Kosztolányi Dezső: Funeral oration (Halotti beszéd in English)

Portre of Kosztolányi Dezső

Halotti beszéd (Hungarian)

Látjátok feleim, egyszerre meghalt

és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.

Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,

csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.

De nincs már.

Akár a föld.

Jaj, összedőlt

a kincstár.

 

Okuljatok mindannyian e példán.

Ilyen az ember. Egyedüli példány.

Nem élt belőle több és most sem él,

s mint fán se nő egyforma két levél,

a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

 

Nézzétek e főt, ez összeomló,

kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,

mely a kimondhatatlan ködbe vész

kővé meredve,

mint egy ereklye,

s rá ékírással van karcolva ritka,

egyetlen életének ősi titka.

 

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.

Mindenki tudta és hirdette: ő volt.

Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,

s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt

a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,

mint vízbe süllyedt templomok harangja

a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:

"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",

vagy bort ivott és boldogan meredt a

kezében égő, olcsó cigaretta

füstjére, és futott, telefonált,

és szőtte álmát, mint színes fonált:

a homlokán feltündökölt a jegy,

hogy milliók közt az egyetlenegy.

 

Keresheted őt, nem leled, hiába,

se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,

a múltba sem és a gazdag jövőben

akárki megszülethet már, csak ő nem.

Többé soha

nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.

Szegény a forgandó tündér szerencse,

hogy e csodát újólag megteremtse.

 

Édes barátaim, olyan ez éppen,

mint az az ember ottan a mesében.

Az élet egyszer csak őrája gondolt,

mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",

majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,

s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... "

Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,

mint önmagának dermedt-néma szobra.

Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.

Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

 

1933



Source of the quotationhttp://mek.oszk.hu

Funeral oration (English)

Behold O brethren, quick he was but quick

he died and left us. This was a poor trick.

We knew him well, nor great nor excellent,

his heart like ours, with our hearts competent.

No more of him

but ashes to ashes.

The roof falls and crushes

the rich store of him.

 

Profit all of you by his example.

This is what man is like, a singular sample.

No copy existed before, nor does one at present.

As on a living branch each leaf is different

so time itself will breed no simulacrum.

 

Examine his head; the stark ruin

of his dear eyes. Look, here is his fist

enveloped in impenetrable mist,

stony, metallic

as a relic,

and his palm marked out in cuneiform which speaks

of private modes of life, which were his and were unique.

 

Whoever he was, whatever heat or dim

light he was known by, recognized by–was him.

Whatever he favoured: one or other meal,

or uttered through lips which now retain the seal

of silence; however his voice made a low commotion

in our ears, like bells under the ocean,

old parish bells; however he murmured, “Please

pass me the plate, I’m hungry for some cheese,”

or drank his wine, or gazed contented at

the cheap smoke rising from his cigarette,

or ran his errands, used the telephone,

wove dreams out of his threaded polychrome

existence: the sign upon his brow would tell you in

a twinkling – Behold him, ecce homo, the One-in-a-Million.

 

Seek him in neglected or forgotten spots,

among the Esquimaux or Hottentots,

in vain; the past is vain and the vast future

where anyone might be born save him, poor creature.

Ah, never more

will his face light up with that faint smile. Too poor

outrageous fortune, to take a second run

at the miracle which was him alone.

 

Dearly beloved, is he not like the man

in the fairy tale, which like all tales began

with “Once upon a time there dwelt…”?

Life turned its thought to him, and we but felt

the story starting when, Lords, he was struck down,

the heavens fell upon him and “dwelt” had lost its noun,

the subject of our tears and tales. Extent

he lies who strove for high intent,

his own benumbed, unspeaking monument.

No tears can wake him now, no words, nor herbs or fungus,

who once upon a time dwelt here among us.



Source of the quotationSzirtes, George

minimap