Lakatos Menyhért: Berookte beelden (Füstös képek in Dutch)

Portre of Lakatos Menyhért

Füstös képek (Hungarian)

Még nyüzsgött a nép, igazgatták szalmáikat, hangosan csipkelődtek, beszélgettek, kacarásztak, sikítottak, visszakiabáltak a megjegyzésekre, birkóztak, tapogatóztak, előkészítették egymást az éjszakához.
Megkockáztattak egy-egy erősebb mozdulatot, de még korai volt.
Élcelődők partnereket kerestek, akiket ki lehetett rúgatni, röhögött az istálló, ha egy jól elsütött bemondás talált.
Nem voltak álmosak, azért pokolba kívánták a villanyt.
Mili néni játékosan szaladt utánunk, kezében egy kis pálcával. Valójában még nem volt öreg, harminchat éves lehetett, aránylag tisztán, pedánsan járt. Azt mondják, kuplerájban töltötte a fiatal éveit.
Babi az én szalmám foglalta el, a fejrészt egy rózsás ágytakaróval leterítette.
– Mili, férjhez ment a lányod, pedig oda akartam menni mellé.
– Majd énmellém gyere, megseggezhetsz.
Szabadszájú volt, aki vele kikezdett, hamar megbánta. Nem válogatta a szavakat. A kötekedőnek felhúzta a ruháját.
– Ezzel szórakozz – nyújtotta feléje kihúzott szőreit.
Az illető hamar elhallgatott.
– Mi is ideigazítunk holnap.
– Nem pusztultok el innen? – fenyegette őket. – Tán fiatal hurkára éheztetek?
Nevetve szaladtak szét a lányok.
Zavartan ültem az ágyon, ahová Babi kényszerített, segélykérőn néztem Mili nénire, mint azok a lányok, akiket a nászéjszaka borzalmai rémítgetnek.
– Aludni.
Babi lehúzta ruháját, azt is fejünk alá terítette, hosszú vállú ingében anyáskodva rendezte a fejem alját.
Nadrágostul bújtam a takaró alá.
Már jelzett a villany, néhány perc múlva el is oltották.
Félénken húztam össze magam a lány mellett, kezemet a combom közé szorítottam, alig mertem szuszogni.
Csak a fejem búbja érintette Babit. A vastag ágytakaró alatt elhasználtam minden oxigént. Ha elalszik, úgyis meglógok, kimegyek a szalmakazalba aludni. Friss levegő kell, lüktetett az agyam, meggyulladok. Ha kiegyenesedem, jobban magához húz, így is majd letépi a fejem, annyira szorítja a melléhez. Az ellenkezést meg sem próbálhatom, kész lenne birkózni, s ki hinné el, hogy nem én erőszakoskodom. Ha meg elhiszik, én maradok szégyenben, azt mondják, gyáva vagyok. Jobb, ha csöndben maradok, majd elalszik. Lehet, hogy addig megfulladok. Ki innen, ha csak egy percre is, könyörögtem magamnak.
Megfulladok ezalatt az átkozott daróc alatt. Meg akar ölni ez a ringyó, teljesen belapította az orrom a mellei közé, már csak a számon át kapok valami izzadságszagot, mert ennek semmi köze a levegőhöz.
Ki innen, amíg nem késő, lesz, ami lesz, teljes elszántsággal kiegyenesedtem. Hanyatt fordulva tele tüdővel lélegeztem. Mintha csak erre a mozdulatra várt volna, közelebb bújt hozzám, kézzel-lábbal magához szorított.
Nem volt nagy termetű lány, de kétszer olyan erős, mint én. Úgy játszott velem, ahogy kedve tartotta.
– Meleged van?
Ellágyultan simogatott.
Szívtam a levegőt, sem tiltakozni, sem szólni nem tudtam. Hagytam, hogy végigsimítson a nyakamtól a hasamig.
Az államig húzta rövid derekú ingemet, verejtékező bőrömön fürdető gyakorlatokat végzett, aztán egynéhányszor szárazra törölte inge aljával.
– Mért nem teszed le a nadrágod, meggyulladsz.
Megragadta a vállam, maga felé fordított.
Még mindig nagyokat sóhajtottam.
– Nem sírsz tán? – Kezem odatette a melléhez. – Na, jól van, fogjad szépen.
Amikor először megérintettem, kellemes bizsergés fogott el, szinte jólesett, és boldog voltam. Kerestem az alkalmat, ha csak hozzáférhettem, hogy megérinthessem. Alvás előtt mindig arra gondoltam, milyen jó lenne, ha nem Mili néni horkolna mellettem, hanem a Babi szuszogását hallanám. És most itt van.
Vajon minek vágytam rá? Lehet, ha nem sóhajtozok érte?…
Na, de én kértem. Nem volt kellemetlen érzés, ahogy ráborítottam a tenyerem. Eddig csak a durva ruhán keresztül éreztem, most csupaszon, szinte égeti a kezem.
Elmúltak ujjaimból a merev görcsök, kezem elernyedve pihent rajta, lágyan rászorította, lüktetett a kis labda, ahogy a szíve dobogott.
– Vesd le a nadrágod, nagyon szúr.
Térdét mindenáron a lábaim közé akarta fúrni. Nagyszerű, gondoltam, legalább félbehagysz az erőszakossággal.
A vastag téli nadrág átnedvesedett rajtam, csalánszerű szúrásaitól égett a bőröm, szívesen letettem volna, mert a bolhák telhetetlen lakmározásától én is szenvedtem, ahogy mozdulatlanságomban ki voltam nekik szolgáltatva. Választanom kellett, a mellét fogom, vagy vakarózom. Már engedtem a Babi kívánságának, amikor eszembe villant, olyan gatya van rajtam, amivel mások előtt nem illik dicsekedni, sem szára, sem feneke, csak a korca volt.
Babi észrevette, hogy megállt a kezem, miközben a nadrágkötőt bogoztam kifelé.
– Talán szégyellős vagy, csak a javadat akarom, megesznek a bolhák.
Már nem volt saját akaratom, teljesen ki voltam szolgáltatva neki, ahogy lehúzta rólam a nadrágot. Kidobta a takaró alól a bolhafészket.
– Így, ni.
Még közelebb húzódott hozzám. Hasamig hajtotta a rojtos gatyamaradványokat.
Gondolataimban teljes zavar volt, magam sem tudom, hogy a kezem hogy került vissza a mellére, ő tette vissza, vagy én, az biztos, hogy fogtam. Most már bátrabban, mint annak előtte, meg-megszorítottam, simogattam, és valamit kerestem rajta, kerestem azt a kis csúcsot, ami annyi sokszor zavarba hozott.
– Várjál, lehúzom az inget, akkor jobban tudod fogni.
Már nem emlékszem, hogy húzta le, de kutatásom nem járt sirerrel.
– Mit keresel?
Valami őt is idegesítette. Szégyelltem kimondani, de anélkül is megértette.
– Jaj, de gyerek vagy.
Megpróbált útba igazítani, nem sokat éreztem, pedig az ujjaim nem voltak érzéketlenek, mert a kártyán a legkisebb körömnyomást is észrevettem, amivel a figurák meg voltak jelölve.
Most valahogy becsapva éreztem magam, olyan hegyesnek és csábítónak tűnt mindig, és most kiderül, hogy nincs is bimbója.
– Felizgatsz – súgta a fülembe kuncogva, mint akit csiklandoznak.
– Mivel, nincs is bimbód.
Észrevettem a sötétben is, hogy nem kedvére szóltam.
– Mért lenne bimbója, nem volt még nekem gyerekem.
– Akkor is kéne, hogy legyen – kezdtem vitatkozni.
– Látszik, hány nővel voltál életedben, azt sem tudod, hogy a lányoknak hogy nő meg a mellbimbójuk.
Most meg én sértődtem meg.
– Talán azt hiszed, hogy mindenféle kurvát felszedek? – Durcásan elengedtem a mellét.
– Most mit akarsz te a bimbóval?
– Semmit. Csak a ruhában olyan hegyesen kitűnik, azt hinné az ember, hogy igazi.
– Azt hiszed, én is kitömöm, mint a többiek, hogy jobban izgassa a férfiakat?
Szavaira nem válaszoltam, a sértettek magatartásával öszszeszorítottam a szám.
– Bimbót akarsz?
Hallgattam.
– Na, bimbót akarsz?
Megemelte a mellét, és a számhoz illesztette.
– Ha megszívod, lesz rajta.
Átkarolta a nyakam, és mint a csecsemőnek, kínálgatta.
Nem voltam ura akaratomnak, valami olyan illatot éreztem, amilyet egy régen áhított gyümölcsnél lehet elképzelni. A sós és édes íznek azt a keveredését ízleltem, amit Ádám érezhetett, amikor a tiltott gyümölcsbe harapott. Pillanatok alatt a kígyóméreg gyorsaságával járta át testünket, remegtünk fellobbant vérünk hevében, amikor a két csupasz has egymáshoz simult, azt hittem, hogy a születés és a halál békepoharát ürítem, melytől az örökkévalóság léttelen anyaga testet ölt.
– Na, jól van, még valami bajunk lesz – csókolgatta az arcomat –, most már aludnod kell, holnap este újra a tiéd.
Cuppant a melle, ahogy kihúzta a számból.
Anyáskodása miatt nem tiltakozott bennem a hiúság, hagytam, hogy karjai között úgy ringasson, mint egy gyereket. Hozzábújtam, mosolyogtam a gondolatokon, amelyek átfutottak az agyamon. Gyerekes gondolatok, nem lehet az időt sem húzni, sem visszatartani. Jól elmúlt a reggel, amikor Mili néni felébresztett bennünket.
– Keljetek fel, szajhák, meddig aludnátok, nem volt elég az éjszaka?



PublisherMagvető Kiadó, Budapest
Source of the quotationp. 85-90.

Berookte beelden (Dutch)

Daar was nog een heel gekrioel. De mensen schikten hun legers, hielden elkaar luidruchtig voor de gek, babbelden, giechelden, slaakten gilletjes, pestten terug, stoeiden, betastten elkaar, kortom, ze waren al met het gebruikelijke voorspel bezig. Sommigen probeerden al wat verder te gaan, maar daar was het nog te vroeg voor.
Grappenmakers waren op zoek naar sullen die je flink te kakken kon zetten en de hele stal schudde van het lachen als een goede kwinkslag doel trof.
Ofschoon ze nog niet moe waren, hadden ze er de smoor in dat het niet uitging.
Tante Mili dribbelde speels achter ons aan met een stokje in de hand. In feite was ze nog niet zo oud, misschien pas een jaar of zesendertig, en ze liep altijd vrij schoon en netjes rond. Naar men vertelde had ze haar jonge jaren in een bordeel gesleten.
Babi nam mijn leger in beslag. Ze legde een roze sprei over het hoofdeind.
’Zo, Mili, is je dochter getrouwd? Gut, ik wou net bij d’r kruipen!’
Kruip maar bij mij, maken we ‘n wippie.’
Ze nam geen blad voor de mond, het was niet erg raadzaam om haar uit te dagen. Ze flapte er alles uit. Ze trok haar jurk omhoog.
’Amuseer je hier maar mee zolang!’ zei ze tegen de lolbroek en reikte hem een paar uitgerukte schaamharen.
De gozer hield gauw zijn mond.
’Wij komen morgen ook ‘ns deze kant op.’
’Maak dat je wegkomt!’ foeterde ze tegen een groep meisjes. ’Hadden jullie soms trek in verse worst?’
Gierend stoven de grieten uiteen.
Verlegen hokte ik op het leger waar Babi me neergedrukt had, mijn ogen smeekten tante Mili om hulp. Ik leek wel een benauwd bruidje, als de dóód voor de verschrikkingen van de eerste huwelijksnacht.
’Slapen!’
Babi trok haar jurk uit en vouwde die eveneens onder ons hoofd. Als een lief klein moedertje zat ze daar in haar hemd met lange, wijde mouwen te redderen.
Ik schoot met broek en al onder de deken.
Het licht begon al te knipperen ten teken dat het binnen enkele minuten uitgedaan zou worden.
Ik lag angstig in elkaar gedoken naast het meisje, met de handen tussen de dijen geklemd, ik dorst amper adem te halen.
Alleen mijn kruin raakte Babi. Het duurde niet lang of ik had onder de dikke deken alle zuurstof verbruikt. Zodra ze in slaap valt, smeer ik ‘m, dacht ik, dan ga ik lekker buiten in de stromijt tukken. Ik móest frisse lucht hebben, mijn brein hamerde als een gek, ik verging van de hitte. Maar als ik me uitstrek, drukt ze mij gelijk tegen zich aan, ze perst mijn kop nou al zo hard tegen haar borst dat ze hem haast van m’n nek scheurt. Me verzetten is veel te riskant, die meid gaat een worstelpartij beslist niet uit de weg en wie zal me dan geloven dat niet ík begonnen ben?! En geloven ze me wél, dan maak ik me helemáál onsterfelijk belachelijk, het etiketje ‘slappe lul’ is je zó opgeplakt. Ik kan me beter gedeisd houden en wachten tot ze in slaap sukkelt. Als ik ondertussen maar niet stik. O, god, bad ik in mezelf, kon ik maar even eruit, heel even maar!
Ik stik onder deze vervloekte friezen deken. Ze wil me dood hebben, de del, ze heeft mijn neus al compleet platgeperst tussen haar tieten, het enige wat ik nog binnenkrijg en dat ook alleen maar door mijn mond, is de stank van zweet, want lucht kun je het met de beste wil van de wereld niet noemen.
Ik móet hier weg eer het te laat is, wat ervan komt dat zie ik dan wel, dacht ik om me vervolgens met ware doodsverachting in mijn volle lengte uit te strekken. Ik draaide me op mijn rug en zoog mijn longen vol. Alsof ze alleen op die beweging had liggen wachten, schoot ze toe en trok me uit alle macht tegen zich aan.
Ze was niet groot, maar wel tweemaal zo sterk als ik. Ze kon met me doen wat ze wilde.
’Heb je het warm?’
Ze streelde me plotseling vertederd.
Ik dronk de lucht met volle teugen in. Protesteren of tegenstand bieden was onmogelijk. Ik liet haar begaan terwijl ze mijn bovenlijf aaide, van de hals tot de buik.
Ze schortte mijn kort uitgevallen hemd tot mijn kin op en liet haar vingers speels over mijn bezwete vel glijden alsof ze me waste, om het dan weer met de zoom van haar hemd droog te deppen.
’Waarom trek je je broek niet uit, straks vlieg je nog in brand!’
Ze greep mijn schouder en draaide me naar zich toe.
Ik bleef maar zuchten.
’Je huilt toch niet, hé?’ Ze legde mijn hand op haar borstjes. ’Hier neem ze maar, hou ze lekker vast.’
Toen ik die destijds voor de eerste maal beroerd had, ontstond er een soort aangename tinteling in mijn lichaam, wat me bepaald goed deed en met geluk vervulde. Nadien sloofde ik me steeds uit om eraan te kunnen komen, om ze telkens opnieuw aan te raken. Elke keer voor het inslapen dacht ik:
Ik wou dat niet tante Mili naast me lag te snurken, hoeveel liever zou ik niet naar Babi’s vredige ademhaling willen luisteren. En nu wás ze daar.
Wat deed me toen toch zo naar die dingen verlangen? Had ik maar niet zo vaak erom gezucht, dan was het misschien ook nooit zo ver gekomen. Of wel…?
Hoe dan ook, ik had er zelf om gevraagd. Ze met mijn handpalm bedekken was bepaald geen onprettige gewaarwording. Al wat ik tot dan toe enkel door de ruwe stof van haar jurk gevoeld had, gloeide nu naakt onder mijn hand.
Mijn vingers ontspanden zich, mijn hand bleef er slap op rusten, Babi drukte hem er zacht tegenaan en ik voelde een klein balletje kloppen, op de maat van haar hartslag.
’Stroop je broek toch af, jô, hij prikt zo!’
Ze probeerde haar knie alsmaar tussen mijn dijen te wrikken. Net goed van die broek, dacht ik, dan hou je tenminste zometeen op met dat opdringerige gedoe.
De dikke winterbroek werd drijfnat, de ruwe stof brandde als netel op mijn huid. Onderhand voelde ik er ook steeds meer voor om hem uit te doen, want ik had verschrikkelijk veel last van de onverzadigbare vlooien die nu naar hartelust profiteerden van mijn bewegingloosheid. Ik moest kiezen tussen borsten vasthouden of krabben. Ik maakte al aanstalten om aan Babi’s verzoek te voldoen toen het door me heen schoot dat ik een onderbroek droeg waarmee ik moeilijk zou kunnen pronken. Hij bestond hoofdzakelijk uit een broekband, van pijpen en zitvlak waren slechts nog wat rafels over.
Babi zag dat mijn hand bleef steken terwijl ik mijn riem losmaakte.
’Ben je nou echt zo verlegen? Ik zeg ’t je in je eigen belang, je wordt opgevreten door de vlooien.’
Ik gaf me gewonnen. Willoos liet ik toe dat ze me uit mijn broek pelde. Met een krachtige zwaai slingerde ze het vlooiennest onder de deken uit.
’Ziezo!’
Nu schoof ze nog dichterbij. Ze sloeg de rafelige restjes onderbroek terug tegen mijn buik.
Ik was volkomen de kluts kwijt. Ik weet niet eens meer hoe mijn hand weer op haar borst belandde, of zij die daar gelegd had of dat ik het deed, vast stond alleen dat ik ze stevig in mijn greep had. Allengs meer moed vattend gaf ik er kneepjes in, aaide er voorzichtig overheen en ging op zoek naar die harde puntjes die me al zo vaak in verwarring gebracht hadden.
’Wacht maar, ik doe mijn hemd even uit, dan kun je er beter bij.’
Ik kan me niet meer herinneren hoe ze dat ding uitdeed, maar helaas leidde mijn speurtocht tot niets.
’Wat zoek je toch?’
Ze werd er zelf ook een beetje nerveus van. Ik durfde me nit uit te spreken, maar ze raadde het.
’Wat ben je toch nog een kind.’
Ze probeerde me op het juiste spoor te zetten, maar ik voelde niet bijster veel, terwijl in mijn vingers normaal juist erg veel gevoel zat; bij het kaarten had ik meteen door wanneer een blad gemerkt was, hoe licht ook iemand zijn nagel erin had gedrukt.
Ik voelde me enigszins belazerd. Die dingen hadden er steeds zo puntig en bekoorlijk uitgezien en nu bleek dat er nog helemaal geen echte tepels op zaten.
’Je windt me op,’ kirde ze in mijn oor, als werd ze gekieteld.
’Waarmee? Je hebt niet eens tepels.’
Al was het donker, ik voelde dat ze gekwetst was.
’Hoe zou ik die ook hebben, ik heb toch nog geen kinderen gehad?!’
’Ook zonder dat hoor je ze te hebben,’ riposteerde ik.
’Nu verraad je met hoeveel vrouwen je al gevreeën hebt, jochie. Je weet geeneens hoe meisjes aan lange tepels komen.’
Nu was het mijn beurt beledigd te raken.
’Dacht je soms dat ik mij met allerlei hoeren afgeef?’ Mokkend liet ik haar borst los.
’Wat moet je trouwens met die tepels?’
’Ach, niks. Alleen, vroeger, onder je kleren zagen ze er zo spits uit, net echt.’
’Hoezo, net echt? Je denkt toch niet dat ik vullingen gebruik, zoals de anderen, om de kerels nog wat méér op te jutten?’
Ik reageerde niet. Hooghartig klemde ik mijn lippen op elkaar zoals beledigden betaamt.
’Wil je perse een stijve tepel hebben?’
Ze wipte één borst omhoog en duwde hem tegen mijn mond.
’Als je erop gaat zuigen, krijg je er een.’
Ze sloeg haar arm om mijn hals en noodde mij als een zuigeling tot drinken.
Ik was mijn zelfbeheersing kwijt. Ik rook als het ware de geur van onbekende, van oudsher begeerde vruchten. Ik proefde datzelfde mengsel van zout en zoet dat Adam geproefd moet hebben toen hij in de verboden appel beet. Verrukking zigzagde als slangegif door ons lichaam. Het fel oplaaiende vuur van ons bloed deed ons heftig beven. Terwijl onze naakte buiken zich tegen elkaar aan vlijden, was het me te moede als dronk ik uit de vredesbokaal van geboorte en dood het magische vocht waarvan de tijdloze materie van de eeuwigheid eens vlees was geworden.
’Rustig nou maar, als we zo doorgaan loopt het slecht met ons af,’ zei ze, mijn wangen zoenend.’ Je moet nu gaan slapen, morgen krijg je ze weer.’
Met een smakgeluid trok ze haar borst uit mijn mond.
Omdat ze zo moederlijk tegen me deed, ging mijn ijdelheid niet steigeren; gewillig liet ik toe dat ze mij als een baby in haar armen wiegde. Ik kroop tegen haar aan en bekeek glimlachend het lint van gedachten dat door mijn brein gleed. Het waren kinderachtige gedachten. Je kon de tijd versnellen noch vertragen. We sliepen een gat in de dag. Het was laat toen tante Mili ons wekte.
’Sta op, stelletje luiwammesen, hoe lang wil je nog doormaffen, is het vannacht niet genoeg geweest?’



PublisherMeulenhoff, Amsterdam
Source of the quotationp. 88-93.

minimap