Kosztolányi Dezső: Amo la gente mesta di Pest (Ó én szeretem a bús pesti népet in Italian)

Portre of Kosztolányi Dezső

Ó én szeretem a bús pesti népet (Hungarian)

Ó én szeretem a bús pesti népet,

mely a Külső-Józsefvárosba tépett

ruhákba jár vasárnap délután,

 

és ámolyogva, szédelegve hallja,

hogy döng a tükrös kávéházak alja,

s a mozi-reklámokra néz tunyán.

 

Sokszor úgy érzem, szinte-szinte vétek,

hogy csöndben élek, nem nézek felétek,

s az álmok lenge fodrát fodrozom.

 

Ilyenkor aztán, elhagyott vasárnap,

kis görbe közein a téli sárnak

vezeklőn járok az utcátokon.

 

Itt élnek ők, a kedveskék, e járdán,

letaposott cipősarokkal, árván,

kávémérésbe bújva hallgatag.

 

Éhes leányaik, kiket szeretnek,

kopott árvácskák, fáradt, vézna szentek,

gázláng alatt sötéten állanak.

 

Ki nézte meg, mit rejt szobájuk árnya?

Ki leste meg, van-e ágyukba párna?

Ki látta, hogy mi a bús, pesti nép?

 

Én láttam a munkást és lázra bujtott,

sápadt arcát, hogy rossz szivarra gyújtott,

és láttam a föld vérező szivét.

 

Bármerre mennék, ide visszatérnék,

bármerre szállnék, átkozott, szegény nép,

a gondodat kiáltaná a szám,

 

mert bánatkővel van utcád kirakva,

szemed a bánat végtelen patakja

s jaj, ez a föld, e bús föld a hazám.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://mek.niif.hu

Amo la gente mesta di Pest (Italian)

Oh, io amo la gente di Pest, la gente mesta,

che domeniche pomeriggio, nei vestiti

laceri, percorre le strade della periferia,


barcollando, gironzolando ascolta,

come dai caffè tirati a specchio, la voce rintrona,

e neghittoso fissa gli occhi sulla locandina.



Spesso lo avverto, quasi – quasi un peccato,

che ritirato vivo, di voi non mi curo,

tessendo dei sogni miei, l’intricata trama,



a quest’ora, di domeniche dimesse,

espiando percorro le strade,

sviando sghimbescio il fango invernale.



Poverine, vivono qua, su questo marciapiede,

con le scarpe scalcagnate, sole solette,

nel silenzio, nella mescita del caffè, immerse.



Le loro figlie affamate, ma tanto amate,

povere consunte, stanche, magre sante,

sotto il lampione a gas, nel buio stanno ferme.



Chi ha mai visto, all’ombra delle stanze cosa si cela?

Chi ha mai sbirciato, se nei loro letti c’è un cuscino di piuma?

Chi ha mai capito, com’è la gente mesta di Pest?



Ho visto il lavoratore, son diventato furente,

il suo viso pallido, mentre uno scadente sigaro accende,

ho veduto il cuore sanguinante della terra.



Ovunque io vada, è qui che farei ritorno,

ovunque io voli, povero sventurato popolo,

la mia bocca, urlerebbe solo la tua sofferenza.



con le pietre della tristezza è lastricata la strada,

gli occhi tuoi sono ruscelli, della tristezza eterna,

Ohimè, questa terra, questa terra triste è la mia Patria.



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap