Kosztolányi Dezső: Száz sor a testi szenvedésről

Portre of Kosztolányi Dezső

Száz sor a testi szenvedésről (Hungarian)

Együgyű dal
az én dalom,
ő fújja ezt:
a fájdalom.

Azt fújja: jaj,
azt súgja: fáj,
a fej, a fog,
a szív, a száj.

Metsz, mint a kés,
szúr, mint a tű,
oly iszonyú,
oly egyszerű.

Csöpp cérnahang,
nyápic zene,
de mintha ég-
föld zengene.

Sír, mint a víz
rí, mint a tűz,
trilláz, sziszeg
és csengetyűz.

Azt hirdeti,
hogy ő is él,
és kornyikál,
és gőgicsél.

Nő és dagad,
ha csenevész,
s apad, tünik,
sosem enyész.

Most gőztülök,
éppúgy sivít,
most csak csipog,
mint csitri síp.

Nem hagyja el,
bármit teszel,
vág, kalapál,
fúr, vés, reszel.

Bömböl, huhog,
dörög, recseg,
folyton beszél,
locsog, fecseg.

Alig virrad,
már belekezd,
és hajnalig
nem unja ezt.

Nem unja el,
én sem unom,
megyek sötét,
nem-járt uton.

Ki ő, mi ő,
nem ismerem,
szólítani
nem is merem.

Nem fekhetem,
nem alhatom.
Mást mit tegyek?
Hát hallgatom.

Az életem
lejtős felén
így mulatunk
mi, ő meg én.

Állok vele,
hanyatt esem,
forgat tovább
vad-rémesen.

Meggyűlölöm,
elátkozom,
lassan, szépen
barátkozom.

Nem tördelem
a két kezem,
hogy mit jelent,
nem kérdezem.

Nem kérdezem,
mi végre kell,
csak figyelem,
csak érdekel.

Nótája csúf,
de nem sekély,
bár bamba is,
a mélye mély.

A mélye mély,
mert mélybe vet,
készítgeti
a végemet.

Ép testemet
vetkőzteti,
hiába van,
nem kell neki.

Rohan, cikáz
az idegen,
bőszen betör,
s nem idegen.

Már várom is,
mihelyt kiállt,
ő benne most
lelkem kiált.

Halál-hívó
vérem gagyog,
nem ő a rossz,
én, én vagyok.


PublisherArcanum
Source of the quotationKosztolányi Dezső összegyűjtött versei. Verstár CD-ROM

ДЕЖЕ КОСТОЛАНИ - СТО СТРОК О МУКАХ ТЕЛЕСНЫХ (Russian)

Дрянь-песенка,
как ай-ай-ай
нехитрая:
то боль моя.

Она, она
в дуду дудит,
утробное:
нутро болит.

Кольнет иглой –
поди, достань,
резнет пилой,
страшна, проста.

Пустяк, пискля,
тилим-пам-пам,
и вдруг земля
напополам.

Водой урчит,
огнем ревет,
рвет, волочит
в коловорот.

То писк, то бас,
мол, и она,
не хуже вас –
жива, важна.

И ну жиреть,
пока мала,
и ну гореть –
чур, не дотла!

Замрет, начнет,
чуть-чуть дыша,
чушь-дудочка
у малыша.

Вдруг – рог, гобой,
вбок, вверх да вниз,
с тобой, тобой,
куда ни ткнись.

Свербит, долбит,
сверлит, урчит,
и ни на миг
не замолчит.

Ночь напролет
поедом ест,
когда ж, когда
ей надоест?

Не надоест,
ни ей, ни мне;
ни зги окрест,
все путаней,

Да кто она,
и что я ей?
молчу – позвать
еще страшней.

Ни встать, ни лечь;
беспомощно
молчу себе –
чего ж еще?

Так под конец
житья-бытья
гуляем мы –
она да я.

Рванешься в бой,
валит ничком
и ну тобой –
мячом, волчком.

Терзался, клял,
со свету сжить
пытался – зря;
учусь дружить.

Пытать ее
не пробую,
и так друзья
до гроба мы.

Не завожу
беседу я,
а так, слежу,
исследую.

Напев ее
и прост, и глуп,
зато не пуст;
в ней глуби глубь.

В ней глуби глубь,
и в глубь влечет,
не врёт про чёт
или нечёт.

Что ей с костей
содрать живьем,
ты цел, а ей
всё нипочем.

Крик, толкотня
внутри меня,
а я привык;
почти родня.

Почти что жду
как, клеть круша,
в ее дуду
дохнет душа.

Нет, не со зла
она со мной…
Я сам, я сам
всему виной.



Source of the quotationhttp://www.vekperevoda.com

minimap