This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Kosztolányi Dezső: Skylark (Pacsirta in English)

Portre of Kosztolányi Dezső

Pacsirta (Hungarian)

Ákos elkacagta magát, oly erősen, hogy kacaja áthallatszott a nyitott lakáson a hálószobáig, hol az asszony az ágyban aggódva leste, hogy mi történt, homlokát ráncolva kérdezte magától, hogy miért nevet az ura. Az gyorsan visszajött.
– Mi volt itt? – kérdezte azon a durva hangon, melyet megérkeztekor használt, és ismét megállt a hálószoba közepén. – Micsoda kutyakomédia? Bál volt itt? – és úgy nevetett, hogy köhögött, elfulladt a szava.
– Min nevetsz?
– Bál volt – ismételte Ákos –, bál volt a mi házunkban? Mulattál, anya?
– Vártalak – mondta az asszony egyszerűen – és zongoráztam.
– Az ám – szólt Ákos gúnyosan –, bál volt – és vádlóan –, bál.
De alig ejtette ki ezt, torkát görcs szorította össze, lehanyatlott a zsöllyébe, és zokogni kezdett. Egész testét rázta a száraz-zokogás, mely szájából vonyítva, könny nélkül szakadt ki. Odaborult az asztalra.
– Szegényke – jajgatott –, szegényke, csak öt sajnálom.
Maga előtt látta Pacsirtát, úgy, amint az álomban: a palánk mögül nézett rá eszelősen, és kérte, hogy segítsen rajta. Nem bírta el ezt a képet, meg azt, amit érzett. Szinte csaholta keservét.
– Jaj, mennyire sajnálom, jajajaj.
– Miért sajnálod? – kérdezte az asszony.
Felesége nem akart belemenni a játékba. Szerepe különben is könnyebb volt. Bódultan hevert ugyan a szokatlan, kései lefekvés miatt, de azért rendelkezett ellenőrző értelmével, azonkívül nem látta azt az álomalakot, melyet az ura, és nem olvasta Pacsirta levelét sem, mely mély benyomást gyakorolt Ákosra.
– Sohase sajnáld – szólt az asszony, hogy nyugodt, hideg szavával hűtse –, semmi okod rá. Elutazott. Majd visszajön. Neki is kell szórakozni. Ne légy oly önző.
– Milyen árva – suttogta Ákos, maga elé meredve –, milyen árva.
– Holnap megjön – mondta az asszony közönyt tettetve. – Holnap este itt lesz. Akkor nem lesz árva. No, feküdj már le.
– Nem értesz engem – felelt az öreg indulatosan. – Nem arról beszélek.
– Hát miről?
– Arról, ami itt fáj, itt – és szívét verte. – Arról, ami itt van. Erről itt. Mindenről.
– Aludj már.
– Nem alszom – mondta Ákos hepciásan. – Azért sem alszom. Most végre beszélni akarok.
– Hát beszélj.
– Mi őt nem szeretjük.
– Kik?
– Mi.
– Hogy mondhatsz ilyent?
– Igenis – kiabált Ákos, és kezével az asztalra vert, mint előbb. – Gyűlöljük öt. Utáljuk.
– Megőrültél? – kiabált az asszony, ki még mindig az ágyban feküdt.
Ákos pedig, hogy kihozza sodrából feleségét, és megbotránkoztassa őt, egyre emelte hangját, mely megbicsakolt, rikácsolt.
– Azt akarnánk, hogy ne is legyen itt, úgy, mint most. És azt se bánnánk, ha szegény akár ebben a pillanatban meg…
Nem mondta ki a szörnyű szót. De így még szörnyűbb volt, mintha kimondta volna.
Az asszony kiugrott az ágyból, eléje állt, hogy megakadályozza a botrányt. Halottfehér lett. Felelni akart valamit, de torkán akadt a szó, mert önkívületes izgalma ellenére gondolkodott azon a szörnyűségen, melyre ura célzott, hogy vajon igaz-e, nem-e. Döbbenten meredt rá.
Ákos azonban nem beszélt.
Felesége most már várta volna szavát. Szinte kívánta, hogy beszéljen, mondja ki, mondjon ki mindent. Érezte, itt van a nagy, végső leszámolás órája, melyre sokat gondolt, de azt hitte, hogy mégsem történik meg, legkevésbé pedig vele és ilyenkor. Leült a szemben lévő zsöllyébe, minden ízében remegve, mégis elszántan s valamit, egy csöppet kíváncsian is. Nem is szólt közbe, mikor ura beszélni kezdett.
Ákos így folytatta:
– Hát nem jobb lenne az? Neki is, szegénynek. És nekünk is. Tudod, hogy mit szenvedett? Csak én tudom, az én apai szívem tudja. Így-úgy, suttognak mögötte folyton, lenézik, kiröhögik. És mi, anya, mit szenvedtünk mi. Egy év, két év, vártunk, reménykedtünk, múlt az idő. Azt hittük, hogy csak véletlen az egész. Azt mondtuk, hogy majd jobb lesz minden. De mindig rosszabb lesz. Mindig rosszabb és rosszabb lesz.
– Miért?
– Miért? – kérdezte Ákos is, majd egész csöndesen mondta. – Azért, mert csúnya.
Elhangzott, először. Utána csönd támadt. Kopár hallgatás kongott közöttük.
Az asszony fölugrott. Nem, mégsem így képzelte el ezt. Mikor a leányáról beszélgettek, és kíméletesen kerülgették a kérdést, azt gondolta, hogy egyszer majd csakugyan rátérnek részletesebben, és pontról pontra kifejtik, talán napokig is vitatkoznak, ő meg az ura és talán néhány rokon, Béla és Etelka, mintegy bizottsággá alakulva, de nem ily nyíltan, nem ily durva egyszerűséggel. Az, amit Ákos mondott, egyszerre véget vetett minden további ellenmondásnak, eszmecserének, lehetőségnek. Fájt neki. Fölháborította a kegyetlensége, az őszintesége. Egy nőt sértett meg az ura, az ő leányát sértette meg. És mintha csak ez a sérelem történt volna vele, haragosan, duzzogva rikoltott föl:
– Nem, nem.
– De igen, igen. Csúnya, nagyon csúnya – kiáltott Ákos kéjelegve –, csúnya és öreg szegény, ilyen csúnya – és száját-orrát förtelmesen elhúzta –, olyan csúnya, mint én.
Föltápászkodott a zsöllyéből, hogy megmutassa magát igaz mivoltában, és az asszony mellé állt.
Így meredtek egymásra Pacsirta agg szülei, egy ingben, mezítláb, majdnem meztelenül, a két kiszáradt test, melynek öleléséből valaha a leány született. Mind a ketten reszkettek az izgalomtól.
– Részeg vagy – szólt az asszony megvetően.
– Nem vagyok részeg.
– Az Isten ellen vétkezel.
– Ha sánta volna – ordított Ákos –, ha púpos volna, ha vak volna, akkor sem volna ilyen csúnya – és most már sírt, bő könnyek mosdatták szivarhamutól mocskos arcát, gyötrődő lelkét.
Az asszony azonban kiegyenesedett.
– Kérlek – mondotta egyszerre oly szigorúan, hogy ezt nem lehetett róla föltételezni, szemében oly éles értelemmel, melyet eddig nem látott senki, nem ismert senki abban a környezetben, amelyben mozgott. – Kérlek – és fölemelte hangját –, megtiltom, hogy így beszélj a leányomról. Ő az én leányom.



PublisherSzépirodalmi Könyvkiadó, Budapest
Source of the quotationp. 364-367.

Skylark (English)

Ákos burst out laughing, so heartily that his laughter echoed through the hollow house and all the way to the bedroom, where his wife, with knitted brows, tried to follow what was going on. Her husband soon returned.
‘What happened here, then?’ he asked in the same coarse tone he had used when he first came home. Once again he stood in the middle of the bedroom. ‘What kind of nonsense have you been up to? Been having a ball, have we?’ and he laughed so loud that he coughed, choking on his words.
‘What are you laughing at?’
‘You’ve been having a ball, haven’t you?’ Ákos repeated. ‘A ball in this house? Have you been raising the roof, Mother?’
‘I was waiting for you,’ said the woman plainly. ‘And I played the piano.’
‘I bet you did,’ said Ákos accusingly. ‘You’ve been having a ball.’ Then, accusingly, ‘A ball.’
But he had hardly finished uttering these words when a sudden spasm seized his throat and he collapsed into the armchair, sobbing.
His dry sobs shook his whole body as he howled, without tears. He slumped forward across the table.
‘Poor thing,’ he moaned, ‘poor thing. It’s her I pity.’
He could see Skylark standing before him, just as in his dream. From behind a fence she stared at him like one possessed, begging him to help her. She was almost braying with grief.
‘God, how I pity her, oh, God!’
‘Why do you pity her?’ asked the woman.
His wife wanted no part in this performance, even though she had the easier role to play. Though dazed by the unaccustomed lateness of the hour, she still had all her wits about her. She had neither witnessed her husband’s dream nor read her daughter’s letter, which had left such a deep impression on Ákos.
‘You must never pity her,’ said the woman, trying to placate her husband with cool, calm words. ‘You’ve no reason to. She’s been away. And she’ll come back. She has to enjoy herself too, you know. Don’t be so selfish.’
‘How lonely she is,’ Ákos whispered, gazing into space. ‘How absolutely alone!’
‘She’ll be home tomorrow,’ said Mother, affecting indifference. ‘She’ll be here tomorrow evening. And then she won’t be alone, will she? Now come to bed.’
‘Don’t you understand?’ the old man retorted heatedly. ‘That’s not what I’m talking about.’
‘Then what are you talking about?’
‘About what hurts right here,’ and he beat his fist against his heart. ‘About what’s in here. Inside. About everything.’
‘Come and get some sleep.’
‘No,’ Ákos replied bullishly, ‘I refuse to sleep. I want to talk at last.’
‘Then talk.’
‘We don’t love her.’ ‘Who doesn’t?’ ‘We don’t.’
‘How can you say such a thing?’
‘It’s true,’ Ákos cried, striking the table with his palms as before. ‘We hate her. We detest her.’
‘Have you gone mad?’ the woman shouted, still lying in bed.
As if to provoke his wife still further, Ákos raised his voice, which already rasped and faltered.
‘We’d much rather she wasn’t here. Like now. And right now we wouldn’t even mind if she, poor thing, were…’
He could not pronounce the terrible word. But this way it was yet more terrible than if he had.
The woman sprang out of bed and stood before him to put a stop to this enormity. She turned a deathly white. She wanted to make some reply, but the words stuck in her throat. For in spite of her frenzied indignation, she couldn’t help wondering if her husband’s outrageous suggestion might be true. She gaped at him, utterly astounded.
Ákos did not speak.
By now his wife was waiting to hear more. She almost longed for him to speak, to come out with everything at last. She sensed that the hour of reckoning had finally arrived. It was something she had often imagined, but never believed would really happen, least of all to her and at a time like this. She sat down in the armchair opposite, every part of her trembling. Yet she was still resolute, even a little curious. She did not interrupt when her husband began to speak again.
Ákos took up where he had left off.
‘And wouldn’t it be better? For her too, poor thing. And for us. Do you know how much she’s suffered? Only I know that, with this father’s heart of mine. What with one thing and another. The continual whispering behind her back, the laughter, the scorn, the humiliation. And we too, Mother, how much have we suffered? We waited one year, two years, hoping, as time passed by. We believed it was all a matter of chance. We told ourselves things would get better. But they only got worse. Always worse and worse.’
‘Why?’
‘Why?’ echoed Ákos. Then, in the quietest of voices, he replied, ‘Because she’s ugly.’
The word had been uttered. Spoken for the first time. Then silence. A hollow silence resounded between them.
The woman leaped to her feet. No, this was not what she had imagined after all. Whenever they talked about her daughter, carefully avoiding this one issue, she always thought that one day they’d nevertheless return to it, to discuss it in greater detail, point by point, over several days perhaps, she and her husband, and maybe the odd relative. Béla, Etelka, a kind of committee almost, but not like this, not so openly, with such vulgar, prosaic simplicity. Her husband’s words had put a sudden end to the possibility of any further argument or discussion. It hurt her, disgusted her, this merciless sincerity. Her husband had insulted a woman, had insulted her own flesh and blood. And, as if confronted by nothing more or less than this one insult, she cried out angrily, resentfully:
‘No. No!’
‘But yes. Yes! She’s ugly. Frightfully ugly,’ Ákos shouted, revelling in every word. ‘Ugly and old, poor creature. Like this,’ and he pulled the most hideous of faces. ‘As ugly as I am.’
He struggled out of the armchair to reveal himself in his true light, and stood beside his wife.
Thus Skylark’s aging parents stood face to face, barefoot, almost naked, with no more than a shirt between them. Two shrivelled bodies from whose embrace a daughter had once been born. They both trembled with emotion.
‘You’re drunk,’ said the woman contemptuously.
‘I’m not drunk.’
‘It’s blasphemy.’
‘Even if she were lame,’ Ákos roared, ‘or a hunchback, or blind, she couldn’t be uglier,’ and now he was really crying; thick, hot tears washed his ash-smudged face, his tormented soul.
The woman, however, drew herself up to her full height.
‘Enough,’ she said suddenly, with an entirely unfamiliar severity of tone, and with such purpose in her eyes that she seemed a complete stranger. ‘Enough!’ and here she raised her voice. ‘I absolutely forbid you to say such things about my daughter. She is my daughter. Our daughter, and I have to defend her against you. Shame on you!'



PublisherCEU Press, New York
Source of the quotationp. 164-169

minimap