Krúdy Gyula: Červený poštový koč (Utazás a vörös postakocsin in Slovak)

Portre of Krúdy Gyula

Utazás a vörös postakocsin (Hungarian)

A legbarátságosabb pesti ház

Madame Louise írónő volt. Írt verseket, elbeszéléseket (a Kökörcsinek-re mindnyájan emlékezhetünk, akik a szalonjában helyet foglaltunk), Séveigné asszony volt pompás leveleiben, amelyeket írókhoz és művészekhez intézett (olykor tizenkét oldalon s mindig asszonyi gráciával és költői lendülettel írván), máskor George Sand volt, amint férfias kalapban és lovagcsizmában a Vigadó-beli álarcosbálba ment, míg otthon Madame Pompadour volt – sajnos, a jó Lajos már nem élt ez idő tájt.
Madame Louise (igazi nevén: Srottis Vilma) az utolsó romantikus nő volt Pesten. Született egy kis dunántúli faluban, ahol nagyatyja birodalmi lovagságára és teleszkópusára volt büszke, anyja – à la Romantique – színésznőnek szökött el a háztól, míg atyja valamely messzi csehországi garnizonban a császárt szolgálta. Nagyapó mindig a csillagokat vizsgálta, vagy címerét tartotta rendben, Vilma a parasztgyerekekkel verekedett vagy Corinna-t olvasgatta a lugasban, s így tizenhat esztendős lett, franciául tanult, hárfát és éneket, atyja hazaküldött, kivénült huszárja megtanította lovagolni, februárban egy szakasz ulánust helyeztek a faluba, s mire május lett, Vilma az ablakon át megszökött a kapitánnyal a nagyapai házból. S virágárusnő lett Pesten.
A régi regényeket írták ilyenformán, s higgyünk az íróknak, hogy csakugyan voltak ilyen nők, ilyen emberek, hárfák, lugasok, májusi éjszakák, megszökő kisasszonyok. Manapság úgy hangzik már ez, mint az ódon, padlásra helyezett spinét elpattanó húrjának zöngése, s odakünn holdvilágos éjfél van. A régi kerten imbolyogva mennek át letűnt idők nagyszerű asszonyainak árnyékai, a kastély tornya fénylik az éjszakában.
Lehetséges, hogy a régi asszonyok mások voltak, mint a maiak. Egy részüket szentségtartóban őrzi az emlékezet, mintha egyebet sem tettek volna a férfiak, mint imádásukra az oltárhoz járultak, és sem hajuknak, sem szájuknak nem volt ingerlő illata. Más részük – köztük a nagyszerű Madame – a legkalandosabb életpályán bolyganak végig. Az írók is okai voltak e dolgoknak és a történelem. Az aranykehelyben üldögélő asszonyok (akiket kiterjedt család rajongva szeret, férj és gyermek imád) elolvasták az írók munkáit, a történelmet, és csöndesen mosolyogtak a bohóságokon. A Louise asszony fajta nők pedig azon törték fejüket, hogyan lehetne Pompadour úrnő életét megismételni. A „bécsi táncosnő” lenge szökéseiről még bővebben beszélnek az öregasszonyok, a „kaméliás hölgy” megríkatja a világ minden könnyelmű teremtését, Musset Alfréd sorsa és a sánta lord növelik a romantikát: valóban nem is csoda, hogy a regényeskedő nők könnyű szível szöknek el az apai háztól. Igen tisztes öreg asszonyságok üldögélnek manapság a kályha mellett, akik hajdanán a világért sem szerettek volna egyebek lenni, mint „kaméliás hölgyek”.
Tehát Madame a virágot árulta egy kis Szervita téri üzletben, de este regényeket írt és olvasott. Azonkívül mindennap hosszú levelet váltott Fritzcel, az ulánus kapitánnyal (amely szokását mindvégig megtartotta). Madame szép volt, ifjú volt, mint költők műveiben olvashatjuk, a legszebb nő volt Pesten. Nemes alakja mint egy fiatal szarvasé, és térdig érő barna haja sátorként fedte; szeme tündöklő, tiszta és érzelmes, lába kicsiny, és derekát egy gyermek átölelhette; homlokán méla bánat, amely megnemesítette arcát, mint a kazáni Mária arcképe. A grófok és hercegek akkor még személyesen jártak a virágosboltokba, mert romantikus emberek voltak. Madame, midőn másodszor „elbukott” – milyen regényesen hangzott ez valamikor! –, egy antik jellemű, nagyon katolikus és nemes gondolkozású gróf pártfogásába került, akiben a nemzet és a bécsi udvar a legközelebbi hatalmas államférfiút szerette látni.
A nemes gróf mindent komolyan vett az életben.
Elsősorban a vallást tisztelte. Szent Lajos és lovagjai tanulhattak volna Ferdinánd gróftól. Hívebb gyermeke nem volt nála az anyaszentegyháznak. Őszinte, középkoriasan magas szárnyalású áhítat csengett hangjában, midőn a mennyet s szentjeit említette.
– Louise, légy vallásos – mondta rajongó hittel. – A vallás minden. Az élet nem üthet szíveden annyi sebet, hogy a vallás meg ne gyógyítana. S bűnbocsánatra mindig számíthatsz.
Másodsorban atyját, a nyugalmazott császári minisztert tisztelte Ferdinánd.
– Amíg atyám él, senkinek sem szabad megtudni, hogy mi ismerjük egymást. Légy hű és becsületes. Én gondoskodom jövődről.
Harmadszor a császár és a nemzet laktak az antik főúr szívében. De ezekről ritkábban beszélt Louise-nak, mert nem tartotta Louise-t még érettnek e nehéz dolgok megértéséhez. Politikában, közszereplésben elfáradva, bekopogtatott a kis lakásba, amelyet Louise-nak bérelt, és fejét a nő ölébe hajtotta.
– Beszélj nekem gyermekségedről – mondta.
Szerelemről, vad ölelkezésekről vagy orgiákról, amelyek a maîtresse-lakások selyemfüggönyei mögött lejátszódnak, ahogy a világon a legtermészetesebb dolog: alig volt szó. A gróf mindig oly nemes előkelőséggel állott Louise előtt, mint egy márványoszlop az Akropoliszon, fennköltsége, tisztasága pedig azon szent asszonyok áhítatát ébresztette föl a kaméliás hölgyben, akik látszólag ok nélkül járnak és térdepelnek Szent György képe előtt a búcsújáró helyeken.
A keresztes vitéz volt Madame szerencséje. A szent férfi okozta, hogy Louise nem züllött el a város forgatagában, s még azután is, sok évig nemesen, szinte fennkölten gondolkozott, holott csak maîtresse volt, és semmi más.
Kár, hogy a fűszeres ételek és a mindent kiszimatoló pletyka nem engedték meg Louise asszonynak, hogy szent asszony módjára fejezze be életét. A nemes gróf túlságosan elmerült a politikába, az eszményeket komolyabban vette, mint a valóságot, és a kis fészek, hol a falon antik feszület volt s rózsafüzér a párna alatt, mint egy katolikus hercegnő szobájában, mind gyakrabban nélkülözte a gróf jelenlétét. A vallás körül bajok voltak ez idő tájt az országban, Szent Lajos lovagja hét- és hónapszámra küzdött az anyaszentegyház mellett a porondon. A szemita fajta, amely még nem régóta vetette le sárga köntösét, a pénzkölcsönzésen kívül újabb jogokat akart. Johannes Huss és Hieronymus Savonarola szélbe szórt hamvai föltámadtanak, és Bethlen Gábor hajdúi csapkodták az asztalt az alsóházban Sem fiai szabadságáért. A gróf reggeltől estig páncélban volt, Tankréd módjára küzdőt• az egyház ellenségeivel, éjjel víziói voltak a nemzet és a korona elpusztulásáról. „Imádkozzál?” – írta minden levelében az elhagyatott kis Louise-nak, akit egy nagy műveltségű, de elszegényedett bárónő társaságában csakhamar külföldi utazásra küldött, mert Sem tollforgatói, a mérgezett nyilakkal lövöldöző ifjú harcosok már csaknem eljutottak a kis fészekig, hogy e rózsaszínű bástyánál támadják meg a nemes Tankrédet.
A „Bayerischer Hof” ebédlőasztalánál – az ábrándos Münchenben – két magyar főúrral ismerkedett meg Louise. Az urak a gróf barátai voltak, s természetesen gondjaikba vették barátjuk barátnőjét. 



PublisherUtazás a vörös postakocsin, p. 61-63., Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1987

Červený poštový koč (Slovak)

Najpohostinnejši dom v Pešti

Madame Louise bola spisovateľka. Písala básne a poviedky (na jej Anemóny môžeme sa pamätať všetci, čo sme v jej salóne sedávali), bola paňou de Sévigné vo svojich listoch spisovateľom a umelcom (napísaných zavše aj na dvanástich stranách a vždy so ženským pôvabom a básnickým vzletom), inokedy zasa George Sandovou, keď šla v mužskom klobúku a jazdeckých čižmách do Reduty na maškarný ples, kým doma bola madame Pompadourovou - škoda, že dobrý Ľudovít už nežil v našich časoch.
Madarne Lnuise (skutočným menom Vilma Srottisová) bola poslednou romantickou ženou v Pešti. Narodila sa v ktorejsi zadunajskej dedinke. Pýchou jej deda bol ríšsky rytiersky pôvod a teleskop, matka - à la Romantique - ušla z domu, aby sa stala herečkou, otec slúžil cisárovi v ktorejsi ďalekej českej garnizóne. Deda pozoroval večne hviezdy alebo udržiaval v poriadku rodový erb, kým Vilma sa pasovala s dedinskými deťmi a čítavala v besiedke Corinnu až do svojich šestnástich rokov, učila sa po francúzsky, hrať na harfu a spievať, ostarnutý husár, ktorého poslal otec domov, naučil ju jazdiť na koni, raz vo februári umiestnili potom v dedine oddiel hulánov, a keď nadišiel máj, Vilma ušla oblokom aj s kapitánom z dedovského domu. A stala sa v Pešti kvetinárkou.
Staré romány takto písavali, nuž uverme spisovateľom, že naozaj boli podobné ženy, podobní ľudia, harfy, besiedky, májové noci, slečny, čo ušli z domu. Dnes to už znie ako zvuk prasknutej struny starodávneho spinetu, odloženého na pôjde, kým vonku pableskuje mesačná noc, starou záhradou motajú sa tiene čarovných žien zo zašlých čias a veža kaštieľa blysne sa do noci.
Možnože boli voľakedajšie ženy iné ako dnešné. Jednu ich časť zachovávame si v pamäti ako sviatosť oltárnu, ani čo by chlapi neboli robili nič iného, iba sa chodili k nim modliť ako k oltáru a ani čo by vlasy a pery voľakedajších žien neboli nikdy dráždivo voňali. Druhá ich časť – a s ňou aj skvelá Madame – pretĺkala sa najdobrodružnejším životom. Na príčine tomu boli aj spisovatelia a dejiny. Ženy, vysedávajúce v pozlátených kreslách (ktoré sú v takej obľube u rozvetvenej rodiny a ktoré muž s deťmi tak zbožňuje), sa iba usmievali nad bláznivými historkami, o akých písali spisovatelia a dejiny. Zato ženy onoho druhu, ku ktorému patrila pani Louise, lámali si hlavu na tom, ako by bolo možné zopakovať život madame Pompadourovej. O vrtkavých útekoch „viedenskej tanečnice“ hovoria starenky najradšej, „dáma s kaméliami“ rozplače každé ľahkomyseľné stvorenie na svete, osudy Alfreda de Musset a krivého lorda živia romantiku: nečudo teda, ak ženy, začítané do románov, utečú s ľahkým srdcom z otcovského domu. A pritom ani starenky, také vážené a ctené, čo dnes vysedávajú pri peci, nechceli byť voľakedy za nič na svete ničím iným ako „dámami s kaméliami“.
Madame predávala teda kvety v ktoromsi krámiku na Servitskom námestí, no večermi písala romány a čítala.
Okrem toho si deň čo deň vymieňala dlhé listy s hulánskym kapitánom Fritzom (a tej obyčaje sa dodnes nevzdala). Bola driečna, mladá, ako môžeme čítať v básnických dielach, bola najkrajšou ženou v Pešti. Urastená ako mladá laň, gaštanové vlasy siahali jej až po kolená; oči blýskavé, čisté a plné citu, nohy drobné, v drieku ju mohlo objať dieťa; zádumčivý žiaľ na čele zušlachťoval jej obličaj ako kazanskej Márii na chýrnom portréte. Grófi a kniežatá chodievali ešte sami do kvetinárstiev, lebo to boli romantickí ľudia. Keď Madame druhý raz „klesla“ - ako románovo to znelo voľakedy! – dostala sa pod ochranu ligotne katolíckeho, šľachetne zmýšľajúceho grófa s antickou výchovou, v ktorom videl národ a viedenský dvor budúceho veľkého štátnika.
Šľachetný gróf bral v živote všetko vážne.
Nadovšetko si ctil vieru. Aj svätý Ľudovít a jeho rytieri mohli byť žiakmi grófa Ferdinanda. Matka cirkev nemala od neho vernejšie dieťa. V hlase mu znela úprimná, vzletná, stredoveká pokora, keď spomenul, Matku božiu a svätých.
– Louise, buď veriaca, – vravieval jej s rojčivou horlivosťou. – Viera je všetko. Život ti nikdy natoľko neporaní srdce, aby ti ho viera nevyliečila. A vždy môžeš rátať s odpustením hriechov.
Potom si ctil Ferdinand otca, penzionovaného cisárskeho ministra.
– Kým žije môj otec, nik sa nesmie dozvedieť o našej známosti. Buď mi verná a počestná. O tvoju budúcnosť sa postarám.
Napokon prebývali v srdci antického veľmoža cisár a národ. Ibaže o tých zriedkakedy vravel Louise, lebo ju ešte nepokladal za zrelú na pochopenie týchto ťažkých vecí. Unavený politikou a verejnou činnosťou, zaklopal zavše na dvere malého bytu, ktorý prenajal pre Louisu, a sklonil si hlavu do ženského lona.
– Rozprávaj mi o svojom detstve, – povedal.
O láske, divých objatiach alebo orgiách, ktoré sa odohrávajú za hodvábnymi záclonami v bytoch metres, o tom, čo sa v živote zdá najsamozrejmejšie, sotva mohla byť reč. Gróf stál vždy pred Louisou vznešene ako mramorový stĺp na Akropole, no jeho hrdosľ a čistota pripomínali dáme s kaméliami skrúšenosť svätíc, čo chodievajú bohvie prečo na pútnické miesta a kľačievajú tam pred obrazom svätého Juraja.
Kresťanský rytier bol šťastím pre Madame. Tomuto svätcovi môže Louise ďakovať, že nezahynula vo víroch mesta, a ešte aj neskôr, po mnohých rokoch, si hrdo, šľachetne pripomínala, že bola len metresa a nič viac.
Škoda, že korenisté jedlá a klebety, ktoré všetko vyňuchajú, znemožnili slečne Louise zavŕšiť život na spôsob svätíc. Šľachetný gróf sa príliš pohrúžil do politiky, ideály bral vážnejšie ako skutočnosť a hniezdočko, kde visel na stene antický kríž a pod poduškou ležali pátričky ako v izbe dákej katolíckej kňažnej, zostávalo čoraz častejšie bez grófa. S vierou boli v tie časy v krajine ťažkosti a rytier svätého Ľudovíta bojoval celé týždne a mesiace v aréne po boku matky cirkvi. Semitské plemeno, ktoré si iba nedávno vyzlieklo žltý kaftan, dožadovalo sa po povolení pôžičiek ďalších práv. Do vetra rozmetaný popol Jána Husa, Hieronýma a Savonarolu znova ožil, drábi Gábora Bethlena trieskali päsťami o stoly v dolnej snemovni a dobýjali slobodu Semovým synom. Gróf bol od rána do večera v zbroji a bil sa podľa vzoru Tancredovho s nepriateľmi cirkvi, v noci mával vízie o záhube národa a koruny. „Modli sa!“ písal v každom liste malej opustenej Louise, ktorú poslal napochytre na cestu do cudziny, pretože Semovi perohryzovia, mladí harcovníci, strieľajúci otrávenými šípmi, prenikli bezmála na prah jeho hniezdočka, aby pri ružovej bašte zákerne prepadlí šľachetného Tancreda.
V jedální bavorského dvora – v rojčivom Mníchove – zoznámila sa Louíse s dvoma maďarskými veľmožmi. Páni boli grófovými priateľmi a prirodzene, ujali sa priateľky svojho priateľa.



Source of the quotationČervený poštový koč, p. 70–74., Spoločnosť priateľov krásnych kníh, 1964

minimap