Krúdy Gyula: Die rote Postkutsche (Utazás a vörös postakocsin in German)

Portre of Krúdy Gyula

Utazás a vörös postakocsin (Hungarian)

A legbarátságosabb pesti ház

Madame Louise írónő volt. Írt verseket, elbeszéléseket (a Kökörcsinek-re mindnyájan emlékezhetünk, akik a szalonjában helyet foglaltunk), Séveigné asszony volt pompás leveleiben, amelyeket írókhoz és művészekhez intézett (olykor tizenkét oldalon s mindig asszonyi gráciával és költői lendülettel írván), máskor George Sand volt, amint férfias kalapban és lovagcsizmában a Vigadó-beli álarcosbálba ment, míg otthon Madame Pompadour volt – sajnos, a jó Lajos már nem élt ez idő tájt.
Madame Louise (igazi nevén: Srottis Vilma) az utolsó romantikus nő volt Pesten. Született egy kis dunántúli faluban, ahol nagyatyja birodalmi lovagságára és teleszkópusára volt büszke, anyja – à la Romantique – színésznőnek szökött el a háztól, míg atyja valamely messzi csehországi garnizonban a császárt szolgálta. Nagyapó mindig a csillagokat vizsgálta, vagy címerét tartotta rendben, Vilma a parasztgyerekekkel verekedett vagy Corinna-t olvasgatta a lugasban, s így tizenhat esztendős lett, franciául tanult, hárfát és éneket, atyja hazaküldött, kivénült huszárja megtanította lovagolni, februárban egy szakasz ulánust helyeztek a faluba, s mire május lett, Vilma az ablakon át megszökött a kapitánnyal a nagyapai házból. S virágárusnő lett Pesten.
A régi regényeket írták ilyenformán, s higgyünk az íróknak, hogy csakugyan voltak ilyen nők, ilyen emberek, hárfák, lugasok, májusi éjszakák, megszökő kisasszonyok. Manapság úgy hangzik már ez, mint az ódon, padlásra helyezett spinét elpattanó húrjának zöngése, s odakünn holdvilágos éjfél van. A régi kerten imbolyogva mennek át letűnt idők nagyszerű asszonyainak árnyékai, a kastély tornya fénylik az éjszakában.
Lehetséges, hogy a régi asszonyok mások voltak, mint a maiak. Egy részüket szentségtartóban őrzi az emlékezet, mintha egyebet sem tettek volna a férfiak, mint imádásukra az oltárhoz járultak, és sem hajuknak, sem szájuknak nem volt ingerlő illata. Más részük – köztük a nagyszerű Madame – a legkalandosabb életpályán bolyganak végig. Az írók is okai voltak e dolgoknak és a történelem. Az aranykehelyben üldögélő asszonyok (akiket kiterjedt család rajongva szeret, férj és gyermek imád) elolvasták az írók munkáit, a történelmet, és csöndesen mosolyogtak a bohóságokon. A Louise asszony fajta nők pedig azon törték fejüket, hogyan lehetne Pompadour úrnő életét megismételni. A „bécsi táncosnő” lenge szökéseiről még bővebben beszélnek az öregasszonyok, a „kaméliás hölgy” megríkatja a világ minden könnyelmű teremtését, Musset Alfréd sorsa és a sánta lord növelik a romantikát: valóban nem is csoda, hogy a regényeskedő nők könnyű szível szöknek el az apai háztól. Igen tisztes öreg asszonyságok üldögélnek manapság a kályha mellett, akik hajdanán a világért sem szerettek volna egyebek lenni, mint „kaméliás hölgyek”.
Tehát Madame a virágot árulta egy kis Szervita téri üzletben, de este regényeket írt és olvasott. Azonkívül mindennap hosszú levelet váltott Fritzcel, az ulánus kapitánnyal (amely szokását mindvégig megtartotta). Madame szép volt, ifjú volt, mint költők műveiben olvashatjuk, a legszebb nő volt Pesten. Nemes alakja mint egy fiatal szarvasé, és térdig érő barna haja sátorként fedte; szeme tündöklő, tiszta és érzelmes, lába kicsiny, és derekát egy gyermek átölelhette; homlokán méla bánat, amely megnemesítette arcát, mint a kazáni Mária arcképe. A grófok és hercegek akkor még személyesen jártak a virágosboltokba, mert romantikus emberek voltak. Madame, midőn másodszor „elbukott” – milyen regényesen hangzott ez valamikor! –, egy antik jellemű, nagyon katolikus és nemes gondolkozású gróf pártfogásába került, akiben a nemzet és a bécsi udvar a legközelebbi hatalmas államférfiút szerette látni.
A nemes gróf mindent komolyan vett az életben.
Elsősorban a vallást tisztelte. Szent Lajos és lovagjai tanulhattak volna Ferdinánd gróftól. Hívebb gyermeke nem volt nála az anyaszentegyháznak. Őszinte, középkoriasan magas szárnyalású áhítat csengett hangjában, midőn a mennyet s szentjeit említette.
– Louise, légy vallásos – mondta rajongó hittel. – A vallás minden. Az élet nem üthet szíveden annyi sebet, hogy a vallás meg ne gyógyítana. S bűnbocsánatra mindig számíthatsz.
Másodsorban atyját, a nyugalmazott császári minisztert tisztelte Ferdinánd.
– Amíg atyám él, senkinek sem szabad megtudni, hogy mi ismerjük egymást. Légy hű és becsületes. Én gondoskodom jövődről.
Harmadszor a császár és a nemzet laktak az antik főúr szívében. De ezekről ritkábban beszélt Louise-nak, mert nem tartotta Louise-t még érettnek e nehéz dolgok megértéséhez. Politikában, közszereplésben elfáradva, bekopogtatott a kis lakásba, amelyet Louise-nak bérelt, és fejét a nő ölébe hajtotta.
– Beszélj nekem gyermekségedről – mondta.
Szerelemről, vad ölelkezésekről vagy orgiákról, amelyek a maîtresse-lakások selyemfüggönyei mögött lejátszódnak, ahogy a világon a legtermészetesebb dolog: alig volt szó. A gróf mindig oly nemes előkelőséggel állott Louise előtt, mint egy márványoszlop az Akropoliszon, fennköltsége, tisztasága pedig azon szent asszonyok áhítatát ébresztette föl a kaméliás hölgyben, akik látszólag ok nélkül járnak és térdepelnek Szent György képe előtt a búcsújáró helyeken.
A keresztes vitéz volt Madame szerencséje. A szent férfi okozta, hogy Louise nem züllött el a város forgatagában, s még azután is, sok évig nemesen, szinte fennkölten gondolkozott, holott csak maîtresse volt, és semmi más.
Kár, hogy a fűszeres ételek és a mindent kiszimatoló pletyka nem engedték meg Louise asszonynak, hogy szent asszony módjára fejezze be életét. A nemes gróf túlságosan elmerült a politikába, az eszményeket komolyabban vette, mint a valóságot, és a kis fészek, hol a falon antik feszület volt s rózsafüzér a párna alatt, mint egy katolikus hercegnő szobájában, mind gyakrabban nélkülözte a gróf jelenlétét. A vallás körül bajok voltak ez idő tájt az országban, Szent Lajos lovagja hét- és hónapszámra küzdött az anyaszentegyház mellett a porondon. A szemita fajta, amely még nem régóta vetette le sárga köntösét, a pénzkölcsönzésen kívül újabb jogokat akart. Johannes Huss és Hieronymus Savonarola szélbe szórt hamvai föltámadtanak, és Bethlen Gábor hajdúi csapkodták az asztalt az alsóházban Sem fiai szabadságáért. A gróf reggeltől estig páncélban volt, Tankréd módjára küzdőt• az egyház ellenségeivel, éjjel víziói voltak a nemzet és a korona elpusztulásáról. „Imádkozzál?” – írta minden levelében az elhagyatott kis Louise-nak, akit egy nagy műveltségű, de elszegényedett bárónő társaságában csakhamar külföldi utazásra küldött, mert Sem tollforgatói, a mérgezett nyilakkal lövöldöző ifjú harcosok már csaknem eljutottak a kis fészekig, hogy e rózsaszínű bástyánál támadják meg a nemes Tankrédet.
A „Bayerischer Hof” ebédlőasztalánál – az ábrándos Münchenben – két magyar főúrral ismerkedett meg Louise. Az urak a gróf barátai voltak, s természetesen gondjaikba vették barátjuk barátnőjét. 



PublisherUtazás a vörös postakocsin, p. 61-63., Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1987

Die rote Postkutsche (German)

Das freundlichste Haus von Pest

Madame Louise war Schriftstellerin. Sie schrieb Gedichte, Erzählungen (alle, die wir ihren Salon besuchten, können wir uns noch an die Anemonen erinnern), eine Madame Sévigné war sie in ihren prächtigen Briefen, die sie an Schriftsteller und Künstler richtete (mitunter über zwölf Seiten lang, stets mit weiblicher Anmut und dichterischem Schwung verfaßt), ein anderes Mal war sie wiederum George Sand und ging im Männerhut und in Reitstiefeln auf den Maskenball in die Re-doute, während sie bei sich zu Hause Madame Pompadour war - doch leider lebte zu dieser Zeit der gute Ludwig nicht mehr.
Madame Louise (in Wirklichkeit: Vilma Srottis) war die letzte romantische Frau von Pest. Geboren wurde sie in Westungarn, in einem kleinen Dorf, wo ihr Großvater auf seinen Stand als Reichsritter und auf sein Teleskop stolz war, ihre Mutter aus dem Hause floh, um – á la romantique – Schauspielerin zu werden, während ihr Vater irgendwo in einer fernen Garnison in Böhmen dem Kaiser diente. Großpapa beobachtete fortwährend die Sterne, oder er hielt sein Wappen in Ordnung, Vilma raufte mit den Bauernkindern, oder sie las in der Laube aus Corinna, so wurde sie sechzehn, lernte Französisch, auf der Harfe zu spielen, zu singen; ein ausgedienter Husar, den ihr Vater heimgeschickt hatte, brachte ihr das Reiten bei; im Februar wurde eine Abteilung Ulanen ins Dorf verlegt, und als es Mai wurde, ließ sich Vilma vom Rittmeister aus dem großväterlichen Haus entführen. Und danach war sie Blumenverkäuferin in Pest.
Alte Romane wurden etwa in dieser Art geschrieben, und wir sollten den Schriftstellern glauben, daß es solche Frauen wirklich gegeben hat, solche Menschen, Harfen, Lauben, Mainächte, fliehende Fräulein. Heutzutage klingt das bereits so wie das Surren der springenden Saite eines altertümlichen Spinetts auf dem Dachboden, draußen ist Mitternacht und Mondlicht, schwankend durchqueren herrliche Frauen längst vergangener Zeiten den alten Garten, und der Schloßturm glänzt in der Nacht.
Vielleicht waren die früheren Frauen wirklich anders als die heutigen. Einige von ihnen werden von der Erinnerung in einem Heiligenschrein aufbewahrt, als hätten die Männer überhaupt nichts anderes getan, als immerfort vor den Altar zu treten, um solche Frauen anzubeten, deren Haare und Münder niemals einen aufreizenden Geruch haben konnten. Andere wiederum - und die großartige Madame unter ihnen - irrten über eine höchst abenteuerliche Laufbahn. Daran tragen auch die Schriftsteller Schuld und auch die Geschichte. Frauen, die im Goldkelch herumsaßen (von der ausgedehnten Familie geliebt, von Mann und Kindern angebetet), lasen die Arbeiten der Schriftsteller, auch die Geschichte, und lächelten still über all die Torheiten. Die Frauen vom Schlag der Frau Louise hingegen zerbrachen sich den Kopf darüber, wie man das Leben der Madame Pompadour wiederholen könnte. Alte Frauen reden immer noch reichlich über die windigen Fluchtgeschichten der »Wiener Tänzerin«, und alle leichtfertigen Geschöpfe der Welt werden von der »Kameliendame« zum Weinen gebracht. Das Schicksal des Alfred Musset und der hinkende Lord machen die Romantik nur noch üppiger: wirklich kein Wunder, wenn die aufs romantische Spiel versessenen Frauen das Vaterhaus leichten Herzens verlassen. Sehr ehrbare alte Damen sitzen heutzutage vor dem Ofen, die früher einmal nichts auf der Welt so sehr sich gewünscht hatten, als »Kameliendame« zu sein.
Mit einem Wort, Madame verkaufte Blumen in einem kleinen Laden auf dem Serviten-Platz, aber abends schrieb und las sie Romane. Außerdem wechselte sie täglich lange Briefe mit Fritz, dem Ulanenoffizier (welcher Gewohnheit sie bis ans Ende treu blieb). Madame war schön, sie war jung - wie wir es in den Werken der Dichter lesen können -, sie war die schönste Frau von ganz Pest. Eine edle Gestalt wie ein junger Hirsch, das braune Haar reichte ihr bis an die Knie und erinnerte an ein Zelt; glitzernd, rein und gefühlvoll, waren ihre Augen, klein ihre Füße, und ein Kind hätte ihre Taille umarmen können; eine trübe Wehmut lag um ihre Stirn und veredelte ihre Züge, so daß ihr Gesicht an das Bild der heiligen Muttergottes von Kasan erinnerte. Damals besuchten die Grafen und Herzöge noch persönlich die Blumenläden, denn sie waren romantische Menschen. Als Madame das zweite Mal »zu Fall« kam - wie romanhaft klang das einmal früher! -, geriet sie unter die Obhut eines Grafen, der einen antiken Charakter hatte, sehr katholisch war und von sehr edler Gesinnung und außerdem von der Nation und vom Wiener Hof als bedeutsamer Staatsmann betrachtet wurde, der demnächst zur Macht kommen würde.
Der edle Graf nahm alles im Leben ernst.
Vor allem hielt er die Religion in Ehren. Ludwig der Heilige und seine Ritter hätten vom Grafen Ferdinánd lernen können. Die heilige Kirche hatte kein treueres Kind als ihn. Echte, emporstrebende, innige Andacht klang in seiner Stimme, wenn er vom Himmel und seinen Heiligen sprach.
»Louise, sei religiös«, sagte er voll schwärmerischer Gläubigkeit. »Die Religion ist alles. So viele Wunden kann dir das Leben gar nicht zufügen, als daß die Religion sie nicht heilen könnte. Und immer kannst du damit rechnen, daß sie dir deine Sünden vergibt.«
Zweitens verehrte Ferdinánd seinen Vater, einen kaiserlichen Minister im Ruhestand.
»Solange mein Vater am Leben ist, darf niemand erfahren, daß wir einander kennen. Sei treu und redlich. Ich sorge für deine Zukunft.«
An dritter Stelle wohnten Kaiser und Nation im Herzen des antiken Magnaten. Über diese sprach er aber zu Louise nur selten, da er sie für derart schwere Angelegenheiten noch nicht reif genug hielt. Von der Politik und vom Wirken im öffentlichen Leben ermüdet, klopfte er an die Tür der kleinen Wohnung, die er für Louise gemietet hatte, und lehnte den Kopf in den Schoß der Frau.
»Sprich zu mir über deine Kindheit«, sagte er.
Von Liebe, wilden Umarmungen oder von Orgien, wie sie sich hinter den Seidenvorhängen solcher Mätressenwohnungen zu ereignen pflegen, was ja die natürlichste Sache der Welt ist, konnte kaum die Rede sein. Stets stand der Graf so edel und vornehm vor Louise wie eine Marmorsäule auf der Akropolis, und seine Erhabenheit und hehre Gesinnung weckten in der Kameliendame die Andacht jener heiligen Frauen, die scheinbar ohne irgendeinen Grund die Wallfahrtsorte aufsuchen, um vor dem Bild des heiligen Georg niederzuknien.
Der Kreuzritter war Madames Glück. Dem heiligen Mann war es zu verdanken, daß Louise im Treiben der Stadt nicht verkam und auch nachher noch viele Jahre hindurch beinahe edelsinnig dachte, obwohl sie nur eine Mätresse war und nichts anderes.
Schade, daß die gewürzten Speisen und der allem nachschnüffelnde Klatsch nicht erlaubten, daß Frau Louise ihr Leben als heilige Frau beschloß. Der edle Graf vertiefte sich allzusehr in die Politik, er nahm die Ideen ernster als die Wirklichkeit und erschien immer seltener im kleinen Nest, in dem ein antikes Kreuz an der Wand hing und unter dem Polster ein Rosenkranz lag wie im Zimmer einer katholischen Herzogin. Gerade in jener Zeit mußte sich die Religion mancher Übel erwehren, der Ritter des heiligen Ludwig focht für die Kirche Wochen und Monate lang auf dem Kampfplatz. Die Semiten, die ihr gelbes Gewand erst vor kurzem abgelegt hatten, wollten über das Recht hinaus, Geld zu verleihen, neue Rechte. Die im Wind verstreute Asche des Johannes Hus und des Hieronymus Savonarola war zu neuem Leben erwacht, und im Unterhaus schlugen die Heiducken des Fürsten Gábor Bethlen auf den Tisch, denn auch sie forderten Freiheit für die Söhne des Sem. Von morgens bis abends steckte der Graf im Panzer, kämpfte wie Tankred gegen die Feinde der Kirche, er hatte nächtliche Visionen über den Untergang von Krone und Nation. »Bete!« schrieb er in allen seinen Briefen der kleinen verlassenen Louise, die er in Begleitung einer hochge-bildeten, aber verarmten Baronin alsbald auf Reisen schickte, ins Ausland, denn fast schon waren die im semitischen Dienst stehenden Mannen der Feder, diese mit vergifteten Pfeilen bewaffneten jungen Kämpfer, bis ans kleine Nest vorgedrungen, um den edlen Tankred bei dieser rosafarbenen Bastion anzugreifen.
Am Mittagstisch des »Bayerischen Hofes« - im verträumten München - lernte Louise zwei ungarische Magnaten kennen. Die Herren waren Freunde des Grafen und nahmen die Freundin ihres Freundes selbstverständlich in Schutz.



Source of the quotationDie rote Postkutsche, p. 74-78., Rütten & Loening, Berlin

minimap