Krúdy Gyula: Szindbád - Rozina

Portre of Krúdy Gyula

Szindbád - Rozina (Hungarian)

ROZINA
Szindbád - e régi szép név viselője, amint nagyanyáink korában Magyarországon az Ezeregyéjszakában olvasták - ábrándokba merülve utazott egy állomás felé, ahol egy hölgy várta.
Szindbád kölnivízzel törölgette arcáról a kormot, friss kendőt tett zsebébe, kiöblítette a száját, és megnézte a virágokat a selyempapírosban, amelyeket Pestről hozott - pedig még órajárásnyira gurult a vonat a kis állomástól. Lefeküdt meg felkelt, szórakozottan számlálgatta az elmaradozó nyárfákat, s arra gondolt, hogy vajon érdemes volt a hosszú utat megtenni, mert Rozina félt az egerektől?
Rozina, az aranymívesné, miután télen és tavasszal Szindbád karjába kapaszkodva bejárta Pest környékét, rejtett utakon Budán, amelyeket csak szerelmesek ismernek, csókolóztak, és a színházban a páholy hátterében komolyan, összefont karral állongott Szindbád, Rozina a forró nyári hónapok elől falusi házba vonult, ahol nagyanyja, egy forradalombeli asszonyság régi arcképekről törölgette a port és pókhálót.
- A csöndes életben majd megnyugszom, és sikerül elfelejtenem önt - mondta Rozina, midőn búcsúzóul három mérföldet sétáltak a budai hegyek között. (Szindbád földre szegzett fejjel a cipője orrát nézte a hosszú délutánon, és szívében remegve kérdezte: "elhágy, csakugyan elhágy?" Azt hitte e percekben, hogy életét viszi magával Rozina, míg az aranymívesné elutazása után csodálatosan megnyugodott, fellélegzett, mintha fogságból szabadult volna. "Táncosnőt keresek, aki ezentúl a szeretőm lesz" - gondolta magában, mikor Rozina váratlanul sürgős levelet irt: "könyörgöm, hogy azonnal jöjjön, nem tudok aludni az egerektől". Szindbád gondolkozás nélkül útra kelt.)
Az állomás mellett kis kert volt - mintha az állomásfőnöknék Magyarországon mind a fuksziát választották volna kedvenc virágjokul - és a kert végében napernyője alatt, mint egy német képeslapból való illusztráció, Rozina állott. Szindbád mind a két kezét megcsókolta az asszonynak, meghatott, értelmetlen szavakat mormolt, és imádattal szemlélte a három szeplőcskét, amelyet a falusi nap küldött az asszony arcára.
- Tehát még szeret? - kérdezte Szindbád életbevágó fontossággal.
- Lehet is magát elfelejteni - felelt Rozina, mire Szindbád karjába kapaszkodva, a falu felé ballagott.
Szindbád azt gondolta magában, hogy akkor sem lehetne bátrabb, biztonságosabb az asszony, ha ő most törvényes férje volna, hosszú utazásból tér meg, a falusi nyárfák a nagyanyai birtokon ismerősen bólogatnak feléje, és a kuvaszok a lába elé hemperegnek. Az almafák a kertekben Rozina fehér lábát látják, amint mezítláb sétál a harmatos füvön. A diófára kifeszített nyugvóágy alatt a fűből kibújt egy kandi kis sárga virág, amely alantról Rozinát lesi. Rigó ül a falevelek között, és azt szeretné eltalálni, mire gondol félig lehunyt szemmel az asszony.
- Itthon vagyunk - mondta Rozina egy régi urasági ház előtt, ahol az udvaron egy vén, molyette hajdú-kabát lógott egy ágasfán.
- Szeretem a régi házakat, éjjel a falakból megszólalnak az elhunyt lakosok, mert a hangjuk itt maradt.
Rozina sóhajtott:
- A házat valóban még dédapám építette. Sok dió terem ezen a vidéken, s az egerek elszaporodtak. Senki sem tudja felállítani az egérfogókat. Önre gondoltam, Szindbád, ön olyan ügyes ember, hogy mindenhez ért.
Szindbád bizonyos önérzettel válaszolt:
- Gyermekkoromban meglehetős ügyes voltam.
(Ugyan ki nem volt már orvos, betegápoló, asztalos, csizmadia, szerelő, ha szíve hölgye így kívánta? A férfiak, a szerelmesek mindmegannyian hősi kalandokról álmodozó gyermekek. Szerelmük kedvéért éppen olyan ünnepélyességgel verik be a szeget a falba, mint birokra kelnek a medvével.)
Szindbád ledobta a kabátját.
- Hol vannak azok az egérfogók? - szólt nekigyürkőzve.
- Vajon jók lesznek-e? - kérdezte aggodalmasan Rozina, midőn a drótból és fából való kis fogdákat előkerítette.
A forradalombeli öregasszonyság vastag botra támaszkodva állott a verandán, és kerek szemüvege mellől nézte Szindbádot, amint a szerkezetekkel foglalkozott.
- Csinos honvéd - súgta az unokájának.

A hold feljött a messzi erdőség felett, és a nagymama, miután mankóját többször utána dobta az ügyetlen szobaleánynak, dörmögve, sóhajtozva aludni ment.
- Vigyázz, hogy e honvéd meg ne szökjön a háztól - figyelmeztette halk hangon Rozinát.
A hold a veranda vadszőlő levelei között Rozina arcába világított. Fehér volt és ábrándos, mint a színésznőké, midőn a kulisszák mögül az ügyelő a lámpát irányozza. Szindbád elragadtatással nézte az asszony holdfényes arcát, mert csak késő öregségében tudta meg, hogy a nők mindig látják a saját arcukat egy láthatatlan tükörben. És visszafojtott, halk szavakkal, amelyekben a nemes érzelem úgy csengett, mint a folyó felett egy távoli kis harang szava, arról beszélt Rozinának, hogy már gyermekkora óta keresi ezt az arcot… Ifjú kora álmaiban, midőn a tanulóasztal lámpáját eloltotta, tündökölve ragyogott fel e női arc. Utazásaiban, céltalan bolyongásaiban ez az arc hívogatta, csalta maga után. Ez az arc, amellyel született, és már a bölcsőben ott ragyogott a lelkében, míg végre, férfi korában az Aranykéz utcában egyszer megpillantotta egy erkélyen.
- Szenyóra - mondá mély elkomolyodással Szindbád -, én már többé nem tudnék maga nélkül élni.
Rozina viszonozta Szindbád kézszorítását.
- Beszéljen - sóhajtotta halkan. - A szavai úgy repkednek a fejem körül, mint láthatatlan madarak csodálatos éneklése.
A fejét féloldalra hajtotta, mintha a hold útját követte volna. Fekete szemét olykor csodálkozva felnyitotta, mintha nem tudná, hová került. Erősen a férfi karjába kapaszkodott, és sírós hangon szólott:
- Nekem senkim sincs, csak maga… Ha te is elhagynál, Szindbád, árva volnék, Beszélj hozzám szépen, gyöngéden. Mintha igazán szeretnél.
Szindbád egy felhőbe nézett, amely a hold előtt úszott, és meg volt győződve, hogy a jáspisszínű vitorlákra voltak írva azok a szavak, amelyek most eszébe jutottak… szerelem… szerelem…
Az asszony megremegett, talpra állott, és a kezével a sötétbe mutatott:
- Egér! - mormogta iszonyodva.
Halálos sápadt lett, a keze remegett, és kétségbeesetten zokogott.
- Egér! - ismételte borzadva.
Szindbád hősiesen mosolygott, gyertyát gyújtott, és az első egérfogót, amely már elvégezte a dolgát, zsákmányával együtt az udvarra vetette.
- Ördög - kiáltotta az asszony dühtől remegve -, hát azt akarja, hogy most már az udvarra se tehessem a lábam! Undorodom, irtózom az egerektől.
Szindbád bágyadtan mosolygott.
- Kis egér - dörmögte.
- Menjen, nem akarom látni. Egeret ölt, gyilkos - fuldokolta az asszony. - Megvetem, nem szeretem. Ne nyúljon hozzám többé a kezével. Takarodjon.
- Kis egér - ismételte Szindbád, miután könnyedén megsértődött, mint általában a szerelmesek - kalapját, köpenyegét vette, és a ház előtt egy darabig várta, hogy szíve hölgye visszaszólítja. A ház csendes volt. És Szindbád most már jogos szomorúsággal ballagott az állomás felé, hogy az éjszakai személyvonattal elutazzon. - És később, kísértet-korában nagyon haragudott az egerekre. 



PublisherMagyar Helikon, Budapest, 1973

minimap