Krúdy Gyula: Příběhy Sindbádovy - Rozina (Szindbád - Rozina in Czech)

Portre of Krúdy Gyula

Szindbád - Rozina (Hungarian)

ROZINA
Szindbád - e régi szép név viselője, amint nagyanyáink korában Magyarországon az Ezeregyéjszakában olvasták - ábrándokba merülve utazott egy állomás felé, ahol egy hölgy várta.
Szindbád kölnivízzel törölgette arcáról a kormot, friss kendőt tett zsebébe, kiöblítette a száját, és megnézte a virágokat a selyempapírosban, amelyeket Pestről hozott - pedig még órajárásnyira gurult a vonat a kis állomástól. Lefeküdt meg felkelt, szórakozottan számlálgatta az elmaradozó nyárfákat, s arra gondolt, hogy vajon érdemes volt a hosszú utat megtenni, mert Rozina félt az egerektől?
Rozina, az aranymívesné, miután télen és tavasszal Szindbád karjába kapaszkodva bejárta Pest környékét, rejtett utakon Budán, amelyeket csak szerelmesek ismernek, csókolóztak, és a színházban a páholy hátterében komolyan, összefont karral állongott Szindbád, Rozina a forró nyári hónapok elől falusi házba vonult, ahol nagyanyja, egy forradalombeli asszonyság régi arcképekről törölgette a port és pókhálót.
- A csöndes életben majd megnyugszom, és sikerül elfelejtenem önt - mondta Rozina, midőn búcsúzóul három mérföldet sétáltak a budai hegyek között. (Szindbád földre szegzett fejjel a cipője orrát nézte a hosszú délutánon, és szívében remegve kérdezte: "elhágy, csakugyan elhágy?" Azt hitte e percekben, hogy életét viszi magával Rozina, míg az aranymívesné elutazása után csodálatosan megnyugodott, fellélegzett, mintha fogságból szabadult volna. "Táncosnőt keresek, aki ezentúl a szeretőm lesz" - gondolta magában, mikor Rozina váratlanul sürgős levelet irt: "könyörgöm, hogy azonnal jöjjön, nem tudok aludni az egerektől". Szindbád gondolkozás nélkül útra kelt.)
Az állomás mellett kis kert volt - mintha az állomásfőnöknék Magyarországon mind a fuksziát választották volna kedvenc virágjokul - és a kert végében napernyője alatt, mint egy német képeslapból való illusztráció, Rozina állott. Szindbád mind a két kezét megcsókolta az asszonynak, meghatott, értelmetlen szavakat mormolt, és imádattal szemlélte a három szeplőcskét, amelyet a falusi nap küldött az asszony arcára.
- Tehát még szeret? - kérdezte Szindbád életbevágó fontossággal.
- Lehet is magát elfelejteni - felelt Rozina, mire Szindbád karjába kapaszkodva, a falu felé ballagott.
Szindbád azt gondolta magában, hogy akkor sem lehetne bátrabb, biztonságosabb az asszony, ha ő most törvényes férje volna, hosszú utazásból tér meg, a falusi nyárfák a nagyanyai birtokon ismerősen bólogatnak feléje, és a kuvaszok a lába elé hemperegnek. Az almafák a kertekben Rozina fehér lábát látják, amint mezítláb sétál a harmatos füvön. A diófára kifeszített nyugvóágy alatt a fűből kibújt egy kandi kis sárga virág, amely alantról Rozinát lesi. Rigó ül a falevelek között, és azt szeretné eltalálni, mire gondol félig lehunyt szemmel az asszony.
- Itthon vagyunk - mondta Rozina egy régi urasági ház előtt, ahol az udvaron egy vén, molyette hajdú-kabát lógott egy ágasfán.
- Szeretem a régi házakat, éjjel a falakból megszólalnak az elhunyt lakosok, mert a hangjuk itt maradt.
Rozina sóhajtott:
- A házat valóban még dédapám építette. Sok dió terem ezen a vidéken, s az egerek elszaporodtak. Senki sem tudja felállítani az egérfogókat. Önre gondoltam, Szindbád, ön olyan ügyes ember, hogy mindenhez ért.
Szindbád bizonyos önérzettel válaszolt:
- Gyermekkoromban meglehetős ügyes voltam.
(Ugyan ki nem volt már orvos, betegápoló, asztalos, csizmadia, szerelő, ha szíve hölgye így kívánta? A férfiak, a szerelmesek mindmegannyian hősi kalandokról álmodozó gyermekek. Szerelmük kedvéért éppen olyan ünnepélyességgel verik be a szeget a falba, mint birokra kelnek a medvével.)
Szindbád ledobta a kabátját.
- Hol vannak azok az egérfogók? - szólt nekigyürkőzve.
- Vajon jók lesznek-e? - kérdezte aggodalmasan Rozina, midőn a drótból és fából való kis fogdákat előkerítette.
A forradalombeli öregasszonyság vastag botra támaszkodva állott a verandán, és kerek szemüvege mellől nézte Szindbádot, amint a szerkezetekkel foglalkozott.
- Csinos honvéd - súgta az unokájának.

A hold feljött a messzi erdőség felett, és a nagymama, miután mankóját többször utána dobta az ügyetlen szobaleánynak, dörmögve, sóhajtozva aludni ment.
- Vigyázz, hogy e honvéd meg ne szökjön a háztól - figyelmeztette halk hangon Rozinát.
A hold a veranda vadszőlő levelei között Rozina arcába világított. Fehér volt és ábrándos, mint a színésznőké, midőn a kulisszák mögül az ügyelő a lámpát irányozza. Szindbád elragadtatással nézte az asszony holdfényes arcát, mert csak késő öregségében tudta meg, hogy a nők mindig látják a saját arcukat egy láthatatlan tükörben. És visszafojtott, halk szavakkal, amelyekben a nemes érzelem úgy csengett, mint a folyó felett egy távoli kis harang szava, arról beszélt Rozinának, hogy már gyermekkora óta keresi ezt az arcot… Ifjú kora álmaiban, midőn a tanulóasztal lámpáját eloltotta, tündökölve ragyogott fel e női arc. Utazásaiban, céltalan bolyongásaiban ez az arc hívogatta, csalta maga után. Ez az arc, amellyel született, és már a bölcsőben ott ragyogott a lelkében, míg végre, férfi korában az Aranykéz utcában egyszer megpillantotta egy erkélyen.
- Szenyóra - mondá mély elkomolyodással Szindbád -, én már többé nem tudnék maga nélkül élni.
Rozina viszonozta Szindbád kézszorítását.
- Beszéljen - sóhajtotta halkan. - A szavai úgy repkednek a fejem körül, mint láthatatlan madarak csodálatos éneklése.
A fejét féloldalra hajtotta, mintha a hold útját követte volna. Fekete szemét olykor csodálkozva felnyitotta, mintha nem tudná, hová került. Erősen a férfi karjába kapaszkodott, és sírós hangon szólott:
- Nekem senkim sincs, csak maga… Ha te is elhagynál, Szindbád, árva volnék, Beszélj hozzám szépen, gyöngéden. Mintha igazán szeretnél.
Szindbád egy felhőbe nézett, amely a hold előtt úszott, és meg volt győződve, hogy a jáspisszínű vitorlákra voltak írva azok a szavak, amelyek most eszébe jutottak… szerelem… szerelem…
Az asszony megremegett, talpra állott, és a kezével a sötétbe mutatott:
- Egér! - mormogta iszonyodva.
Halálos sápadt lett, a keze remegett, és kétségbeesetten zokogott.
- Egér! - ismételte borzadva.
Szindbád hősiesen mosolygott, gyertyát gyújtott, és az első egérfogót, amely már elvégezte a dolgát, zsákmányával együtt az udvarra vetette.
- Ördög - kiáltotta az asszony dühtől remegve -, hát azt akarja, hogy most már az udvarra se tehessem a lábam! Undorodom, irtózom az egerektől.
Szindbád bágyadtan mosolygott.
- Kis egér - dörmögte.
- Menjen, nem akarom látni. Egeret ölt, gyilkos - fuldokolta az asszony. - Megvetem, nem szeretem. Ne nyúljon hozzám többé a kezével. Takarodjon.
- Kis egér - ismételte Szindbád, miután könnyedén megsértődött, mint általában a szerelmesek - kalapját, köpenyegét vette, és a ház előtt egy darabig várta, hogy szíve hölgye visszaszólítja. A ház csendes volt. És Szindbád most már jogos szomorúsággal ballagott az állomás felé, hogy az éjszakai személyvonattal elutazzon. - És később, kísértet-korában nagyon haragudott az egerekre. 



PublisherMagyar Helikon, Budapest, 1973

Příběhy Sindbádovy - Rozina (Czech)

ROZINA
Sindibád - nositel starého krásného jména z časů našich babiček, kdy se v Uhrách čítávaly Pohádky, tisíce a jedné noci - polifížen do snů cestoval ke stanici, kde ho očekávala jedna dáma.
Sindibád si kolínskou vodou smyl z tváře saze, do kapsy si vložil čistý kapesník, vypláchl si írsta a prohlédl si květiny v lredvábném papíře, které vezl z Pešt.i - a přitom vlak byl od té staničky vzdálen ještě hodinu jízdy. Ulehl a vstal, roztržitě počítal ubíhající topoly a uvažoval, jestli mělo smysl podnikat takovou dlouhou cestu proto, že se Rozina bojí myší.
Rozina, paní zlaťníková, obešla v zimě a na jaře okolí Pcšti zavěšena do Sindibádovy paže; líbali sc v odlehlých budínských uličkách, které znají jenom milenci, a Sindibád vážně, se založeriýma rukama postával v pozadí divadelní lóže; před liorkými letními měsíci se Rozina uchýlila clo vesnického sídla, kde její babička, paní z revolučních dob, otírala zc starých podobizen prach a pavučiny.
„'Tichým životem se uklidním a podaří se mi na vás zapomenout," řekla Rozina, když na rozloučenou ušli v budínských kopcích tř-i míle. (Sindibád za toho dlouhého odpoledne věšel hlavu, prohlížel si špičky svých bot a v srdci se rozechvěle ptal: opustí mě, opravdu mě opustí? V těchto chvílích si myslel, že Rozina mu odváží i život, avšak po jejím odjezdu se kupodivu upokojil a oddychl si, jako by se vysvobodil z vězení. Najdu si tanečnici a zároveii to bude i nrá milenka, pomyslel si, když mu Rozina nečekaně napsala spěšný list: „Prosím vás, přijeďte okannžitč, kvůli myšún nemůžu spát." A Sindibád se bez rozmýšlení vydal na cestu.)
U stanice byla zahrádka - jako by oblíbenou květinou všech paní přednostových v Uhrách byla fuksic - a na konci zahrádky stála pod slunečníkem Rozina - jako ilustrace z německého časopisu. Sindibád jí políbil obě ruce, mumlal clojatá, ncsrozunnitelná slova a okouzleně hleděl na tři drobné pihy, které jí poslalo na tvář vesnické slunce.
„Ještě mě tedy milujete?" položil jí Sindibád životně důležitou otázku.
„Copak to jde, na vás zapomenout?" odpověděla Rozina a nato se do ní Sindibád zavěsil a vykročil k vesnici.
Sindibád si pomyslil, že by si nemohla počínat odvážněji a se-bejistěji, ani kdyby byl nyní jejím zákonným manželem, vrátil se z dlouhé cesty, vesnické topoly na babiččině statku mu pokyvovaly jako známému a psi si mu lehali k nohám. Ty jabloně v zahradách vidí Rozininy bílé nohy, když se bosa brouzdá orosenou trávou. Pod houpačkou, která visí na ořešáku, vyhlíží z trávy poťouchlý žlutý kvítek, zdola pokukuje po Rozině. V listí na stromě sedí kos, rád by uhodl, na co ta paní s přimhouřenýma očima asi myslí.
„Jsme doma," řekla Rozina před start m panským sídlem, na dvoře zde visel na pahýlu stromu starý hajducký kabát prožraný od molů.
„Mám rád staré domy, v noci se ze zdí ozývají jejich zesnulí obyvatelé, protože hlasy zde zůstávají." , Rozina si povzdychla:
„Ten dům skutečně stavěl ještě můj praděd. V tomto kraji se daří ořešákům a rozmohly se zde myši. A nikdo jim neumí nastražit pasti. Vzpomněla jsem si na vás, Sindibáde, jste takový šikovný, ve všem se vyznáte."
Sindibád odpověděl s jistým sebevědomím: „V dětství jsem býval dost šikovný."
(Kdo však už nedělal lékaře, ošetřovatele, truhláře, ševce, krejčího, když si to přála dáma jeho srdce? Všichni muži a milenci jsou děti snící o hrdinských dobrodružstvích. Pro své lásky zatloukají do zdi hřebík stejně slavnostně, jako se pouštějí do křížku s medvědem.)
Sindibád shodil kabát.
„Kde ty pasti jsou?" zeptal se horlivě.
,Jen jestli se budou hodit?" zeptala se starostlivě Rozina, když vyhledala ty malé šatlavy z drátů a dřeva.
Na verandě stála stará dáma z revolučních dob, opírala se o tlustou hůl a přes kulaté bry'le pozorovala Sindibáda, jak připravuje pasti.
„Sličný domobranec," pošeptala své vnučce.
Nad vzdálenými lesy vyšel měsíc, babička několikrát hodila holí po nemotorné služce a potom šla s bručením a vzdycháním spát. „Dej pozor, aby ten domobranec z domu neutekl," upozornila potichu Rozinu.
Mezi listy divokého vína na verandě se linulo měsíční světlo a dopadalo Rozině do tváře. Byla bílá a zasněná jako tvář hereček, když je osvětlována zc zákulisí. Sindibád uchváceně hleděl na tu tvář ozářenou měsícem, vždyť teprve v pozdníin stáří zjistil, že v neviditelném zrcadle vidí ženy svou tvář vždycky. A přitlumenými, tichými slovy, v nichž ušlechtilý cit zněl jako cinkot vzdáleného zvonečku nad řekou, vyprávěl Rozině, že tuto tvář hledá už od dětství ... Tato ženská tvář mu oslnivě ozařovala mladistvé sny, když zhasl lampu na stole, u něhož se učil. Tato tvář ho volala, IAkala za sebou i při cestách, bezcílných potulkách. S tou tváří se narodil, zářila mu v duši již v kolébce, až ji nakonec, v mužném věku, zahlédl jednou na balkóně v ulici U zlaté ruky.
„Seňoro," řekl Sindibád s hlubokou vážností, „já už bych bez vás nemohl žít."
Rozina opětovala Sindibádovi stisk ruky.
„Vyprávějte," vydechla. „Vaše slova mi poletují kolem hlavy jako kouzelný zpěv neviditelných ptáků."
Naklonila hlavu, jako by sledovala cestu měsíce. Černé oči chvílemi udiveně rozvírala, jako by nevěděla, kde se to ocitla. Pevně se chytila jeho paže a plačtivě řekla:
„ Já nemám nikoho, jenom vás ... Osiřela bych, kdybys mč opustil i ty, Sindibáde. Mluv se mnou pěkně a něžně. jako bys mě opravdu miloval."
Sindibád hleděl na obláček, který přeplouval okolo měsíce, a byl přesvědčen, že na pestrobarevné plachty byla napsána slova, která mu nyní vytanula na mysli . . ., láska ... láska . . .
Vtom se paní zachvěla, vyskočila a ruku napřáhla do trny: „Myš!" zamumlala s hrůzou.
Zbledla jako smrtka, ruce se jí třásly, zoufale se rozvzlykala. „Myš!" zopakovala zděšeně.
Sindibád se hrdinně usmál, rozsvítil svíčku a první past, která již vykonala své dílo, hodil na dvůr i s kořistí.
„Ďáble," vykřikla paní a chvěla se zlostí, „to chcete, abych už nevkročila ani na dvůr! já se myší štítím, hnusí se mi!" Sindibád se mírně usmál.
„Myška," zabručel.
„Běžte pryč, nechci vás vidět. Vrahu, zabil jste myš," paní se dusila zlostí. „Opovrhuji vámi, nemiluji vás. Víckrát se mne nedotknete. Klid'te se."
„Myška," zopakoval Sindibád a lehce uražen - jak mívají milenci ve zvyku - si vzal klobouk a plášť a před domem chvíli čekal, že ho dáma srdce zavolá zpět. V domě bylo ticho. A Sindibád se nyní již s oprávněným zármutkem loudal na stanici a nočním vlakem odjel. - A později, v dobách, kdy byl přízrakem, se na myši velice zlobil. 



Source of the quotationPříběhy Sindbádovy - Rozina, p. 112-115., Odeon, Praha, 1986

minimap