Krasznahorkai László: Sátántangó

Portre of Krasznahorkai László

Sátántangó (Hungarian)

MAGASFÖLDSZINT
I. EMELET
II. EMELET

A huszárkapitányosan sudár százados hosszú, döngő léptekkel halad előttük, csillogó, félszárú csizmája majdnem zenei hangot ad az itt-ott felhorzsolt keramit köveken; egyetlen pillantást sem vet hátra, de ők tudják: most végignézi, áttanulmányozza őket tetőtől talpig, Petrina kubikusbakancsától Irimiás rikítóvörös nyakkendőjéig, talán emlékezetből, talán azon különleges adottsága révén, hogy a nyakszirtjén elvékonyodott bőr mélyebb ismereteket képes érzékelni, mint amit egy szem sovány tapasztalással valaha is felfedezhet. „Azonosítás!” – veti oda egy tömött bajszú, fekete, nagydarab szakaszvezetőnek, amikor belépnek a szintén 24-es számú ajtón egy füstös, fülledt terembe, s még csak le sem lassít, pár gyors ujjmozdulattal leinti a fölpattanó embereket, és mielőtt eltűnne a baloldalt nyíló üvegezett ajtó mögött, pattogó szavakkal rendelkezik. „Utána hozzám! Kérem a sajtót! A jelentéseket! Kapcsoljanak föl a 109-esre! Aztán adjon egy városi vonalat!” A szakaszvezető feszes vigyázzban marad, majd – amikor hallja, hogy kattan a zár – karjával végigtörli izzadt homlokát, leül a bejárattal szemközti asztalhoz, és egy nyomtatványt tol eléjük. „Töltsék ki – mondja fáradtan. – És üljenek le! De előbb olvassák el a »Tudnivalók«-at a hátoldalon.” A teremben áll a levegő. A mennyezeten három sorban futnak a neonok, vakító a világosság, a zsalugáterek itt is zárva vannak. A rengeteg íróasztal között idegesen ide-oda szaladgálnak az írnokok, s ha olykor-olykor szembetalálkoznak egymással a szűk utakon, türelmetlenül arrébb taszítják egymást elnézést kérő mosollyal, emiatt aztán az íróasztalok is percről percre odébb kerülnek, éles csíkot húzva a padlón. Vannak azonban, akik nem mozdulnak el helyükről, s bár láthatóan nyomasztóan tornyosul előttük a munka, idejük nagy részét mégis arra kell fordítsák, hogy kollégáikkal veszekedjenek, amiért minduntalan lökdösik őket hátulról, vagy arrébb tolják asztalukat. Néhányan lovaglóölésben gubbasztanak a piros műbőrrel bevont székeken, egyik kezükben telefonkagyló, a másikban gőzölgő kávé. Hátul, az egyik faltól a másikig hosszú, nyílegyenes sorban öregedő gépírónők verik a gépeket, ellenállhatatlan bájjal. Petrina elhűlve figyeli ezt a lázas munkát, Irimiást böködi a könyökével, de az csak bólogat, s elmélyülten tanulmányozza a „Tudnivalók”-at. „Le kellene lépni, míg nem késő…” – súgja Petrina, de társa ingerülten leinti. Aztán fölnéz a nyomtatványból, szimatolni kezd a levegőbe, és így szól: „Te érzed ezt ?” – s felfelé mutat. „Mocsárszag” – állapítja meg Petrina. A szakaszvezető rájuk néz, közelebb inti magához őket, és azt suttogja: „Rohad itt minden… Három hét alatt kétszer meszeltették ki a falakat…” Mélyen ülő, táskás szemében alattomos fény, tokáját kemény inggallér szorítja le. „Mondjak maguknak valamit?” – kérdi sokat sejtető mosollyal. Az arcukba hajol, érezni áporodott leheletét. Hangtalanul nevetni kezd, hosszan, mint aki már nem bírja abbahagyni. Aztán külön-külön hangsúlyozva minden egyes szót, mintha három bombát helyezne puhán eléjük, amivel aztán „kezdjenek, amit tudnak”, azt mondja: „Úgyis beszarik az egész”. Kárörvendő képet vág, s mintha magában megismételné, lassan hármat koppant az asztalon. Irimiás lekicsinylő mosollyal nyugtázza a bejelentést, ismét a nyomtatvány fölé hajol, Petrina meg elképedve bámul a szakaszvezetőre, aki hirtelen az ajkába harap, megvetően végigméri őket, hátradől a széken, kiábrándultan és hidegen, s a szivacsos, sűrű zaj, melyből egy percre az imént kihajolt, most visszaszippantja, visszanyeli, mint egy pokoli torok. Amikor pedig a kitöltött adatlapokkal a kezében bevezeti őket a százados szobájába, már nyoma sincs rajta annak a fáradtságnak, annak a szinte halálos kimerültségnek, mely az előbb még hatalmában tartotta, lépései kemények, mozdulatai frissek, szavai katonásan feszesek. Az iroda visszafogott kémelemmel van berendezve: a néhai előkelőségről árulkodó íróasztal bal oldalán egy hatalmas fikusz mélyzöldjén pihenhet meg a szem, az ajtó melletti sarokban egy bőrkanapé áll két bőrfotellel és egy „modern vonalú” dohányzóasztalkával. Az ablakot súlyos, méregzöld bársonyfüggöny takarja, a parkettán vörös szőnyeg vezet az ajtótól az íróasztalig. A mennyezetről (inkább érezni lehet, mint látni…) finom por hull alá, örökös lassú méltósággal. A falon egy katona arcképe. „Leülni! – mutat a tiszt három, szorosan egymás mellé tolt faszékre a túlsó sarokban. – Azt akarom, hogy megértsük egymást.



PublisherMagvető Könyvkiadó, Budapest
Source of the quotationp. 41-43.

minimap