Kosztolányi Dezső: Marc Aurel (Marcus Aurelius in German)

Portre of Kosztolányi Dezső

Marcus Aurelius (Hungarian)

Sárgán hever itt a középkori Róma,
de lángol az alkony,
mint véres oroszlán,
s te fönn lovagolsz még
a Capitolium ősi tetőjén,
Marcus Aurelius.

Bronzfejü cézár,
aranyszakállú,
vak ragyogásu szoborszemeiddel
őrködve vigyázol,
s én állok előtted.

Császári felség,
emberi nagyság,
roppant pogányság
örök igazza,
bamba tömegből visszahúzódó,
trón magasában egyedül élő,
koldus imperátor.

Nem kancsal apostol,
nem zagyva keletnek elmebetegje,
fönséges írótárs,
együtt a szív és fő,
fájdalom és bölcs messzetekintés,
elhagyatott e sanyarú földön,
az, aki él és az, aki fél és
látja a törvényt, reszketve, de higgadt
lépttel megy a sírhoz, az értelem égő
lámpája kezében,
megvetve, mi barbár
mindazt, mi hazugság.

Semmi, ami barbár
nem kell soha nékem, semmi, ami bárgyú.
Nem kellenek ők se, kik titkon az éggel
rádión beszélnek, a jósok, a boncok,
a ferde vajákos, ki cifra regéknek
gőzébe botorkál, csürhe-silányok,
kik csalva, csalatva egy jelre lehullnak,
s úgy fintorog arcuk,
mint a bolondé.

Csak a bátor, büszke, az kell nekem, ő kell,
őt szeretem, ki érzi a földet,
tapintja merészen a görcsös, a szörnyű
Medúza-valóság kő-iszonyatját,
s szól: "ez van", "ez nincsen",
"ez itt az igazság", "ez itt a hamisság",
s végül odadobja férgeknek a testét.
Hős kell nekem, ő, ki
déli verőben nézi a rémet,
hull könnye a fényben
és koszorúja
izzó szomorúság.

Messze vagyok már, messze röpültem,
messze az olcsó, híg dudaszótól,
dél és nyugat között csapong az én lelkem,
mindig szabadabban.
Álarcomat itten elvetem, aztán
újra felöltöm,
s járok mosolyogva,
tanulva a tűrést,
a hosszu alázat gőgös erényét,
szenvedve a mocskot, rejtve riadtan
rongyokra szakított, császári palástom.

Hadd emelem föl,
hadd emelem hát tiszta, hitetlen,
kétkedve cikázó, emberi pára-
lelkem tefeléd most,
ki jöttem a pannón
halmok alól, s élek a barna Dunának,
a szőke Tiszának partjai közt. Jaj,
hadd emelem föl mégegyszer a szívem
testvéri szivedhez,
Marcus Aurelius.

1929



Marc Aurel (German)

Gelb liegt da Rom, Stadt des Mittelalters,
doch flammt schon der Abend
gleich blutigem Löwen,
und du reitest noch droben
auf alter Zeit capitolischen Höhen,
Marcus Aurelius.

Cäsar, du Haupt aus
Bronze, Goldbart,
mit blindem Strahlen der Statuen-Augen
wachest du achtsam, und
ich steh da jetzt vor dir.

Kaiserlicher Hoheit,
menschlicher Größe,
wuchtigen Heidentums
ewig Gerechter,
fern allem dummen Massengemenge,
entrückt in des Thrones hehres Alleinsein -
Bettler-Imperator.

Nicht scheeler Apostel,
nicht wirren Morgenlands Geisteskranker,
erhabner Kollege,
eins sind Herz und Vernunft,
Leids Erfahrung und weiser Weitblick,
auf sich gestellt hienieden in Drangsal
einer, der lebt und einer, der Angst hat
und das Gesetz erkennend zwar bebt, doch gemessnen
Schritts dem Grab zu schreitet, des Geistes
Lämpchen in Händen,
verachtend den Ungeist
und jegliches Lügen.

Nichts, was barbarisch ist
will ich jemals, und keinerlei Stumpfsinn.
Auch sie will ich nicht, die mit dem Himmel heimlich
per Funk verkehren, Hellseher und Bonzen,
den schiefen Hexer nicht, der in die Dämpfe
flittriger Mären torkelt; zusammengerottete Seichte,
betrogne Betrüger, die auf ein Zeichen hinsinken
und Fratzen so schneiden
ganz wie die Narren.

Nur der Mut hat, der stolz ist, den brauch ich, ihn
will ich,
ihn mag ich, der den Erdboden spürt
und kühn ertastet das Stein-Entsetzen
der schlimmen, verkrampften Medusen-Fakten,
und so spricht: dies ist, dies ist nicht,
das hier ist Wahrheit, das hier ist Falschheit -
und schließlich den Würmern hin wirft seinen Leib.
Ihn brauch ich, den Helden,
ihn, der in Mittags Schlaglicht schaut den Schrecken,
Tränen weint in der Sonne Glast,
ihn, der bekränzt ist
mit glutendem Gram.

Fern bin ich schon, weit fort geflogen,
fern allem billigen, faden Gedudel,
im Raum zwischen Süd und West schwingt meine Seele
frei, immer freier.
Die Maske verwerf ich,
trag sie dann wieder,
und komm und geh lächelnd
erlernend das Dulden,
langwieriger Demut hochmütige Tugend;
es würgt mich der Unflat, schreckensbleich berg ich
meinen zerschlissnen kaiserlichen Mantel.

Laß mich nun erheben,
laß, daß ich erheb meine Menschenseel'
so rein und ungläubig, in Zweifeln zuckend
ein Hauch, dir entgegen,
der ich kam von Pannoniens
Hügeln her und lebe im Land zwischen brauner
Donau und blonder Theiß. Oh wehe,
einmal noch sei nahe mein Herz dem deinen,
dem brüderlichen,
Marcus Aurelius.




minimap