Ladányi Mihály: Musica per chitarra (Zene gitáron in Italian)

Portre of Ladányi Mihály

Zene gitáron (Hungarian)

„Nem mintha el akarnám cserélni tollamat
a te pisztolyodért,
de a költő te vagy.”
(Miguel Barnet: Che)

 
(A mű)

S hogy senki ne legyen magára hagyatva,
a kanári születésnapján kapott egy macskát,
s akit mindeddig nem őrzött senki sem,
hát az őrt kapott természetesen.

Már csak ez volt bevégezetlen a világból,
s most az Isten kedvtelve nézegette,
aztán körültekerte szögesdróttal,
hogy holmi gonoszság kárt ne tehessen benne.

 
(A túloldalon)

Az újságok megtelnek szavakkal,
mint esőben lucsokkal az út,
leszivárognak az ember idegcsatornáiba,
s az ember száján ásítás bugyborékol.

Ebben az álmos órában mi mást lehetne tenni:
az ember lába elindul,
átviszi gazdáját a téren
egy nemiszerv két oldalán gépiesen mozogva.

A túloldalon lakik az ember szeretője,
keresztrejtvényt fejt hasonfekve éppen,
és mikor unja,
házassághirdetések tetvei közt vakarózik.

Valahol csecsemőkkel trágyázzák a világot,
és felmetszik a sárga asszonyok hasát, de itt
a fürdőszobában minden befejeződik.

 
(Ha egy kis szerencséje van)

Mikor az ember megszületik:
ajándékul kap egy országot
aranyozott címerrel és királlyal,
és viszonylag hegyes-völgyes országot
kap jó esetben –

Mikor az ember megszületik:
ajándékul kap egy várost
díszkivilágítással és polgármesterrel,
és szép várost kap derék polgármesterrel,
ha egy kis szerencséje van –

Mikor az ember megszületik:
ajándékul kap egy utcát
a legeslegújabb történelmi névvel,
és ha jó napon született, akkor a
közlekedéshez közel kapja az utcát

Mikor az ember megszületik:
ajándékul kap egy lakószobát
tűzhellyel és küszöbbel,
és ha egy kis szerencséje van,
akad egy ágy is benne,
amin majd nem unatkozik.

Mikor az ember megszületik:
ajándékul kap egy fadobozt
egy névvel és két aranyozott dátummal,
és ha egy kis szerencséje lesz,
ezek idővel
valamit majd jelentenek is.

 
(Magasabbról ragyogj)

Mennyire vártunk rád, Olajszagú,
hogy üvöltöztünk nevedtől részegen,
hogy emeltünk csenevész vállainkra,
éhes és álmos napokon hogy cipeltünk!
Fagyban mezítláb mentünk eléd,
hőségben szomjan,
lábunk dagadt, tenyerünk fölrepedt,
maltert hordtunk, téglát raktunk alád,
magasabbról ragyogj…
Ne hagyd el sápadt, korán elfáradt seregedet,
mozduljon értünk szíved, karod!

 
(Add fegyvered vállamra)

Mielőtt
a Jómód nevű gebines mulatóban
hűvös intellektuelként lenézném a világot,
mielőtt kopott szeretőmet is
kicserélném ragyogó asszonyokra,
egy elfelejtett-ízű pillanatban,
mellédszegődve a csatakos utcán,
ahol lyukas cipőnkön
átfolyik a hideg lé,
mialatt elszívjuk utolsó cigarettánkat is,
add fegyvered vállamra,
érezzem a heveder szorítását,
és énekeljünk valamit a Forradalomról!

Azt, hogy kipirosítja a szegény gyerekek arcát,
ledönti a harácsolók szobrait,
felborítja a pénzváltók asztalát
és önzésnélküli álmokat ad a szívnek –

Hadd szegődjek még melléd,
mielőtt
nem hiányoznál énnekem se többé!

 
(Alkohollal öntözött sivatag)

Mert ez az ötven-hatvan év nélküled
csupán a sejtek önvigasztalása.
A szerelem befejeződik az erekciónál
és átadja helyét
az elégedett hús unalmának.
Az asszonyok nem szülnek,
vagy ha szülnek:
a gyerekek
fegyőrt játszanak és útonállót,
míg belenőnek a galerik teenager-kurvái és
tetovált nemiszervű vezérei közé.

Mert
a gondosan adminisztrált sebekből
nem csap ki a vér,
hisz nem teérted keletkezett a seb,
az összeszorított fogak arénájában
nem csikorog a dühök biztatása,
csak valami trombitaszólam
bandukol árván, vagy a
hisztérikus elektromosgitárok csörtetnek céltalanul
az alkohollal öntözött sivatagban.

Mert érzelmeink dzsungelösvényét
benövi nélküled
a nyálas szeretet
és a megadó alázat selyemfüve.
Rothadó öklök lógnak a testeken,
melyeket összemásztak a polgári illúziók tetvei,
vagy zsebrevágott öklök, aprópénzért kotorászó ujjakkal,
vagy órák örömei közt kullogó rabszolga öklök,
melyek mint az elpuhult rendőrkutyák,
már csak csaholni tudnak –

Mert a gyűrött ágyakon,
a halál-utáni irgalom bűvöletében,
az ajtók előtt,
az örömök előtt,
a hullaházak előtt
csak összefogdosni lehet az életet,
remegő és
az örök haláltól maszatos kézzel.

 
(A hajnal előtti órák)

Jött egy férfi,
aki így énekelt:

Mint a kísértetek,
éjfélkor lopakodunk közétek.
A hajnal előtti órák vaksötétek.
Csak a bakancsok surrognak éjszaka
a hegyi fűben, csak a
sötétbe mormolt keserűség denevérei
csattognak át a falvakon.

Tenyerünk ráizzadt a puskatusra,
mert szeretjük a puskát.
Jó puskánk – mondjuk neki –, a vért szeresd,
ne a madarak füttyét, ne a szelet,
mint a költők és egyéb humanisták.

A humanizmus a könyvtáraké,
a polcok humanizmustól roskadoznak.
Szemünk éhségtől fekete kút,
megaláztak minket százféleképp,
most szeretjük a puskát,
Jó puskánk – mondjuk neki –, szeresd a vért!

(S látom, kiköpi a vért és a földet,
sáros arcából szeme kivilágít,
ismeretlen katona lesz maholnap,
síremlékét koszorúzzák a hízott
diplomaták, utcát és áruházat
neveznek róla,
– én öklét lesem,
s lehajlok érte,
sáros fegyverért.)

Szorongatom a számban a neved,
mint a hínárt a vízbefulladó.
Fogam között viszem át a neved
az összehazudott szerelmeken.

Beszélni kellene rólad és elénekelni a neved,
ahogy az elfogott katona énekel,
de minden stratégiai jel első szava a neved,
így aztán nem szabad kimondanom.

Óráim keserű konspirációiban, mikor
a gond a nyomorra is gyanakodva les,
minden kimondott névben azt figyelem,
mi maradt még nevedből kimondatlanul.

Ha letépném magamról ezt a véres inget,
melyet rám adott kötelességeivel a világ,
mindenki látná bőrömre tetovált neved,
s attól kezdve minden egyszerű lenne.

De csak szorongatom fogam közt a neved,
s ahogy lövészárokban nézegeti apja
sohase-látott fia fényképeit,
úgy nézlek reménykedve.

 
(A legenda végén)

Az Isten is a nagy legenda végén
keresztre küldte, ecettel itatta,
ki annyit járt a sárban őmiatta,
hogy segítsen döglődő teremtményén,
míg az szorongva hajtogatja: én, én!
és csak rabolni verődik csapatba,
vagy ha ura bakavonatra rakja,
s hetykén vigad saját keserűségén.

Ha akad még jó néha a világon,
kis árulók mocskolják azt be gyorsan,
aztán mint akik osztoztak e sorsban,
fényben riszálnak, dicsőségre vágyón.

Hát nem tudom, hogy érdemes-e látnom,
ki az, akitől félnek még a gyávák.
A hős testét szolid nyűvek zabálják,
ha átgázolt szegény a vad halálon.

 
(Ajánlás)

Ó, hercege e kakofón világnak,
ha hencegve fekszünk bele a nyálba,
az Istennél ne beszélj rólunk, inkább
csak könyörögj érettünk, Che Guevara!



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://ezredveg.vasaros.com

Musica per chitarra (Italian)

“Non è che volessi cambiare la mia penna
con la tua pistola,
ma il poeta sei tu.”
(Miguel Barnet: Che)

 
(L’opera)

Che non sia nessuno a sé stesso abbandonato,
per il suo compleanno il canarino ha avuto un gatto,
e colui che finora non era da nessuno sorvegliato,
quello naturalmente una guardia aveva ricevuto.

Al mondo solo questo  era rimasto inconcluso,
e Dio con compiacenza lo stava osservando,
poi lo circondo con filo spinato, per evitare
che qualche malignità potesse far danno.

 
(Sul lato opposto)

I quotidiani si riempiono di parole,
come le strade di pozzanghere quando piove,
s’infiltrano negli dotti nervosi,
dalla bocca dell’uomo sbadiglio gorgoglia.

A quest’ora assonnata che altro si potrebbe fare:
il piede dell’uomo s’avvia,
porta il proprietario attraverso la piazza muovendosi
automaticamente ai due lati dei genitali.

Sul lato opposto abita l’amante dell’uomo,
distesa a bocconi si dedica proprio al cruciverba,
e quando le viene noia,
si gratta tra i pidocchi dei annunci matrimoniali.

Da qualche parte con i neonati concimano la terra,
squarciano la pancia delle donne gialle,
ma qui nel bagno si compie la fine di ogni cosa.

 
(Se ha un po’ di fortuna)

Quando nasce l’uomo:
come regalo riceve un paese,
con la stemma dorata e con il re,
nei migliori dei casi riceve un paese,
con relativi monti e vallate - 

Quando nasce l’uomo:
come regalo riceve una città,
con luminarie e sindaco,
e se ha un pizzico di fortuna, riceve
una bella città e un sindaco in gamba -

Quando nasce l’uomo:
come regalo riceve una strada,
con un nome storico, uno dei più nuovi,
e se è nato un giorno fortunato, lo riceverà
vicino ad una strada molto trafficata..

Quando nasce l’uomo:
come regalo riceve un soggiorno,
con la stufa e con la soglia,
e se ha un pizzico di fortuna,
ne troverà anche un letto,
dove non si annoierà di certo.

Quando nasce l’uomo:
come regalo riceve una scatola di legno,
con un nome e due dati dorati incisi,
e se avrà un pizzico di fortuna,
questi col tempo,
significheranno pure qualcosa.

 
(Splendi più in alto)

Odor di Olio, quanto ti abbiamo atteso,
ubriachi del tuo nome ti abbiamo salutato,
come ti abbiamo issato sulle nostre spalle, come
ti abbiamo portato nei giorni affamati e assonati!
A piedi nudi nel gelo ti siamo andati incontro,
nel calore assetati,
con i piedi gonfi e con i palmi spaccati
portavamo il malto, sotto di te posavamo i mattoni,
perché tu possa splendere più in alto…
Non abbandonare la tua truppa già stanca e pallida,
che il tuo cuore e le tue braccia si muovano per loro!

 
(Posa la tua arma sulle spalle mie)

Prima che
in un locale notturno intitolato Benessere,
da freddo intellettuale disprezzi il mondo,
prima che cambi l’amante consunta
con donne splendenti,
in un momento di sapore dimenticato,
accostandomi a te sulla strada piena di poltiglia,
dove il liquido freddo
ci entra nelle scarpe bucate,
mentre fumiamo anche l’ultima sigaretta nostra,
posa la tua arma sulle mie spalle,
per sentire la stretta della cinghia,
cantiamo qualcosa sulla Rivoluzione!

Come accende di rosso il viso dei ragazzi poveri,
abbatte le statue dei predatori,
rovescia i tavoli dei cambio valuta,
e regala sogni senza egoismi al cuore –

Lascia che mi accosti a te,
prima che,
potessi non sentire più neppure io la tua mancanza.

 
(Deserto  innaffiato col alcool)

Perché questi cinquanta – sessant’anni senza di te
sono solo l’autoconsolazione delle cellule.
Con l’erezione termina l’amore
e cede il posto
alla noia della carne gratificata.
Le donne non partoriscono,
e anche se lo fanno:
i ragazzi
giocano al gendarme e bandito,
finché giungono all’età delle puttane minorenni
e dei capobanda con i genitali tatuati.

Perché
dalle ferite scrupolosamente amministrate
non straripa il sangue,
perché la ferità non è nata per te,
nell’arena dei denti stretti
non stride l’incitamento della collera,
solo un assolo di tromba va pian piano, o le isteriche
chitarre elettriche procedono senza metà
nel deserto innaffiato col alcool.

Perché senza di te, l’amore viscido
e l’erba setosa
della deferenza rassegnata,
copre i sentieri dei nostri sentimenti.
Sui corpi penzolano pugni in putrefazione,
invasi dalle illusioni dei pidocchi civili,
o pugni ficcati nelle tasche, con le dita in cerca
dei spicci,
o pugni dei schiavi che si trascinano tra le gioie delle ore,
che sanno solo abbaiare
come i cani rammolliti dei gendarmi.

Perché sui letti maltrattati,
nella magia del dopo morte,
davanti le porte,
davanti le gioie,
davanti all’obitorio,
la vita si può solo impiastrare
con le tremanti
e dalla morte imbrattate mani.

 
(Le ore precedenti al’alba)

Venne un uomo
che cantava cosi:

Come i fantasmi,
arriviamo a mezzanotte di soppiatto.
Le ore che precedono l’alba sono bui come la pece.
Di notte, nell’erba dei monti, strepitano
solo i scarponi, solo i pipistrelli
dell’amarezza nel buio mormorata
volano attraverso i paesi.

Sul calcio del fucile il nostro palmo sudato,
perché amiamo i fucili.
Fucile bravo – gli diciamo – ama il sangue,
non il fischio degli uccelli, non il vento,
come fanno i poeti e gli altri umanisti.

L’umanesimo appartiene alle biblioteche,
i ripiani sono sovraccarichi dell'umanesimo.
Gli occhi nostri dalla fame son pozzi neri,
ci hanno umiliati in cento modi,
or’amiamo il fucile,
fucile bravo – gli diciamo –, ama il sangue!

(E vedo, come sputa sangue e terra,
dalla faccia sporca di terra gli spiccano gli occhi,
un giorno o l’altro sarà un milite ignoto,
al suo sepolcro renderanno omaggio
i diplomatici grassi, gli intesteranno
strade e supermercati,
 - spio il suo pugno,
e mi chino a prendere,
la sua arma sporca di fango.)

Tengo stretto il tuo nome nella mia bocca,
come chi si annega e al’alga s’aggrappa,
tra i denti miei porto il tuo nome
attraverso gli amori menzogneri.

Bisognerebbe parlar di te, cantar il tuo nome,
come canta il soldato reso prigioniero,
ma la prima parola di ogni simbolo strategico è il
tuo nome, cosi non è permesso pronunciarlo.

Nelle ore amare della cospirazione, quando
il dolore sospetta perfino della miseria,
osservo in ogni nome pronunciato,
cos’è rimasto del tuo nome non pronunciato.

Se mi strapassi di dosso questa camicia insanguinata,
che, con tutti gli obblighi, mi fece indossare il mondo,
tutti  vedrebbero il tuo nome tatuato sulla mia pelle,
e dall’ora in poi tutto sarebbe più semplice.

Ma tra i denti stringo solo il tuo nome,
come guarda il padre nella trincea,
le foto del figlio mai visto,
cosi ti guardo pien’ di speranza.

 
(Alla fine della legenda)

Anche Dio alla fine della grande legenda,
lo manda sulla croce, gli fa bere dell’aceto,
chi per causa sua aveva camminato tanto nel fango,
per aiutare la sua creatura che stava crepando,
finché quello ripeté ansioso: io, io!
e solo per rubare s’aggrega alla banda,
o se il suo padrone lo mette sul treno dei soldati,
e pimpante fa baldoria sulla propria ammarezza.

Se sulla terra v’è qualcosa di buono ancora,
i piccoli traditori l’insozzano velocemente,
poi, come chi lo stesso destino aveva condiviso,
ancheggiano nella luce, alla gloria aspirando.

Non so se val la pena a vederlo,
chi è colui che ai vili fa ancora paura.
Il corpo dell’eroe, modesti vermi stanno sbafando,
se poverino è trapassato la spietata morte.

 
(Raccomandazione)

Oh, principe di questo mondo cacofonico,
se millantando ci corichiamo nella bava,
presso il Dio di noi non parlare, piuttosto
prega soltanto per noi, Che Guevara!



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

Related videos


minimap