This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Krasznahorkai László: Sátántangó

Portre of Krasznahorkai László

Sátántangó (Hungarian)

MAGASFÖLDSZINT
I. EMELET
II. EMELET

A huszárkapitányosan sudár százados hosszú, döngő léptekkel halad előttük, csillogó, félszárú csizmája majdnem zenei hangot ad az itt-ott felhorzsolt keramit köveken; egyetlen pillantást sem vet hátra, de ők tudják: most végignézi, áttanulmányozza őket tetőtől talpig, Petrina kubikusbakancsától Irimiás rikítóvörös nyakkendőjéig, talán emlékezetből, talán azon különleges adottsága révén, hogy a nyakszirtjén elvékonyodott bőr mélyebb ismereteket képes érzékelni, mint amit egy szem sovány tapasztalással valaha is felfedezhet. „Azonosítás!” – veti oda egy tömött bajszú, fekete, nagydarab szakaszvezetőnek, amikor belépnek a szintén 24-es számú ajtón egy füstös, fülledt terembe, s még csak le sem lassít, pár gyors ujjmozdulattal leinti a fölpattanó embereket, és mielőtt eltűnne a baloldalt nyíló üvegezett ajtó mögött, pattogó szavakkal rendelkezik. „Utána hozzám! Kérem a sajtót! A jelentéseket! Kapcsoljanak föl a 109-esre! Aztán adjon egy városi vonalat!” A szakaszvezető feszes vigyázzban marad, majd – amikor hallja, hogy kattan a zár – karjával végigtörli izzadt homlokát, leül a bejárattal szemközti asztalhoz, és egy nyomtatványt tol eléjük. „Töltsék ki – mondja fáradtan. – És üljenek le! De előbb olvassák el a »Tudnivalók«-at a hátoldalon.” A teremben áll a levegő. A mennyezeten három sorban futnak a neonok, vakító a világosság, a zsalugáterek itt is zárva vannak. A rengeteg íróasztal között idegesen ide-oda szaladgálnak az írnokok, s ha olykor-olykor szembetalálkoznak egymással a szűk utakon, türelmetlenül arrébb taszítják egymást elnézést kérő mosollyal, emiatt aztán az íróasztalok is percről percre odébb kerülnek, éles csíkot húzva a padlón. Vannak azonban, akik nem mozdulnak el helyükről, s bár láthatóan nyomasztóan tornyosul előttük a munka, idejük nagy részét mégis arra kell fordítsák, hogy kollégáikkal veszekedjenek, amiért minduntalan lökdösik őket hátulról, vagy arrébb tolják asztalukat. Néhányan lovaglóölésben gubbasztanak a piros műbőrrel bevont székeken, egyik kezükben telefonkagyló, a másikban gőzölgő kávé. Hátul, az egyik faltól a másikig hosszú, nyílegyenes sorban öregedő gépírónők verik a gépeket, ellenállhatatlan bájjal. Petrina elhűlve figyeli ezt a lázas munkát, Irimiást böködi a könyökével, de az csak bólogat, s elmélyülten tanulmányozza a „Tudnivalók”-at. „Le kellene lépni, míg nem késő…” – súgja Petrina, de társa ingerülten leinti. Aztán fölnéz a nyomtatványból, szimatolni kezd a levegőbe, és így szól: „Te érzed ezt ?” – s felfelé mutat. „Mocsárszag” – állapítja meg Petrina. A szakaszvezető rájuk néz, közelebb inti magához őket, és azt suttogja: „Rohad itt minden… Három hét alatt kétszer meszeltették ki a falakat…” Mélyen ülő, táskás szemében alattomos fény, tokáját kemény inggallér szorítja le. „Mondjak maguknak valamit?” – kérdi sokat sejtető mosollyal. Az arcukba hajol, érezni áporodott leheletét. Hangtalanul nevetni kezd, hosszan, mint aki már nem bírja abbahagyni. Aztán külön-külön hangsúlyozva minden egyes szót, mintha három bombát helyezne puhán eléjük, amivel aztán „kezdjenek, amit tudnak”, azt mondja: „Úgyis beszarik az egész”. Kárörvendő képet vág, s mintha magában megismételné, lassan hármat koppant az asztalon. Irimiás lekicsinylő mosollyal nyugtázza a bejelentést, ismét a nyomtatvány fölé hajol, Petrina meg elképedve bámul a szakaszvezetőre, aki hirtelen az ajkába harap, megvetően végigméri őket, hátradől a széken, kiábrándultan és hidegen, s a szivacsos, sűrű zaj, melyből egy percre az imént kihajolt, most visszaszippantja, visszanyeli, mint egy pokoli torok. Amikor pedig a kitöltött adatlapokkal a kezében bevezeti őket a százados szobájába, már nyoma sincs rajta annak a fáradtságnak, annak a szinte halálos kimerültségnek, mely az előbb még hatalmában tartotta, lépései kemények, mozdulatai frissek, szavai katonásan feszesek. Az iroda visszafogott kémelemmel van berendezve: a néhai előkelőségről árulkodó íróasztal bal oldalán egy hatalmas fikusz mélyzöldjén pihenhet meg a szem, az ajtó melletti sarokban egy bőrkanapé áll két bőrfotellel és egy „modern vonalú” dohányzóasztalkával. Az ablakot súlyos, méregzöld bársonyfüggöny takarja, a parkettán vörös szőnyeg vezet az ajtótól az íróasztalig. A mennyezetről (inkább érezni lehet, mint látni…) finom por hull alá, örökös lassú méltósággal. A falon egy katona arcképe. „Leülni! – mutat a tiszt három, szorosan egymás mellé tolt faszékre a túlsó sarokban. – Azt akarom, hogy megértsük egymást.



PublisherMagvető Könyvkiadó, Budapest
Source of the quotationp. 41-43.

minimap