Kosztolányi Dezső: Jitřní opojení (Hajnali részegség in Czech)

Portre of Kosztolányi Dezső

Hajnali részegség (Hungarian)

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor – abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva, s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba, le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok itt, mint a részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk,
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec.
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: "ébredj a valóra".
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd százév után,
ha összeomlik, gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanában rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten, s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak,
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány és túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradatig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj, ötven éve - szívem visszadöbben –
halottjaim is itt-ott egyre többen –
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szivem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hogy lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.



PublisherKosztolányi Dezső összes versei. Osiris Klasszikusok, Osiris Kiadó, 2000
Source of the quotationKosztolányi Dezső összes versei. Osiris Klasszikusok

Jitřní opojení (Czech)

Nerad bych tě nudil. Povím ti to rád.
Včera v noci – ve tři až – jsem přestal
pracovat.
Ulehl jsem. Ale v mozku dál se točil stroj,
rachotil a zvučně bzučel jako včelí roj,
na loži se vrtěla a prosila má zlost
spánek o milost.
Nepřišel. Ač ode mne byl stokrát pozvaný
po dobrém, i v jedovatém prášku na spaní.
Co jsem napsal, vřelo. Srdce začlo vyzvánět
rozbušenou čtyřicítkou těch mých cigaret.
I dalšími věcmi. Kávou. Prostě vším.
Nu což, vstávám, tma mě táhne do oken,
v košili se po pokojí sem tam procházím,
rodinným svým hnízdem obklopen,
jediný, kdo v medových snech není potopen,
bloumám jako náměsíčník s lunou nad okem,
koukám z okna ven.

Počkej, jak mám začít, abys chápal, co ti chci?
Přece znáš mou ložnicí.
Když za okny tma se pase,
pamatuješ, proboha,
kterak smutná, ubohá
je Logodská ulice v tom čase.
Znáš můj dům.
Oknem vidíš do postelí k sousedům.

Lidi, slepí, odevzdaní snům,
ležící a bědní.
Jejich oči mžourají a vracejí se ke dni
do zamžených rozumů, jež se jim nerozední,
neboť mozky stiženy jsou všední
nedokrevností.
Vedle nich jsou boty, šaty každodennosti,
oni však sní v pokoji jak v krabici,
kterou ve dne zdobí čerstvou kyticí,
ale věř, když zadíváš se, zjistíš nakonec,
že je každý jejich pokoj jako klec.

Budíček jim ticho protikává,
škobrtá, pak vyletí z něj vřava,
nervy spáčů roztřese
jekotáním: „K světu prober se.”

I ten dům spí v mrtvém, tupém toku,
dál bude spát takových sto roků,
potom rozpadne se do kopřiv,
lidi zapomenou, co tam stálo dřív,
zda to bývávalo obydlí anebo chlív.

Nahoře však, příteli, je jasná obloha,
třpytivá a velkolepě čirá rozloha,
jako věrnost pevná, klenbová.
A ta se klene
jako něco dávno odložené,
duchna mámy, modřina mně na koleně,
velká kaňka v školní stránce rozvodněné,
ale dýchá hvězdami,
jejichž němé duše září nad námi
do podzimní noci,
do té ještě vlahé, do chladnoucí,
nevýslovně daleké jsou v světě s oblaky,
dívaly se na Hannibalovy vojáky,
teď se dívají i na mě, spadlého sem s dešti,
na mě, stojícího v okně, v Budapešti.

Co se potom se mnou stalo, na to nemám odpověď.
Zdálo se mi, že nade mnou přešumělo křídlo,
že se ke mně vrátilo už pochované zřídlo,
dětský věk.

Dlouho zíral jsem
na pestré zázraky nebe s tichým úžasem.
Na východě rozbřesklo se. Ve vichřivé spoušti
hvězdy nepostřehnutelné jiskřivosti
roztřásly se, ještě dál a ještě hloub
zaplápolal obrovitý snop,

zámek nebe otevřel své brány dokořán,
oheň sebral pláň,
noc a den se přely,
nahoře se husté rozcházeli,
v šerosvitu temnou čaromoc
roztrousila v stínech odplesaná noc,
předsálí se lesklo v houfu tĕl,
na schodech se loučil hostitel,
vznešený pán, gigant nebeského bálu,
velký oslavenec plesového sálu,
potom ještě plachý cinkot, krása ve vlání,
v rozechvěle ženském šeptání,
potom ještě s koncem bálu hlasy lokajů,
svolávání drožkářů a kočárů.

I ta krajka v róbě
probleskla se z dálky nachové,
takové,
v níž diamantově
svítí namodralý plamen
peleríny, která kolem ramen
krásné milostnice jako prapor vlaje, na něm
zvíří drahokámen,
rozdává průzračný třpyt a mír je v něm,
nadpozemskou modří jiskří pod nebem,
nebo anděl z panenského světa
ladným gestem lesklý diadém

do vlasů si vplétá,
pak se ale ztrácí jako sen v snách
do mlžného oparu
lehounkého kočáru
na oblačných cestách,
koketně se směje v jízdě na kolečkách,
a zatímco bujní oři cválají,
deště zlatých konfet na ně padají
v Mléčné dráze, která krásně masopustně svítí
se stovkami kočárů a jisker pod kopyty.

Pocit blaženosti hřál,
až na výsost jásavě jsem pořvával,
na nebi je bál, a každou noc je bál,
ale v hlavě zjasňoval se smysl věčna,
velikého tajemství, s nímž domů do skutečna
vracejí se víly za jitřního mléčna
po světelných třídách nekonečna.

Do dnění
díval jsem se na ty proměny.
Pak pravil jsem: cos hledal, jakou žádost
měls k této zemi s bájnou nadějí
a k jakým běhnám chodils na nepravost
a jaké básničky jsi smolil raději,
když tolik roků ztratilo svou vlahost,
když tolik nocí vyústilo v marnost,
že teprv teď jsi spatřil tuto slavnost?

Padesát,
ach, padesát let, v srdci je to znát,
mrtvých mi tu přibývá a čim dál víc je ztrát,
padesát už dlouhých let nade mnou majestát
mnoha živých sousedů v tom nebi září,
vidoucích, jak slzy se mi roztékají v tváři.
Zkrátka: zlomen, přiznám se ti, láskou k zemi jat,
pochopil jsem, že jí musím za vše díky vzdát.

Já vím, že v co věřit nemám ani neumím,
odejít že odtud musím, rovněž dobře vím,
ještě pukající srdce struně nabízím tu,
začínám už konečně i zpívat do blankytu,
do toho, o němž se neví, jestli není sen,
do toho, jenž do smrti mnou nebyl nalezen.

Ano, dnes, kdy moje svaly ochabují vskrytu,
už to cítím, příteli, že prachem obležen,
v klopýtání mezi lidmi a tím, co je zem,
u velkého neznámého pána na pobytu
tady prodlet jsem.



Source of the quotation1982, Velká generace. Básníci Nyugatu, Odeon, Praha

Related videos


minimap