Krúdy Gyula: The adventures of Sindbad - Rozina (Szindbád - Rozina in English)

Portre of Krúdy Gyula

Szindbád - Rozina (Hungarian)

ROZINA
Szindbád - e régi szép név viselője, amint nagyanyáink korában Magyarországon az Ezeregyéjszakában olvasták - ábrándokba merülve utazott egy állomás felé, ahol egy hölgy várta.
Szindbád kölnivízzel törölgette arcáról a kormot, friss kendőt tett zsebébe, kiöblítette a száját, és megnézte a virágokat a selyempapírosban, amelyeket Pestről hozott - pedig még órajárásnyira gurult a vonat a kis állomástól. Lefeküdt meg felkelt, szórakozottan számlálgatta az elmaradozó nyárfákat, s arra gondolt, hogy vajon érdemes volt a hosszú utat megtenni, mert Rozina félt az egerektől?
Rozina, az aranymívesné, miután télen és tavasszal Szindbád karjába kapaszkodva bejárta Pest környékét, rejtett utakon Budán, amelyeket csak szerelmesek ismernek, csókolóztak, és a színházban a páholy hátterében komolyan, összefont karral állongott Szindbád, Rozina a forró nyári hónapok elől falusi házba vonult, ahol nagyanyja, egy forradalombeli asszonyság régi arcképekről törölgette a port és pókhálót.
- A csöndes életben majd megnyugszom, és sikerül elfelejtenem önt - mondta Rozina, midőn búcsúzóul három mérföldet sétáltak a budai hegyek között. (Szindbád földre szegzett fejjel a cipője orrát nézte a hosszú délutánon, és szívében remegve kérdezte: "elhágy, csakugyan elhágy?" Azt hitte e percekben, hogy életét viszi magával Rozina, míg az aranymívesné elutazása után csodálatosan megnyugodott, fellélegzett, mintha fogságból szabadult volna. "Táncosnőt keresek, aki ezentúl a szeretőm lesz" - gondolta magában, mikor Rozina váratlanul sürgős levelet irt: "könyörgöm, hogy azonnal jöjjön, nem tudok aludni az egerektől". Szindbád gondolkozás nélkül útra kelt.)
Az állomás mellett kis kert volt - mintha az állomásfőnöknék Magyarországon mind a fuksziát választották volna kedvenc virágjokul - és a kert végében napernyője alatt, mint egy német képeslapból való illusztráció, Rozina állott. Szindbád mind a két kezét megcsókolta az asszonynak, meghatott, értelmetlen szavakat mormolt, és imádattal szemlélte a három szeplőcskét, amelyet a falusi nap küldött az asszony arcára.
- Tehát még szeret? - kérdezte Szindbád életbevágó fontossággal.
- Lehet is magát elfelejteni - felelt Rozina, mire Szindbád karjába kapaszkodva, a falu felé ballagott.
Szindbád azt gondolta magában, hogy akkor sem lehetne bátrabb, biztonságosabb az asszony, ha ő most törvényes férje volna, hosszú utazásból tér meg, a falusi nyárfák a nagyanyai birtokon ismerősen bólogatnak feléje, és a kuvaszok a lába elé hemperegnek. Az almafák a kertekben Rozina fehér lábát látják, amint mezítláb sétál a harmatos füvön. A diófára kifeszített nyugvóágy alatt a fűből kibújt egy kandi kis sárga virág, amely alantról Rozinát lesi. Rigó ül a falevelek között, és azt szeretné eltalálni, mire gondol félig lehunyt szemmel az asszony.
- Itthon vagyunk - mondta Rozina egy régi urasági ház előtt, ahol az udvaron egy vén, molyette hajdú-kabát lógott egy ágasfán.
- Szeretem a régi házakat, éjjel a falakból megszólalnak az elhunyt lakosok, mert a hangjuk itt maradt.
Rozina sóhajtott:
- A házat valóban még dédapám építette. Sok dió terem ezen a vidéken, s az egerek elszaporodtak. Senki sem tudja felállítani az egérfogókat. Önre gondoltam, Szindbád, ön olyan ügyes ember, hogy mindenhez ért.
Szindbád bizonyos önérzettel válaszolt:
- Gyermekkoromban meglehetős ügyes voltam.
(Ugyan ki nem volt már orvos, betegápoló, asztalos, csizmadia, szerelő, ha szíve hölgye így kívánta? A férfiak, a szerelmesek mindmegannyian hősi kalandokról álmodozó gyermekek. Szerelmük kedvéért éppen olyan ünnepélyességgel verik be a szeget a falba, mint birokra kelnek a medvével.)
Szindbád ledobta a kabátját.
- Hol vannak azok az egérfogók? - szólt nekigyürkőzve.
- Vajon jók lesznek-e? - kérdezte aggodalmasan Rozina, midőn a drótból és fából való kis fogdákat előkerítette.
A forradalombeli öregasszonyság vastag botra támaszkodva állott a verandán, és kerek szemüvege mellől nézte Szindbádot, amint a szerkezetekkel foglalkozott.
- Csinos honvéd - súgta az unokájának.

A hold feljött a messzi erdőség felett, és a nagymama, miután mankóját többször utána dobta az ügyetlen szobaleánynak, dörmögve, sóhajtozva aludni ment.
- Vigyázz, hogy e honvéd meg ne szökjön a háztól - figyelmeztette halk hangon Rozinát.
A hold a veranda vadszőlő levelei között Rozina arcába világított. Fehér volt és ábrándos, mint a színésznőké, midőn a kulisszák mögül az ügyelő a lámpát irányozza. Szindbád elragadtatással nézte az asszony holdfényes arcát, mert csak késő öregségében tudta meg, hogy a nők mindig látják a saját arcukat egy láthatatlan tükörben. És visszafojtott, halk szavakkal, amelyekben a nemes érzelem úgy csengett, mint a folyó felett egy távoli kis harang szava, arról beszélt Rozinának, hogy már gyermekkora óta keresi ezt az arcot… Ifjú kora álmaiban, midőn a tanulóasztal lámpáját eloltotta, tündökölve ragyogott fel e női arc. Utazásaiban, céltalan bolyongásaiban ez az arc hívogatta, csalta maga után. Ez az arc, amellyel született, és már a bölcsőben ott ragyogott a lelkében, míg végre, férfi korában az Aranykéz utcában egyszer megpillantotta egy erkélyen.
- Szenyóra - mondá mély elkomolyodással Szindbád -, én már többé nem tudnék maga nélkül élni.
Rozina viszonozta Szindbád kézszorítását.
- Beszéljen - sóhajtotta halkan. - A szavai úgy repkednek a fejem körül, mint láthatatlan madarak csodálatos éneklése.
A fejét féloldalra hajtotta, mintha a hold útját követte volna. Fekete szemét olykor csodálkozva felnyitotta, mintha nem tudná, hová került. Erősen a férfi karjába kapaszkodott, és sírós hangon szólott:
- Nekem senkim sincs, csak maga… Ha te is elhagynál, Szindbád, árva volnék, Beszélj hozzám szépen, gyöngéden. Mintha igazán szeretnél.
Szindbád egy felhőbe nézett, amely a hold előtt úszott, és meg volt győződve, hogy a jáspisszínű vitorlákra voltak írva azok a szavak, amelyek most eszébe jutottak… szerelem… szerelem…
Az asszony megremegett, talpra állott, és a kezével a sötétbe mutatott:
- Egér! - mormogta iszonyodva.
Halálos sápadt lett, a keze remegett, és kétségbeesetten zokogott.
- Egér! - ismételte borzadva.
Szindbád hősiesen mosolygott, gyertyát gyújtott, és az első egérfogót, amely már elvégezte a dolgát, zsákmányával együtt az udvarra vetette.
- Ördög - kiáltotta az asszony dühtől remegve -, hát azt akarja, hogy most már az udvarra se tehessem a lábam! Undorodom, irtózom az egerektől.
Szindbád bágyadtan mosolygott.
- Kis egér - dörmögte.
- Menjen, nem akarom látni. Egeret ölt, gyilkos - fuldokolta az asszony. - Megvetem, nem szeretem. Ne nyúljon hozzám többé a kezével. Takarodjon.
- Kis egér - ismételte Szindbád, miután könnyedén megsértődött, mint általában a szerelmesek - kalapját, köpenyegét vette, és a ház előtt egy darabig várta, hogy szíve hölgye visszaszólítja. A ház csendes volt. És Szindbád most már jogos szomorúsággal ballagott az állomás felé, hogy az éjszakai személyvonattal elutazzon. - És később, kísértet-korában nagyon haragudott az egerekre. 



PublisherMagyar Helikon, Budapest, 1973

The adventures of Sindbad - Rozina (English)

ROZINA
Sindbad, the bearer of this fine name first found in the volume of The Thousand and One Nights our grandmothers used to read, was travelling by train to an appointment with a lady and was lost in his thoughts. He wiped the soot from his face with a little cologne, arranged a new handkerchief in his pocket, rinsed his mouth and checked the tissue paper wrapped around the flowers he had brought from Pest, though he could have bought some locally since the train was due to arrive at the provincial station well before closing time. He lay back then got up again, absent-mindedly started counting the poplar trees as they passed, and wondered whether it was worth his while coming here simply because Rozina was scared of mice.
Having spent winter and spring on Sindbad’s arm, kissing, walking the streets of Pest, exploring Buda down hidden byways known only to lovers, and sitting in the boxes of theatres where Sindbad would lean in the shadows behind her, his arms solemnly crossed, Rozina, the goldsmith’s wife, avoided the hot summer months by moving to a country house where her grandmother, a veteran of the revolution, occupied herself sweeping the dust and cobwebs from ancestral portraits. ‘The quiet life will be good for me. I shall find peace and forget you,’ said Rozina on one of their three-mile walks together through the hills of Buda. (Sindbad’s eyes were fixed on his feet. It was a long afternoon and his heart was trembling as he wondered whether she would really leave him. In that moment he believed his whole life depended on Rozina, though once she had gone he made a miraculous recovery. He breathed again, a free spirit. ‘I’ll find a new lover - a dancer!’ he thought. Then Rozina unexpectedly sent him an urgent letter. ‘Come quickly, I beg you, I can’t sleep for the mice.’ Sindbad did not think twice, but packed his bags and left.)
There was a little garden next to the station - it seemed every station-master in Hungary preferred fuchsias - and there at the end of the garden, like an illustration from a German postcard, stood Rozina with a parasol in her hand. Sindbad kissed both her hands, muttering incomprehensible words of adoration, and gazed enchanted at the three freckles the village sun had planted on her face.
‘So you still love me?’ asked Sindbad, as, though it were the most important thing on earth.
‘Is it possible to forget you?’ answered Rozina, taking hold of Sindbad’s arm as they ambled into the village. She couldn’t have been bolder and more self-confident, thought Sindbad, than if he had been her lawful husband and had just returned from a long journey: the village poplars on the grandmother’s estate nodding familiarly to him, and the sheep-dog sprawling at his feet. Apple trees in gardens glance at Rozina’s white legs as she passes across the dewy lawn in bare feet. In the shade of the hammock strung from the chestnut tree a little yellow flower peeps out to observe Rozina from below. A blackbird sits in the branches trying to guess what the woman is thinking behind those half-closed eyes,
‘Here we are,’ said Rozina as they arrived at an old country house. A moth-eaten steward’s coat hung on a branch in the garden.
‘I like old houses where the dead ancestors who used to live there leave their voices behind to talk at you from the walls.’
Rozina sighed. ‘It was my great-grandfather who had the house built. There are a lot of chestnut trees in the area and the mice have run wild. No one here is any good at setting mousetraps. You are so clever Sindbad, you can do anything.’
‘I was quite a clever child,’ Sindbad answered with a certain conceit. (Mind you, who has not been a doctor, a joiner, a cobbler, or general factotum at the behest of his beloved? All men in love are children dreaming of heroic deeds. When it comes to impressing the loved one the knocking of a nail in the wall is just as heroic an enterprise as wrestling with a bear.) Sindbad took off his coat.
‘Where are the traps,’ he asked, rolling up his sleeves. ‘Do you think they’ll do?’ Rozina asked anxiously, as she brought forth the little wire and wood contraptions.
The old daughter of the revolution leant on a stout stick on the veranda and watched Sindbad through thick round glasses as he busied himself with the traps.
‘An officer and gentleman,’ she whispered to her grand-daughter.
The moon had risen above the distant woods and the grandmother, having thrown her stick a few times at the clumsy chambermaid, grumbled a little, sighed and went to sleep.
‘Careful soldier, boy doesn’t run away,’ she whispered in warning to Rozina.
The moon was shining through the vine leaves directly onto Rozina’s face. She was as white and dreamy as an actress under a moving spotlight. Sindbad gazed in awe at her moonlit face: it was only in advanced old age that he was to discover that women are always looking into invisible mirrors. And quietly, in subdued tones full of the most noble feelings, like a faint bell tinkling above a river, he told Rozina that ever since childhood he had been seeking a face like hers. In his childhood dreams, as he turned off his desk light, this woman’s face would appear radiantly before him. On all his journeys, on all his aimless wanderings, this was the face that called to him and drew him on. This was the face with whose image he was born, that had glimmered in his cradle, until the moment he made its acquaintance as an adult when he first noticed it on a balcony in Aranykéz Street.
‘Señora,’ proclaimed Sindbad with absolute solemnity, ‘I will never again be able to live without you.’
Rozina reciprocated the urgent squeeze of his hand. ‘Speak,’ she sighed gently and equally seriously. ‘Your words are fluttering round my head like the miraculous singing of invisible birds.’
She inclined her head as if following the progress of the moon. Her black eyes opened to such a size one might have thought she had suddenly lost track of it. She grasped his arm urgently and complained in a sorrowful voice. ‘I have no one but you… If you were to leave me, Sindbad, I wouldn’t know what to do. Speak to me. Whisper lovely soft things in my ear. It’ll be as if you really loved me.’
Sindbad stared at a cloud that had swum across the moon and was convinced the words that came to him now were inscribed on those jasper-coloured sails. Love. Love.
The woman trembled, stood up suddenly and pointed into a dark corner. ‘A mouse,’ she hissed with repulsion. She had turned deathly pale, her hand shook and she broke into uncontrollable sobbing. ‘A mouse!’ she repeated, shuddering.
Sindbad smiled a heroic smile, lit a candle and threw the first mousetrap which had served its purpose out into the yard together with its victim.
‘Idiot!’ cried the woman, trembling in fury. ‘I won’t even be able to step out into the yard. Is that what you want? I hate and despise mice.’
Sindbad smiled wearily. ‘It is a very little mouse,’ he muttered.
‘Go. I hate the sight of you. You have killed a mouse. Murderer,’ she spluttered. ‘I loathe you. I don’t love you. Don’t you dare touch me with those hands. Be off with you.’
‘It was a very small mouse,’ Sindbad repeated, easily offended like most lovers, and he took his hat and cloak and waited a while before the house in case his darling called him back. The house was silent. So, with a genuine reason for sadness this time, Sindbad wandered off towards the station in time to catch the night train. Later, after he had become a ghost, he developed a particular grudge against mice. 



Source of the quotationThe adventures of Sindbad - Rozina, p. 117-122., Central European University Press, Budapest-London-New York

minimap