Kosztolányi Dezső: Marcus Aurelius (Marcus Aurelius in English)

Portre of Kosztolányi Dezső

Marcus Aurelius (Hungarian)

Sárgán hever itt a középkori Róma,
de lángol az alkony,
mint véres oroszlán,
s te fönn lovagolsz még
a Capitolium ősi tetőjén,
Marcus Aurelius.

Bronzfejü cézár,
aranyszakállú,
vak ragyogásu szoborszemeiddel
őrködve vigyázol,
s én állok előtted.

Császári felség,
emberi nagyság,
roppant pogányság
örök igazza,
bamba tömegből visszahúzódó,
trón magasában egyedül élő,
koldus imperátor.

Nem kancsal apostol,
nem zagyva keletnek elmebetegje,
fönséges írótárs,
együtt a szív és fő,
fájdalom és bölcs messzetekintés,
elhagyatott e sanyarú földön,
az, aki él és az, aki fél és
látja a törvényt, reszketve, de higgadt
lépttel megy a sírhoz, az értelem égő
lámpája kezében,
megvetve, mi barbár
mindazt, mi hazugság.

Semmi, ami barbár
nem kell soha nékem, semmi, ami bárgyú.
Nem kellenek ők se, kik titkon az éggel
rádión beszélnek, a jósok, a boncok,
a ferde vajákos, ki cifra regéknek
gőzébe botorkál, csürhe-silányok,
kik csalva, csalatva egy jelre lehullnak,
s úgy fintorog arcuk,
mint a bolondé.

Csak a bátor, büszke, az kell nekem, ő kell,
őt szeretem, ki érzi a földet,
tapintja merészen a görcsös, a szörnyű
Medúza-valóság kő-iszonyatját,
s szól: "ez van", "ez nincsen",
"ez itt az igazság", "ez itt a hamisság",
s végül odadobja férgeknek a testét.
Hős kell nekem, ő, ki
déli verőben nézi a rémet,
hull könnye a fényben
és koszorúja
izzó szomorúság.

Messze vagyok már, messze röpültem,
messze az olcsó, híg dudaszótól,
dél és nyugat között csapong az én lelkem,
mindig szabadabban.
Álarcomat itten elvetem, aztán
újra felöltöm,
s járok mosolyogva,
tanulva a tűrést,
a hosszu alázat gőgös erényét,
szenvedve a mocskot, rejtve riadtan
rongyokra szakított, császári palástom.

Hadd emelem föl,
hadd emelem hát tiszta, hitetlen,
kétkedve cikázó, emberi pára-
lelkem tefeléd most,
ki jöttem a pannón
halmok alól, s élek a barna Dunának,
a szőke Tiszának partjai közt. Jaj,
hadd emelem föl mégegyszer a szívem
testvéri szivedhez,
Marcus Aurelius.

1929



Marcus Aurelius (English)

Yellow, reclining here, Rome, medieval,
but twilight is blazing;
lion in bloodshed you
still ride your horse up there
on the Capitoline archaic summit,
Marcus Aurelius.

Bronze-headed Caesar,
you with a golden beard,
you with your blind-shining eyes of a statue
watching and guarding,
I stand here before you.

Highness of empire,
human of grandeur,
truth everlasting
of constant justice,
one who draws back from the frivolous masses,
high on the throne the solitary
mendicant emperor.

No squint-eyed apostle;
no lunatic out of the turbulent orient;
sublime fellow-writer,
heart and mind marrying,
suffering and sage anticipation,
forsaken on this miserable earth,
one who lives and one who dreads and
quaking sees the law, but with deliberate
steps goes on to the grave, bearing the burning
lamplight of intellect,
scorning barbarities,
all that makes up the lie.

Nothing barbarian
ever could I require, nothing by dumbness struck.
Nor shall I ever need those who prate with the sky
through secret radio, the soothsayers, bonzes,
nor the contorted crank, out of a fancy tale
staggering through the steam, slopped mediocrities,
swindled and swindling all, falling for mysteries,
pulling their grimaces,
like those of idiots.

Only the brave, the proud do I need, him I need,
him only love who can feel the earth,
courageously fingering the gnarled and hideous
Medusan verity, rock of the terrible,
saying: "This is; this is not;
this is veracity; this is duplicity,"
finally to the worms casting his body down.
I need a hero who
in the noon brightness studies the monster,
tears dropping in the light
his floral tribute
burning with sorrow.

Far off already, far I have flown away,
far from the shoddy and watery bagpiping,
in between south and west my soul is wandering
ever more free.
Here I throw off my mask, hereafter I
shall assume it, again
and walk on smiling,
studying tolerance,
the long humility of disdainful virtue,
victim of squalor, hiding alarmed
the robes of an emperor, shredded to rags.
Let me lift up,
let me lift my spotless, sceptical,
questioning, zig-zagging, human and vaporous
soul to you now,
I who come from Pannonia's
foothills and live between banks of brown Danube
and the fair Tisza. O
let me raise once again my heart
to your fraternal heart,
Marcus Aurelius.




minimap