News

Kosztolányi Dezső: Dawnstruck (Hajnali részegség in English)

Portre of Kosztolányi Dezső

Hajnali részegség (Hungarian)

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor – abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva, s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba, le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok itt, mint a részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk,
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec.
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: "ébredj a valóra".
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd százév után,
ha összeomlik, gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanában rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten, s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak,
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány és túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradatig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj, ötven éve - szívem visszadöbben –
halottjaim is itt-ott egyre többen –
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szivem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hogy lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.



PublisherKosztolányi Dezső összes versei. Osiris Klasszikusok, Osiris Kiadó, 2000
Source of the quotationKosztolányi Dezső összes versei. Osiris Klasszikusok

Dawnstruck (English)

I'd like to tell you this, if you agree.
Last night I staid up working late again,
until three.
I turn in, but the cog-wheels of the brain
go rattling on and on. Almost insane
I'm tossing, turning, even counting sheep,
but cannot sleep.
I try in vain the mantras and the cures,
the bitterest medicinal liqueurs,
my script still leers at me with grisly threats,
my heart still blames those forty cigarettes
and else. The lethal coffees, I presume.
I give up trying and admit defeat,
then slowly, in my shirt-sleeves, pace the room.
Inside the dreaming family retreat
half-open lips are moist with honey-sweet
saliva, and on drunk, staggering feet
I look out on the street.

Wait, how shall I explain it? Here we go.
You obviously know
my house, and maybe you
recall my bedroom and the sad, forlorn
Logodi street, grey in the early dawn.
This is the shabby, melancholy view
in front of me.
Beyond the windows there are shapes to see,
unmoving, sightless, knocked-down like a tree.
They lie there horizontally, inane,
behind the lids their eyeballs stare asquint,
the fly-by-night anaemia of the brain
has misted up their minds, and just a glint
is showing through,
beside them, here a jacket, there a shoe.
They sleep in there, the room is just a box,
but in their waking dreams it is a place
of beauty. Can't they see the paradox?
It is a cage that stares them in the face.
Then suddenly an old insomniac
alarm clock picks the moment to attack
the sleeper with a call:
"Wake up to life, the hard facts of it all."
The building is asleep too, dumb and dead,
as it will sleep, some hundred years ahead,
when weeds will crawl beneath the ruined wall
and no one will recall:
was it a house or just a cattle-stall?

But high above there is the cloudless blue
of purity and light and grandeur too,
as frail yet firm as everything that's true.
The celestial sea,
as blue as always, as it used to be,
the blue duvet, my mother made for me,
the inkblot of my schoolboy gaucherie...

The living souls
of silent stars unfurl their aureoles
to greet the warm
mid-autumn night that comes before the storm.
Through distances that are un-spannable
these stars have watched the wars of Hannibal,
and now they see me, standing, barely dressed,
behind my window, here in Budapest.
What has happened to me, that's hard to know.
It seems, a shadow flew above my head,
my childhood, that I'd given up for dead,
and buried long ago.

By and by,
among the stunning treasures of the sky
I see a secret wisp of lightness, oozing
a hue of dawn, and blushfully perfusing
the levitating stars. Out in the east
light beams are released,
a sparkling palace fills the heavenly sphere,
a chandelier
is glowing in a blaze,
until the guests disperse and go their ways.
Out on the lawn the shadows of the night
are floating on the castle's candlelight.
The guests are leaving now, in groups or pairs,
descending on the stately marble stairs,
and coming to the end of their descent,
the noble giant of the firmament,
the host, farewells them in the evening cool,
outside the vestibule.
Then girlish whispers, jangling of a brooch,
end of the party, hailing for a coach.

A veil of point lace
descends from distant space
to adorn and grace
a ravishingly beautiful young girl's
rich auburn curls
with the delicate gold-trace
of plaited purls,
and priceless precious pearls.
The veil spreads peaceful light upon the true
celestial landscape's otherwoldly blue,
or it descends upon an angel, who
carries with the poise of maidenhead
the richly jewelled thread
upon her head and, light as a butterfly,
leaps into a landau
to raise a graceful hand, or
to cast a flirty eye
into another carriage passing by,
and then she lets her horses romp away
along the fairy-lighted Milky Way
where mingling with the coaches until late
their horseshoes touch the stars and scintillate.

Struck by the sight
I cried and cried again in my delight:
"They have a ball in heaven, every night!"
There shone in that enchanted radiance
an ancient secret I could clearly sense:
the stars go home at dawn, along immense
bright boulevards of skyborne continents.

I waited
till daybreak, motionless, inebriated.
And then I asked myself: where have you been,
to what disgraceful lowness have you slipped,
what was so dear to you, a strumpet's mean
embrace, an all-important manuscript,
that seasons came and seasons passed unseen,
and you could never glean
the secrets of that great galactic scene?

The score
is fifty years, I realize in awe.
- I have my dead now, ever more and more -
while from their high resplendent mirador
my cosmic neighbours, all these fifty years,
have watched me cry and wipe away my tears.
Now I confess, that kneeling on the floor
I thanked for all this, humbled to the core.

I know that one fine day I'll have to leave,
and I have nothing in which to believe,
but tightening my heart-strings as a chord
I sang and sang until the music soared
to one who can't be seen and can't be guessed,
not in this life, nor in our final rest.
Before they come to throw me overboard,
I know that here, where I am so distressed,
stumbling through quicksands and souls, on my quest,
there is a great unfathomable Lord,
I was His guest.



Related videos