Kosztolányi Dezső: A nagyvárosban éltem, hol a börzék

Portre of Kosztolányi Dezső

A nagyvárosban éltem, hol a börzék (Hungarian)

A nagyvárosban éltem, hol a börzék
déltájt, mikor magasba hág a nap,
üvöltenek, és mint megannyi torzkép,
az ember-arcok görcsbe ránganak.
Középkorban, fényén egy régi délnek,
szólt a harang, letérdelt a paraszt,
ők így imádkoznak, kik mostan élnek,
csak pénzt kiáltva, és mohó panaszt,
ijedt számokkal istenről vitáznak,
az új istenről, "adnak", egyre "vesznek",
hódolnak az aranynak és a láznak,
magasba szállnak és a mélybe vesznek.
Kezük, mint azoké, kik vízbe buknak
és a tengerben egymást fojtogatják,
kéken sötétlik ere homlokuknak,
nem ismeri itt a fiú az atyját.
Mit tudják ők, hogy hol van ama méhes,
amelyre most a déli csönd alászáll,
mind telhetetlen, részeg, beteg, éhes,
a pénz ura a császár és a császár.
Jaj, nem lehet azt soha kőre róni,
mit szenvedünk, kik építjük ma nyúlánk,
egekbe vágyó, óriási gúlánk,
bár meg se látják e kor Fáraói.

Én is szolgálok, mint a többi árva,
a láznak és aranynak, kósza lélek,
irgalmat esdek, a karom kitárva,
s alázatos vagyok, mivelhogy élek.
Harminckét éve járok hőbe-hóba,
s az életemnek kedve már hunyóba,
szeretnék el-kivándorolni innen,
hogy még lehetne az életbe hinnem.
Egy asszonnyal, egy kétéves gyerekkel,
mennék az országúton, vándorember.
El innen, el-el, messze, édes álom,
és élni kissé, nem ily eltiportan,
két kedvesem elül egy kis szamáron,
s én kampós bottal, lenn az úti porban.

1917



Ich lebe in der Großstadt... (German)

Ich lebe in der Großstadt, wo zur Stunde,
wenn höher zum Zenit die Sonne steigt,
die Börse brüllt und mit verzerrtem Munde
der Spekulant die gierige Fratze zeigt.
Zur alten Zeit sah man beim Glockenläuten
die Bauern auf den Feldern niederknien.
Doch anders betet man in unsern Zeiten:
Man schreit nach Geld mit hartgesottnem Sinn.
Wer Gott anruft, der meint den Gott der Zahlen;
man fiebert, geht es um Verkauf und Kauf.
So, wie die Kurse steigen oder fallen,
gehen sie unter, tauchen wieder auf.
Schiffbrüchigen gleich, wenn sie die Konkurrenten
zur Tiefe reißen - wie im Krampf verkrallt
sieht man sie ringen -, Sohn und Vater könnten
sich so erwürgen, gnadenlos und kalt.
Was wissen sie von einem Bienengarten
im Mittagsfrieden! - Unersättlich schier
sind alle diese nur ins Gold Vernarrten,
Bankier, Monarch ... erfüllt von gleicher Gier.
Jedoch das Leid der Opfer dieser Drohnen,
für die das Volk muß Pyramiden baun,
mißachtet wird's von unsren Pharaonen!
Wer denkt daran, es je in Stein zu haun?

Ich selber diene, gleich dem Volk der Armen,
dem Götzen Gold und seinem Fieberwahn,
ich heb die Hände, flehe um Erbarmen,
doch füg ich mich, froh, daß ich leben kann.
Ich schinde mich seit zweiunddreißig Jahren
in Frost und Hitze. Längst bin ich es müd.
Fortgehen möcht ich, in die Ferne fahren,
wo neue Lebenshoffnung mir erblüht.
Mit meiner Frau und meinem kleinen Kinde
möcht ich die Welt durchwandern kreuz und quer,
vielleicht, daß ich doch noch ein Leben finde,
nicht so geknechtet, nicht so sinnlos leer,
vorn auf dem Esel meine beiden Lieben
und ich am Stab, von diesem Traum getrieben.




minimap