Kukorelly Endre: Szép?

Portre of Kukorelly Endre

Szép? (Hungarian)


De a lélek érzi, hogy az örvény vonja
(Arany János)

(Bev.) Ez az írás válasz és ajánlat*, inkább csak kicsit mogorva ajánlat néhány kedvenc magyar szerzőmről: Arany Jánosról, Hekerle Lászlóról, Vörösmarty Mihályról, Tandori Dezsőről, Mikszáth Kálmánról, Babits Mihályról, József Attiláról, Erdély Miklósról, Ottlik Gézáról, Tasnády Attiláról, Weöres Sándorról és Mészöly Miklósról. Úgy kell elképzelni, mint egy operát: opera és szereplői. A komponista tudja, hogy hősei milyenek, viszont nem ő írta a librettót. Talán nem véletlenek a szereplők, de, mondom, a librettó nem azé, aki komponál.

(Tárgy.) Olykor bealkonyul. Még vadulunk valameddig, mert olyankor, sötétben, kivilágításnál történnek a legjobb dolgok. Ha nagyon álmos vagy már, elvonulsz szépen aludni. Mi van azután?
Aztán valami, mondjuk így, özönvíz-szerűség következik. Álom. Vagy tényleg.
Hogy mi jön mi után, sokak kedvenc témája. Hanyatlás, még, még, és katasztrófa. Komor arcok, komor életművek, fontosság tudata, mély, súly, nedvtelen. Hanghordozás, hozzá való tekintet, ez nekem tetszik. Szerintem is süllyedek, onnan tudom, nem is másoktól, onnan kell megtudnom, ahogy örülök annak, ha úgy sikerül egy dolog, mint valaha. Valaha minden kétségtelenül jobb volt, a nagyon, nagyon, nagyon, n rossz is, szörnyű rossz volt, de jobb, tehát a világ ilyen most rossz.
Tetszik nekem, így nem pontos, mert a dolog maga, a romlás nem tetszik, az irodalom viszont igen. Úgy van, hogy mindig akad, aki felemeli az ujját és rám mutat. Mellbe bök, az pedig fájdalmas, beszorul a levegő, belém szorítja. Mivel látja, amit látni kell, abban a helyzetben van, rá(m) is mutat, csak én nem hallgatok oda. Vélek magam is észrevenni egy és mást, de az mind eltörpül a bökések nyomán. Jó, most viccelődöm kissé, mert tényleg a szerep nem annyira tetszik, aki így szerepel, lila foltokat hagy, de tetszik nekem az irodalom. Melynek azonnal vége, állítja magáról. Nem lehet, hogy legyen tovább. Világ vége.
Ja, szerintem se, szerintem is, nem lehet.
Tényleg tudok-e mondjuk egyetlen percig egyfolytában kizárólag azokra a kilátástalanságokra gondolni, amiket naponta többször is megbámulok a tévémben. Egy percig. 1 percig sikerül, de már 5 percig? 6 percig? Szennyes föld, víz, levegő, világromlás, na persze. Hol van a söröm. Ez a hol a söröm pedig valószínűleg a világvég.
Azonban ez is nyilván csupán szerep. Vagy hogy is van? Az addig még, tessék mondani, hányat kell aludni, és szabad-e majd ott lábat lógázni frivol hangsúlya, ami ebből a néhány mondatból esetleg kihallható, puszta szerep, ezt azoknak, akik a maguk komorságát nem szerepként élik meg, becsszóra kell elhinniük. Szerep, szereplés, az (én) szerepel. Még vele sem, azzal se lehetek őszinte.
Kicsit kiállva a szerepemből, szerintem tényleg semmi nincs (nem következik az) irodalom után. Nekem semmi. Csakhogy ki lehet-e állni egy szerepből anélkül, hogy azonnal más szerepben ne találnám magam? Az (én) szerep?
Valamennyire szerep. Az (én) nincs kitöltve és befödve, változó-fölfeslő hálózat, raszter, kristály-szerkezet. Üres. Mondjuk üresnek, ha rácsozatra lehet ilyet mondani. Űr fogja körül, bámul bele a vakvilágba, „a semmibe hajóz.” „Ábrándozás.” Az írás ezt az ábrándozót keresgéli. Nem a szerepet keresi, noha legtöbbször azt találja, és csak kivételes pillanatokban mást. Írni, írni és olvasni, mindezt magamnak csinálom, és biztosan nem mániából. Az (én) úgy "engedi" keresztül (magán) a nyelvet, hogy az anyag arra a formára alakul, a szöveg az (én) szerkezetét mutatja. Elég rendes, szép szerepek. Vad, hősies, jópofa, nem beszari, nőknek tetszik. Komor is, igen. Olykor kitekint, mindenképp kitekint belőle. Olykor pedig az a kivételes másmilyen. Mindez az (én) valamiként, és nincs semmi fiktív, nincs fikció és nem-fikció, nem a képzelet működik. Az autentikus szövegre való ráismerés öröme egy lélekre, valamely (én)re való ráismerés öröme. Érzéki. Azonos szerkezetek: az (én) által közvetített mű és valóság. A mű élvezete a szó szerinti valóság élvezete, minden egyes olvasat feltár, kaput nyit az egészre. Valami ilyesmi, mert ilyesmire használom. Ajánlat, pontos, nem agresszív, nem szégyenlősködik és nem kíván szebbnek látszani. Az írás pontosan az (én). Pontos, de távoli? Túl pontos, mégis engedi magát félreolvasni? Félreolvasásra ingerel? Ha beszélgetünk (dumálás, csevegés, diskurálás), ott vagyok, igyekszem, hogy ott legyek, nézzük egymást, látjuk, ami azért jó, veszélyesen mellé mehet mégis az egész. József Attilával egy kávéházban, az csúnyán mellé menne, valószínűleg elég hamar elég durvákat gondolnánk. Ő el van merülve magában, elfoglalva magától, vágyódik kifelé, közben velem gorombáskodik, nagy fasz vagy, öcsém, ilyeneket. Tandorival néha beszélünk telefonon, ő beszél, én örülök, sajnos nem látom, igyekszem odaképzelni, tulajdonképpen ugyanaz történik, mintha olvasnám. Csörög a telefon, felkapom, és egyszercsak olvasni kezdek. Talán tényleg csak félreértések lehetségesek, lehet, hogy nem növekszik „az elemi érzék” (Büchner: Lenz), az (én) írás(om) mégiscsak ajánlat, lehetőség annak, aki elfogadja. Találkozni idegenekkel, a szeretteinkkel, barátokkal, távoli ismerőssel, majdaniakkal és egykoriakkal.
Világ vége aligha van. Lehet, hogy egyenesen nincs is. Az van, hogy egyesek, vagyis "mi" nem tudunk a világgal mit kezdeni. Hogy művészet utáni helyzetben volnánk, pusztán funkcionális metafora. Értelmet ahhoz a máshoz való viszonyában nyer, aminek utána gondoljuk: bizonyos használatoknak, felhasználásnak, hasznosulásnak, bizonyos fajta művelésnek tényleg vége. Vége, legyen. Az irodalom ki lett használva. Volt mire használni, és nem mondom, hogy nem használható bármire, mert én is használom. Használják, úgymond, „rosszra” is. Felőlem. Lehetséges, hogy inkább az irodalom előtt vagyunk.
Igaz, Arany János után.
Aranytól baromságokat vártak el, a kor sok-sok baromságát. Ottliktól újabb normális, rendes és kerek nagyregényt. Elvárás van. A magyar irodalomnak fontosságtudata van. Ahogyan eltűri, hogy várjanak tőle valamit, ahogy ezt még el is várja magától, aggodalmas vagy riadt körbepillantás, készenlét, belenyugvó várakozás a feladatra. Hekerle László irodalmár, irodalomkritikus, 1986-ban, huszonkilenc éves korában meghalt. Ősszel valamikor. Úgy halt meg, hogy egy kevéske, fél öklömnyi csont- és szőrcsomagocska, amit a testében hordozott, a testvére vérmérgezést okozott neki. Nem volt túl barátságos a Hekerle. Igazából nem szerettük egymást, féltékenykedés, ilyesmik. Azt csinálta, amit kellett. Akkoriban nem lehetett számítani semmire, ő azt csinálta, amire számítanunk kellett volna. Mogorván? Lehet, hogy mogorváskodott, ha nem tetszett neki, ijesztően pontos mogorva, úgy, hogy az ember voltaképp ha valakinek, akkor neki írt. Arany érem. Erdély Miklós 1986 kora nyarán halt meg. Nem került bele az úgynevezett irodalomba. Tudta, hogy nem kerül bele, büszke volt rá, vagy tudott úgy tenni. Szeretett volna bekerülni, igen, de ha a helyek már foglaltak. Tudta, hogy ő fontos, és hogy ez senkit sem érdekel, tehát nem fontos. Babits szörnyen fontos volt, milyen kár. Ottlik fütyült az egészre, nem épp sikeresen, noha igen bátran. Talán nem kellett volna annyira fütyülnie. Mészöly is, mint egy kisfiú. Arany morogva megcsinálta, és bármit csinál, az ő maga, a legelképesztőbb külsődlegességeket legbelülről. Igen ám, de a Buda halála messzi van. Ő messzi a legnagyobb. Vörösmarty is azt csinálta, amit vártak tőle, de a teljesítmény túl sok és néhol száraz. Mikszáth nagyon tud írni, kapkod, nem fér hozzá, nincs ideje magához. Weörestől nyilván nemigen vártak semmit. Nem is értené. Beszélsz valakihez, az pedig hátrafordul, körülnéz és csodálkozik, mert ott senki nincs.
Létezik, ez biztos, a magyar irodalom. Nem lehet tudni, milyen, megszoktam, rá se nézek, rá se kell nézni, úgyis olyan. De micsoda olyan? Szép? Gyönyörű Szép Ernő? El van rontva? Ha lehetne tudni, hogy pontosan milyen, az unalmasabb volna? Nekem jó érzés Mikszáthot olvasni, az ilyesmi érzések fönntartanak. Mikszáth-összes: nyilván nem mind az összes, de mégis. A papírlap öreges sárgája, régi könyvek szaga, sötétkék borító, megkopott aranyozás, könnyen törik a papír. Némileg málladozik az irodalom. Irod., túlzottan is nyelvújított szó, megszabadulni tőle nem lehet. Úgyse szabadulsz meg. Sok százezer, ki tudja hányezer hosszabb-rövidebb szövegtest, töredékét egyszer vagy kétszer-háromszor, valamikor és valahogyan elolvastam. Van irodalom, szépen látszik, ami pedig látszik, el is takar, a látványos feltárások minden mást rendesen kitakarnak. Ez így veszélyes. Látok jól, és ez magabiztossá tesz: miért nem inkább elbizonytalanít? Az ajánlatom valamiféle a szeretet és a mérgelődés, ha tetszik, dühöngés között bizonytalankodó olvasat. Ajánlat tizenkét szerzőről. Vörösmarty Mihály, költő és szobor, tér, Zserbó cuki. Tasnády Attila. Tasnády Attilát aligha ismeri bárki. Magyar költő. 1989-ben jelent meg a kötete a Holnap Könyvkiadónál, szerző neve a borítón Tasnádi, i-vel. „Ősmagyar nevű kis ugrifüles.” Nem ügy, elitrák. Elírták, mármint a nevét, rosszul írták fel a borítóra, aztán meg nem akadt senki, aki ellenőrizte volna. A könyvről azt hiszem, hogy egyetlen recenzió sem jelent meg. Akkor ő létezik? Néha átmegyek hozzá, itt lakik a szomszédban a Rudas László utcában. A verseit, azt a kötetet akárhányszor el tudom olvasni. Eszembe sem jut átmenni hozzá. Fölmegyek, unatkozom. Büdös van, az ablakok csukva, nikotinszag, ülünk a füstben. Nem lehet a Tasnádyval beszélgetni. Írsz valamit? Ingatja a fejét. Oké, de úgy mégis, mit csinálsz egész nap? Izlandi nyelven olvasok. Miért olvasol izlandi nyelven? Hát nem tudom, valahogy kitaláltam, hogy izlandi nyelven, most az engem elkezdett érdekelni, az izlandi. Beszéljek vele az izlandi nyelvről? Közben meg ilyen hosszúak a lábkörmei, mert nem vágja le, ott nyüzsög a lehetetlen nagynénje, kimegy, bejön, a csávó ül a frottír fürdőköpenyében, kedvesen néz rám, így, és érdeklődik, nem mintha érdekelné, hogy mi van a világban. Akkor ő nincs is? Vagy van?

(Bef.) Befejezés. Ha operába mész, tudod, miért. Lehet tudni, mi várható, lelkesítő, díszlet, enyv- és festékszag, bajusz, kacagány: magyar opera. Szünetben felvonulnak a nagyestélyik. Ismered a történetet, úgy-ahogy, nem pontosan, viszont sokkal jobban nem is fogod megérteni. Nem azon a nyelven szól. Lehet, hogy füle-farka sincs. Mindenesetre a végén, pompás jelenetek, csengő hangok, hamisság és öblögetés után, a végén meghalnak. Nem mindenki, csak akinek elő van írva. A szereplők nem igazás tetszetősek, mégis megbámuljuk őket, látcsövet is szokás használni. Látcsőben szebben tátog? Ha folyamatosan figyelem azt a zömök kövéret, folyamatosan szépül? Igen, szebben, igen, szépül. Meghal, szép, végzet, végzetes, aztán hajlong a függöny előtt, az is szép, örülünk, tapsvihar, ez lenne a vége? Én ide jöttem, tudom, miért veszek részt. Tudom, az túlzás, mégis elég jól érzem, jól érzem magam, a szék kemény, sokáig kell várni a büfében, viszont hamar lefut a sor és tűrhető helyet kaptam. Részt veszek, előadás, mégiscsak ülök az operában, hol az egyik fenekemen, hol a másikon, de ezt inkább csak a végén veszem észre.
Némi jelenetek a ruhatárban.
Mi van azután? A földalattin hazafelé. Hogy mi van azután?

(Berlin, 1995. szeptember 5-11.)



Schön? (German)


"Doch die Seele fühlt, wie sie der Strudel zieht"
(János Arany)

(Einleitung) Dieser Text ist eine Antwort und ein Angebot, eher ein etwas mürrisches Angebot über einige meiner ungarischen Lieblingsautoren: über János Arany, László Hekerle, Mihály Vörösmarty, Dezsõ Tandori, Kálmán Mikszáth, Mihály Babits, Attila József, Mikós Erdély, Géza Ottlik, Attila Tasnády, Sándor Weöres und Miklós Mészöly. Das Ganze muß man sich wie eine Oper vorstellen. Eine Oper und ihre Protagonisten. Der Komponist weiß, wie seine Helden beschaffen sind, aber das Libretto stammt nicht von ihm. Vielleicht sind die Protagonisten j
a kein Zufall, aber das Libretto ist, wie gesagt, nicht das des Komponisten.

(Hauptteil) Manchmal wird es natürlich dunkel. Noch spielen wir ein bißchen verrückt, denn nun, im Dunkeln, beim Aufflammen der Lichter, passieren die besten Dinge. Wenn man sehr müde ist, geht man schlafen. Und dann?
Dann kommt, sagen wir, eine Art Sintflut. Im Traum. Oder wirklich.
Was wonach kommt, ist das Lieblingsthema vieler. Verfall, immer mehr und mehr, und Katastrophe. Ernste Gesichter, ernste Oeuvres, das Bewußtsein von der eigenen Bedeutung, tief, gewichtig, saftlos. Der Tonfall und die Rücksicht darauf. Das gefällt mir. Auch ich merke, wie ich sinke, ich weiß das, gar nicht mal von anderen, sondern zwangsläufig aus der Tatsache, wie ich mich freue, wenn etwas so gelingt wie damals. Damals war zweifellos alles besser, auch das sehr sehr sehr schlechte, das war furchtbar schlecht, aber besser, die Welt ist also immer jetzt schlecht.
Das gefällt mir, aber das stimmt nicht ganz, denn die Sache selbst, der Verfall, gefällt mir nicht, die Literatur dagegen schon. Es findet sich also immer jemand, der den Finger hebt und auf mich zeigt. Mich gegen die Brust stößt, und das tut weh, die Luft bleibt mir weg, sie wird in mich zurückgepreßt. Da er sieht, was man sehen muß - irgendwie ist er in dieser Situation -, zeigt er drauf (auf mich), nur höre ich nicht zu. Auch ich bilde mir ein, dies und das zu bemerken, doch die Stöße machen das zunichte. Okay, jetzt mache ich Witze darüber, weil mir die Rolle wirklich nicht besonders gefällt, wer so auftritt, hinterläßt lila Flecke, die Literatur aber gefällt mir. Die gleich zu Ende sein wird, wie sie von sich behauptet. Es kann nicht sein, daß es weitergeht. Welt Ende.
Meiner Meinung nach auch, meiner Meinung nach nicht, unmöglich.
Wirklich, kann ich denn, sagen wir, auch nur eine Minute lang permanent ausschließlich an diese Aussichtslosigkeiten denken, auf die ich täglich mehrmals in meinem Fernseher starre? Eine Minute lang. 1 Minute klappt, aber 5 Minuten? 6 Minuten? Schmutzige Erde, Wasser, Luft, Weltverderben, ja klar. Wo ist mein Bier. Und dieses wo ist mein Bier ist vermutlich das Weltende.
Allerdings ist vermutlich auch das bloß eine Rolle. Wie ist das doch? Der frivole Tonfall des wievielmal muß man, bitte, noch schlafen, und darf man dort dann die Beine baumeln lassen, der aus diesen paar Sätzen vielleicht herauszuhören ist: nichts als Rollenspiel, das müssen mir die, die ihre eigene Ernsthaftigkeit nicht als Rolle erleben, einfach mal glauben. Rolle, Rollenspiel, das (ich) spielt. Selbst ihm gegenüber kann ich dabei nicht ehrlich sein.
Wenn ich ein bißchen aus meiner Rolle heraustrete, muß ich sagen, es gibt (folgt) nach der Literatur tatsächlich nichts. Für mich nichts. Nur, kann man aus einer Rolle heraustreten, ohne sich gleich in einer anderen Rolle wiederzufinden? Ist das (ich) eine Rolle?
In gewisser Hinsicht schon. Das (ich) ist nicht ausgefüllt und zugedeckt. Ein sich wandelndes, sich ständig neu knüpfendes Netzwerk, Raster, eine Kristallkonstruktion. Leer. Wenn man das von einem Gitter überhaupt sagen kann. Von Vakuum umgeben, starrt es in die Finsternis. "Wer im Nichts spazierengeht." "Träumerei." Nach diesem Träumer sucht der Text. Er sucht nicht die Rolle, auch wenn er meist nur die Rolle findet und nur in seltenen Momenten etwas anderes. Schreiben, schreiben und lesen, alles für mich selbst, und bestimmt nicht, weil ich besessen bin. Das (ich) "läßt" die Sprache so durch (sich) hindurch, daß der Stoff, der Text sich dem (ich), seiner Struktur anpaßt. Ganz passable, schöne Rollen. Wilde, heroische, originelle, unerschrockene, sie gefallen den Frauen. Auch ernste, durchaus. Manchmal, in jedem Fall, schaut das (ich) dahinter hervor. Manchmal auch etwas ausnehmend anderes. Immer ist es das (ich) in irgendeiner Form, es gibt nichts Fiktives, nichts da von wegen Fiction und Non-Fiction, die Phantasie funktioniert nicht. Die Freude über die Entdeckung eines authentischen Textes ist die Freude über die Entdeckung einer Seele, eines (ich). Etwas Sinnliches. Identische Strukturen: Werk und Wirklichkeit, vermittelt durch das (ich). Der Genuß des Werks ist der Genuß der wörtlich gemeinten Wirklichkeit, jede einzelne Lesart deckt auf, öffnet ein Tor zum Ganzen. Irgendwie so, weil ich es so handhabe. Ein Angebot, präzise, nicht aggressiv, das sich nicht schämt und nicht schöner sein will, als es ist. Schreiben ist präzise (ich). Präzise und doch fern? Äußerst präzise, und doch läßt es sich mißverstehen? Reizt zum Mißverständnis? Wenn wir reden (quatschen, plaudern, diskutieren), dann bin ich natürlich dabei, dann bemühe ich mich, dort zu sein, dann schauen wir uns zum Beispiel an, sehen uns, das ist eigentlich gut. Und doch kann das Ganze gefährlich schief gehen. Ich mit Attila József in einem Kaffeehaus, das ginge gräßlich schief, vermutlich würden wir schon bald ziemlich drastische Dinge voneinander denken. Er wäre in sich versunken, mit sich selbst beschäftigt, und würde sich nach draußen wünschen, während er mich vollmotzt, du bist ein Scheißkerl, mein Bester, so was in der Richtung. Mit Tandori reden wir manchmal am Telefon, besser: er redet, ich amüsiere mich, leider sehe ich ihn nicht, ich versuche ihn mir vorzustellen, es passiert im Grunde das gleiche, als würde ich einen Text von ihm lesen. Das Telefon klingelt, ich nehme den Hörer auf und fange an zu lesen. Vielleicht sind ja wirklich nur Mißverständnisse möglich, vielleicht stumpft der "elementarische Sinn" (Büchner, Lenz) tatsächlich ab, dennoch ist der (ich)Text ein Angebot, eine Möglichkeit für den, der es annimmt. Für eine Begegnung mit Fremden, mit unseren Liebsten, den Freunden, fernen Bekannten, zukünftigen und einstigen.
Ein Weltende gibt es kaum. Vielleicht überhaupt nicht. Vielmehr wissen einige, d.h. "wir", mit der Welt nichts anzufangen. Daß wir uns in einer der Kunst nachfolgenden Situation befinden, ist nur eine funktionale Metapher. Einen Sinn erhält sie in ihrem Verhältnis zu jenem anderen, dem sie - in unserer Interpretation - nachfolgt: bestimmte Verwendungen, Anwendungen, eine bestimmte Art künstlerischen Tuns ist tatsächlich vorbei. Sei's drum. Die Literatur ist verbraucht. Sie wurde gebraucht, und ich sage nicht, daß sie unbrauchbar geworden ist, denn auch ich gebrauche sie. Manchmal wird sie sogar mißbraucht. Von mir aus. Möglicherweise haben wir die Literatur noch vor uns.
János Arany liegt allerdings hinter uns.
Von Arany wurden eine Menge Dummheiten erwartet, all die vielen Dummheiten seiner Zeit. Von Ottlik ein weiterer normaler, ordentlicher, runder Roman. Erwartungen gibt es viele. Die ungarische Literatur hat ein Bedeutungsbewußtsein: sie läßt zu, daß man von ihr etwas erwartet, erwartet das sogar selbst von sich, sieht sich mißtrauisch oder erschrocken um, ist auf der Hut, wartet ergeben auf ihre Mission. Der Literat und Literaturkritiker László Hekerle starb 1986 im Alter von 29 Jahren. Irgendwann im Herbst. Er starb an einer Blutvergiftung, die ein kleines, kaum faustgroßes Knochen- und Haarbündel, ein Bruder, sein eigen Fleisch und Blut, in seinem Körper ausgelöst hatte. Der Hekerle war alles andere als ein netter Mensch. Wir mochten uns eigentlich nicht, da war Eifersucht oder etwas Ähnliches im Spiel. Aber er tat genau das, was getan werden mußte. Damals hatten wir nichts zu erwarten, und er tat, was wir hätten erwarten müssen. War er mürrisch? Kann sein, daß er mürrisch war, wenn ihm etwas nicht gefiel, schrecklich penibel und mürrisch; man schrieb im Grunde, wenn überhaupt für jemanden, dann für ihn. Eine Gold-Medaille1. Miklós Erdély starb im Frühsommer 1986. Er fand keinen Eingang in die sogenannte Literatur. Er wußte das und war stolz darauf, zumindest tat er so. Er hätte gern Eingang gefunden, sicher, aber wenn alle Plätze schon besetzt sind? Er wußte, daß er wichtig war und daß das niemanden interessierte, er also nicht wichtig war. Babits war furchtbar wichtig, wie schade. Ottlik pfiff auf alles, mutig, wenn auch nicht eben erfolgreich. Vielleicht hätte er nicht so viel pfeifen sollen. Auch Mészöly pfeift, wie ein kleiner Junge. Arany tat seine Arbeit murrend, und egal was er tat, er war er selbst, die unvorstellbarsten Äußerlichkeiten ganz von innen heraus. Sicher, Budas Tod ist weit weg. Er ist bei weitem der Größte. Auch Vörösmarty tat, was man von ihm erwartete, dabei kam jedoch zu viel und manchmal auch arg Trockenes heraus. Mikszáth konnte phantastisch flott schreiben, aber er verzettelte sich, fand nicht zu sich selbst, hatte keine Zeit für sich. Von Weöres hat man vermutlich nichts erwartet. Er hätte es auch gar nicht verstanden. Du redest zu jemandem, der dreht sich um, guckt und wundert sich, daß da niemand ist.
Soviel ist sicher: Es gibt die ungarische Literatur. Man weiß nicht, wie sie ist, ich habe mich an sie gewöhnt, sehe nicht mehr hin, das ist gar nicht nötig, sie ist, wie sie ist. Aber wie? Schön? Ernõ Schön2, wunderschön? Versaut? Wäre es langweiliger, wenn man wüßte, wie sie ist? Mikszáth lesen ist für mich ein gutes Gefühl, und solche Gefühle halten mich am Leben. Mikszáth-Gesamtausgabe: sicher nicht das Gesamtwerk, trotzdem. Die vergilbten Seiten, der Geruch alter Bücher. Dunkelblauer Einband, abgeblätterte Goldprägung, brüchiges Papier. Ein bißchen bröckelt die Literatur; irodalom, ein etwas verkrampftes Wort aus der ungarischen Spracherneuerung, man kann sich nicht davon befreien, sowieso nicht. Viele Hunderttausend kürzere und längere Textkörper, ein Bruchteil davon habe ich irgendwann, irgendwie einmal oder zweimal, dreimal gelesen. Es gibt eine Literatur, schön sichtbar, und was sichtbar ist, das verdeckt auch, die sehenswerten Entdeckungen decken alles andere gründlich zu. Das ist gefährlich. Ich sehe gut, und das macht mich selbstbewußt. Warum macht es mich nicht eher unsicher? Mein Angebot ist eine Lesart, die unsicher zwischen Liebe und Ärger oder Wut schwankt. Ein Angebot über zwölf Autoren. Mihály Vörösmarty, Dichter und Denkmal, vor dem Kaffeehaus Gerbeaud. Attila Tasnády. Kaum jemand kennt Attila Tasnásy. Ein ungarischer Dichter. 1989 erschien sein Band im Verlag Holnap, auf dem Einband steht Tasnádi, mit i. "Ein kleiner Springinsfeld mit altungarischem Vornamen". Unwichtig. Ein Verschreiber, der Name, falsch auf den Einband gesetzt, und keiner hat's gemerkt. Über das Buch ist, soviel ich weiß, keine einzige Rezension erschienen. Gibt es ihn dann überhaupt? Manchmal gehe ich zu ihm, er wohnt gleich nebenan in der Rudas László utca. Seine Gedichte in diesem Band kann ich immer wieder lesen. Es kommt mir gar nicht in den Sinn, zu ihm zu gehen. Ich gehe zu ihm und langweile mich. Es stinkt, die Fenster sind geschlossen, es riecht nach Nikotin, wir sitzen im Qualm. Reden kann man mit Tasnády nicht. Schreibst du was? Er wiegt den Kopf. Okay, trotzdem, was treibst du den ganzen Tag? Ich lese was in isländischer Sprache. Warum gerade in isländischer Sprache? Weiß nicht, nur so, isländische Sprache interessiert mich eben gerade ... Soll ich dir was über die isländische Sprache erzählen? Inzwischen hat er solche ellenlangen Fußnägel, weil er sie nicht schneidet, und dann ist da seine unmögliche Tante, sie kommt rein, geht wieder raus, und der Typ sitzt im Frotteebademantel da, sieht mich freundlich an, so, und fragt, ohne daß es ihn wirklich interessiert, was in der Welt los ist. Gibt es ihn nun oder nicht?

(Schluß) Ende. Wenn du in die Oper gehst, weißt du, warum. Du weißt, was dich erwartet, begeistert: Bühnenbild, Leim- und Farbgeruch, falsche Bärte, Umhänge. Eine ungarische Oper. In der Pause: Defilee der Abendkleider. Du kennst die Story, in etwa, nicht ganz genau, viel besser wirst du sie aber auch hinterher nicht kennen. Das ist auch gar nicht beabsichtigt. Vielleicht hat sie ja weder Hand noch Fuß. Am Ende jedenfalls, nach bombastischen Szenen, klingenden Tönen, Dissonanzen, Brummen und Räuspern, am Ende wird gestorben. Nicht alle freilich, nur wer muß, je nach Vorschrift. Die Protagonisten sind nicht gerade eine Augenweide, dennoch staunen wir sie an, manchmal sogar durch ein Opernglas. Sperren sie durchs Opernglas den Mund schöner auf? Wird die kleine Dicke, wenn ich sie permanent anstarre, permanent schöner? Ja, tun sie, ja, wird sie. Sie stirbt, wie schön, so wollte es das Schicksal, dann verbeugt sie sich vor dem Vorhang, auch das ist schön, wir freuen uns, Applaus, das soll alles gewesen sein? Ich bin hierher gekommen und weiß, warum ich beteiligt bin. Wissen ist zuviel gesagt, eher fühlen, ich fühle mich ziemlich wohl, der Sitz ist hart, am Büfett steht eine lange Schlange, aber es geht schnell und ich habe einen ganz passablen Platz. Ich bin beteiligt an der Aufführung, und doch sitze ich in der Oper, mal auf der einen, mal auf der anderen Arschbacke, das fällt mir aber erst gegen Ende auf.
Tumult an der Garderobe
Und was dann? Mit der alten U-Bahn nach Hause. Und dann?

Berlin, 5.-11. September 1995

1 Gold, ung. arany. Anspielung auf János Arany (Anm. der Übersetzerin)
2 schön, ung. szép. Anspielung auf den ungarischen Dichter Ernõ Szép (Anm. der Übersetzerin).




minimap