Kosztolányi Dezső: Daybreak drunkenness (Hajnali részegség in English)

Portre of Kosztolányi Dezső

Hajnali részegség (Hungarian)

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor – abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva, s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba, le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok itt, mint a részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk,
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec.
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: "ébredj a valóra".
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd százév után,
ha összeomlik, gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanában rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten, s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak,
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány és túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradatig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj, ötven éve - szívem visszadöbben –
halottjaim is itt-ott egyre többen –
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szivem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hogy lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.



PublisherKosztolányi Dezső összes versei. Osiris Klasszikusok, Osiris Kiadó, 2000
Source of the quotationKosztolányi Dezső összes versei. Osiris Klasszikusok

Daybreak drunkenness (English)

I would tell you this - I hope it won’t bore you.
Last night I stopped working at three.
And went to bed.
But the machine in the mind was rattling on,
and though I tried to sleep, all I managed
was tossing and turning furiously
instead.
Yet I went on with drugs invoking,
calling out to sleep to come, imploring,
counting up to a hundred -
no use. With a hundred
eyes the words I had written gazed at me,
and the toxin of forty cigarettes were working in me,
as well as other things. The darkness. Everything.
So I got up, shrugging my shoulders,
pacing up and down in nightgown
in my room - around me the family nest
with the honey of dreams on their lips
they had gone to rest -
and so shuffling, tumbling like a drunk
on the front window I happened to look out.

Hold on, how should I begin, how can I explain?
you know my home, the site,
and if you recall my bedroom will remember
how deserted the street is there
at that time of the night.
Through the window you can look into open flats.
Felled and blind
the people horizontally lie
in their beds with eyes turned up into
the mist of their minds
since the leukemia of everyday existence
covers them up like blankets.
Their shoes and dresses lie next to them,
and they are closed up in a box
which they beautify when awake dreaming,
but - I can tell you - when you just look at them
every flat is like a cage.
An alarm-clock pulses through the silence
limping, then giving a sudden buzz
to the sleeper - saying: „Wake up to reality.”
My home is asleep dead and dumb,
just as it will after a hundred numb
years be, when as ruins it will lie
with grass appearing in the cracks,
and no one will know whether it was a home
or a pigsty.

But up there, my friend, up there the radiant sky,
some clean and pure and grand symmetry
trembling yet firm like loyalty.
The firmament
just as it had been of old
when my mother’s eiderdown that bold
blue patch of watercolour just like
that one on my exercise-book spread,
and the stars
whose breathing souls shine in the silence
of the lukewarm autumn night
which precedes the cold,
it were they, the stars,
who yonder and from afar
gazed at Hannibal’s army
and now are gazing at me,
dropped down and standing there in a nightgown and a vest
by a window of a home in Budapest.
I don’t know what happened to me at the moment
but it seemed a pair of wings fluttered above me
and something I had long buried,
my childhood was bending down towards me.

For such a long time
was I gazing at the marvels of the sky
that it turned red on the eastern horizon
and the wind made the stars swing in the firmament
and an immense shaft of light
flared up in the distance.
The gates of a heavenly hall flung open

torches were lighted all around
something flickered,
the guests were dispersing,
in the deep half-lit shadows of the dawn.
The portico still swam in brightness
and standing on the steps
a grand lord, the glorious giant of the ball
was bidding farewell.
Shuffling of feet, timid impatience of ringing bells,
quiet whispers of ladies were heard:
the party was over,
and the doormen were shouting for carriage and coach.

A lace veil was seen
to descend
from the distance
like a net of diamonds
on a brilliant blue
opera-cloak
that a dear and beautiful dame
would wear with a diadem
which is covered with the light of peace;
or was it an angel
with an immaculate hand
putting his crown on his head
and silently like a dream
gliding into a swaying carriage
and with a smile
driving away
amidst sparkling hooves of hundreds of horses
and showers of silvery confetti
on the torchlit Milky Way.

Gaping I stood
and shouted of happiness:
there is a party in the sky a party every night!
And then the sense of the great old secret
lit up in my mind,
the fairies of heaven, just like in a city,
go home at dawn
on the lamp-lit boulevards of eternity.

Until sunrise
I stood motionless gazing
then I said to myself:
what were you seeking
on this earth, what old wives’ tales
what tarts were keeping you captive,
for what scribbling were you so active,
that so many summers and winters passed by
and so many a slovenly night
without noticing the party in the sky?

Fifty,
oh fifty years, my heart recoils,
my dead and departed and buried are more
and yet they still sparkle above me as before
those heavenly neighbors all alive
who can see me crushing my tears and my heart.
Well, I tell you the truth
I bowed to the ground, broken with gratitude.

Look here, 1 know there is nothing for me to believe in
and I know that before long I shall be leaving,
but stretching my heart to be a string
to the azure I started to sing
to him I search for in vain as alive or when dead later
whom no one knows where to find here or in the ether.
But now as my muscles get softer just
so I have a feeling my friend, that in the dust,
where I was groping by clogs of earth and souls
I was the guest of a grand and unknown Lord. 



Source of the quotation1976, Hundred Hungarian Poems, Albion Editions, Manchester

Related videos


minimap