Kosztolányi Dezső: Pieties for September (Szeptemberi áhítat in English)

Portre of Kosztolányi Dezső

Szeptemberi áhítat (Hungarian)

Szeptemberi reggel, fogj glóriádba,
ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap,
most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya,
s szememből az önkívület kicsap,
emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer,
halál fölé, a régi romokon,
segíts nekem, szeptember, ne eressz el,
testvéri ősz, forrón-égő rokon.

Én nem dadogtam halvány istenekhez
hideglelős és reszkető imát,
mindig feléd fordultam, mert hideg lesz,
pogány igazság, roppant napvilág.
Méltó vagyok hozzád: nézd, itten állok,
még sok hívő száj büszkén emleget,
vérembe nőnek a termékeny álmok,
s nők sem vihognak a hátam megett.
Nem is kívánok egy pincét kiinni,
vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni,

csak az élet örök kincsébe hinni,
s a semmiség előtt még újra lenni.
Ki érleled a tőkén a gerezdet,
én pártfogóm és császárom, vezess,
az életem a sors kezébe reszket,
de lelkem és gerincem egyenes.
Uralkodásra a karom erős még,
adj kortyaidból nekem, végtelen,
s te aranyozd, aki vagy a dicsőség,
még most se rút, nem-őszülő fejem.

Érett belét mutatja, lásd, a dinnye,
fehér fogától villog vörös ínye,
kövér virágba bújik a darázs ma,
a hosszú út után selymes garage-ba,
méztől dagadva megreped a szőlő,
s a boldogságtól elnémul a szóló.

Bizony, csodás ország, ahova jöttünk,
mint hogyha a perc szárnyakon osonna,
el-nem-múló vendégség van köröttünk,
hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna.
Húgom virágokat kötöz a kertbe,
aranytálban mosakszik reggelente,
s ha visszatér az erdőn alkonyatkor,
a csillagokról ráhull az aranypor.

Olyan ez éppen, mint gyermekkoromba.
A felnőttek érthetetlenül beszélnek
egymás között, minden nesz oly goromba,
estente búgó hangja van a szélnek,
tán megriadt lenn egy sötét falombtól,
s a télre, sárra és halálra gondol.

Aztán a délután is furcsa nékem,
hogy a napot árnyékok temetik,
a zongorán, mint hajdan a vidéken,
örvénylik a Sonata pathétique,
bukdácsol a billentyűn tompa búban
az édes elmebeteg, árva Schumann,
s mert nem lehet már jobban sírnia,
száján kacag a schizophrénia.

Nem volt a föld még soha ily csodás,
a fák között mondhatlan suttogás,
a fák fölött szalag, beszegve kancsal
fénnyel, lilába lángoló naranccsal,
az alkonyat csókot hajít a ködnek,
és rózsaszín hullámokon fürödnek.
Miféle ország, mondd, e gyermek-ország,
miféle régen elsüllyedt mennyország?

Jaj, minden oly szép, még a csúnya is,
a fájdalom, a koldus gúnya is,
jaj, hadd mutassam e kis templomot,
mely déli tűzben csöndesen lobog.
Imádkozó lány, száján néma sóhaj,
mint mélyen-alvó, ferde szemgolyóval,
vakok meresztik égre szemüket,
Isten felé fülel egy agg süket.

Vagy nézd az estét, a kormos zavarba
kis műhelyébe dolgozik a varga,
csöpp láng előtt, szegényen és hiába,
mint régi képen, ódon bibliája.

Most az eső zuhog le feketén,
most a sötétbe valami ragyog,
mint bűvös négyszögön a mese-fény,
fekete esőn arany-ablakok.
Künn a vihar, elfáradt, lassu rívás,
benn villanyfénynél őszi takarítás,
a készülődés télre, az igéret,
s az ámulattól szinte égig érek.

A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak,
s mint a kisikált sárgaréz-edények
a konyha délutánján, mért ragyognak?
Mit akar tőlem ez a titkos élet?
Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?
Ki fényesít eget és hegyeket?
Mily pantheizmus játszik egyre vélem,
hogy századok emlékét visszaélem?

Az Orion süvegje mért parázsló?
Miért, hogy mindent lanyha pára mos?
Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?
Miért csodálkozol, csodálatos?

Szép életem, lobogj, lobogj tovább,
cél nélkül, éjen és homályon át.
Állj meg, te óra és dőlj össze, naptár,
te rothadó gondoktól régi magtár.
Ifjúságom zászlói úszva, lassan
röpüljetek az ünnepi magasban.

1935



Source of the quotationhttp://epa.oszk.hu

Pieties for September (English)

September morning, enfold me in your glory,
don’t leave me, don’t desert me, September light,
now, when you blaze out, inflammatory,
leaping, tranced and conjured as my sight;
lift me to you, higher, one more time
to death on superannuated ruins,
help me, September, let me cling and climb
to you my brother, burning and renewing.

I’ve never bowed to those pale imitations
that other people scrape and mumble to,
I know what cold is coming. It’s to you
I turn, true heathen, for illumination.
We belong together; see, my god,
I stand before you with my own acclaim,
fresh images still quicken in my blood,
no disappointed woman brings me shame.
Drinking the cellar dry is not for me,
no dinner tempts me, nor patisserie.
I’d sooner raid that storehouse of belief

eternity has hoarded and defy
the void with never ending signs of life.
You bring on the ripe clusters of the vine,
my patron and protector, hand of fate;
bring me on too, I tremble on your line,
but look my spirit and my spine are straight.
My arm still has the power to command;
another draught, another, ever fill
and ever gild, immeasurable hand;
my head’s unbowed, no autumn shows there still.

The melon yields her ripeness; white as milk
her baby teeth are sparkling in the gum;
exhausted wasps find shelter in the silk-
soft garages of flowers in full bloom;
the grapes are almost splitting with their sweetness;
struck dumb with joy, the mouth is rendered speechless.

To what enchanted country have we come?
The time wings by. To satisfy our hunger
an unabated banqueting goes on
with lengthy lunches, suppers even longer.
My sister’s in the garden gathering flowers,
the bowl she washes in each dawn is golden
and when she walks the woods at a late hour
the night stars sprinkle her with golden pollen.

It’s exactly as it was in childhood,
the adults talking incomprehensibly
among themselves, each random noise a rude
interruption, the night wind’s sobbering breath
exacerbated by some dreadful tree
whose dark boughs hint of winter, mud and death.

And yet the afternoon is stranger still,
shadows prepare the sunlight’s funeral,
an ancient country piano begins to trill
the Pathétique (another dying fall),
or soul-sick Schumann, desolate and sweet,
stumbling over the keyboard, dumb with grief,
a melancholy yielding no relief
but schizophrenic laughter through clenched teeth.

The earth has never been so richly tinged
with madness and enchantment, the trees prattle,
the sky drops loops of crazy colour, fringed
with bright vermilion flaming into purple,
the dusk blows kisses to the mist and sinks
with her in one enormous wave of pink.
Tell me, if you can, what place this is,
what lost domain of childhood fantasies?

But ugly things delight us here no less,
despair and pain, the beggar’s wretchedness,
look, this tiny church along the way,
how quietly it blazes at mid-day,
a peasant girl is mouthing to the Lord,
the blind rotate their eyeballs heavenward
as if under hypnosis, vacuous,
a deaf man strains to catch God’s own clear voice.

At night your eye can hardly pierce the murk
of a small shop – the cobbler is at work
with one dim light to guide his operations
as in some pious book of illustrations.

But now the rain is black, one gushing stream,
and something glimmers in the fetid air, a parallelogram
gold through dark rain, a window’s magic square.
Outside, the storm, a dull exhausted moaning,
electric light within, an autumn cleaning;
prepare for winter, the long promised season.
So tall a sky, such wonder beyond reason.

Why are the stars so huge today, of all days?
Each afternoon the kitchen is ablaze
with crockery delightful to the senses.
What is one to do with confidences
of this nature? Whose epiphanies
are these? Who buffs the hills and scours the sky?
What pantheistic store of memories
invites me to relive the centuries?

Orion’s helmet – is it sparkling still?
Why are all things laundered in this thick
celestial vapour? Who’s responsible?
Why stare, enchanting one? It’s only magic.

Sweet flame of being, may your fire be drawn
however aimlessly, through dusk and dawn,
arrest the clock and calendar, destroy
this rotting intellectual granary,
and raise my flag of youth, in attitudes
of grace, above the festive altitudes.




minimap