Lengyel József: Szembesítés

Portre of Lengyel József

Szembesítés (Hungarian)

Már itt is volnék. Szemben a másik oldalon a magyar követség. Hm. Jómódú gyáros vagy kereskedő szép kis palotája lehetett. Követségnek elég szerény. Nagy orosz textilgyáros nem lakott volna ilyen kicsiben. A Morozovok palotája, amely a japán követségé lett, cikornyás és ötször ekkora. A Vozdvizsenkán. Nem messze tőle a nagy bérház, ahol Kun Béla lakott… A második emeleten? A másodikon vagy a harmadikon? … Már nem tudom.
Most itt át lehet menni. De mégse. Továbbmegyek a Vorovszkaján, aztán meg át a másik oldalra és úgy…
Megyek. Itt az angol konzulátus. Szolid, megfeketedett kövek. Mintha otthon építették és a londoni ködöt és kormot is hazulról hozatták volna…
Átellenben a sárga-fehér empire Gigliardi-palota. Akkor: Lenin Iskola. Most Gorkij Irodalmi Múzeum. A legszebb épület az egész utcában, és ide még be is mehetnék, kéziratokat nézni üveg alatt. Akkor már inkább embriót spirituszban… Ez lett a Gigliardi-palotából, ez lett a Lenin Iskolából… Magyar csoport… Mi lett azokból a fiúkból? Majd Banicza megmondja…
Nincs már Lenin Iskola, vagy elköltözött innen. A Kominternt is a Lovarda térről valahova a városon kívülre helyezték, és már nem is volt fontos. Aztán megszűnt. Halott halt meg, rendben… A Gigliardi-palotát Rastrelli építette. Rastrelli vagy legalábbis valami olasz. Rastrelli… Rastrell – agyonlövés. A Kominternház… rasztrell… rasztrell… az agyonlövés: golyó, biliárd, biliárd… Á, ezt a házat Gigliardi építette. Gigliardi, a második, a már eloroszosodott olasz. Gigliardi, biliárdgolyó, puskagolyó, Gigliardi, zsigoló, Girardi-kalap, bécsi kávéház, kedélyesség. Wiener schick…
Gigliardi, Rastrelli… Olaszok. Itt meggyökereztek, házaikat belealapozták ebbe a földbe. Marco Polo… keletre… ezek az olaszok is keletre vonultak. A kereskedők messzebb mentek, az építészek itt megálltak, keletebbre nem kellett az ő építészetük. Moszkva a határ. Pénzvágy, becsvágy, szegénység. Először talán a Kreml falát és tornyát építették olaszok, aztán kétszáz évvel ezelőtt jöttek a Rastrellik, Gigliardik. Családot alapítottak, fiaik is itt építettek Moszkvában és Pétervárott. Házakat építettek, hazát találtak. „A proletárnak nincs hazája” – de én a proletár hazába jöttem, a második hazámba…
Követség nincs több erre már, de civil rendőr persze van itt is. Nem nehezebb felismerni őket, mint az egyenruhásokat. A régi Pesten botosoknak hívták őket. Egyenruhájuk keménykalap és meggyfa bot. Itt fényes cipő, jó sötétkék öltöny. Nehéz munka állni és lődörögni a télutói latyakban. Csakhogy jó ám a lábbelijük, én meg már érzem a talpamon a nedvességet…
Az aszfaltnak sötét a színe, mint a rég elföldelt csontoknak. Föld feketesége, titkolt mérgek zöldje keveredett sötét színébe. Fáj ez az aszfaltos utcaföld, mint a csontok, ha keményen ütik azt, aki már elesett.
A házak is megviselten állnak, közömbösek. Nedves, hámló falak. Persze ezek nem követségek és középületek.
Az angol konzulátus mellett a nagyon cifra, nagyon szecessziós ház, század eleji lehet, amikor még Lev Tolsztoj is élt. Tudta-e, hogy itt volt a szabadkőműves-páholy? Mennyire más, mint ahogy ő egy régi szabadkőműves-páholyt elképzelt, vagy talán ismert… Most itt az Írók Klubja. Pierre Bezuhov se menne ide be, egész biztos kikerülné. Ő nem ezen, ő a másik oldalon menne, és kissé még tovább, aztán derékszögben átjönne egyenesen be a széles előterű kis palotába, amely előtt éppen most megyek el.
Ez a sárga-fehér zömök oszlopos kis palota, a nagy udvarban kétoldalt szerényebb szárnyépületekkel, Rosztovék háza… Natasa – a dalos kedvű és szomorú – itt, ezen az udvaron rakatta le a drága bútort, a ládákba pakolt porcelánszervizt, Rosztovék minden megmaradt vagyonát. A kocsik kellettek a sebesülteknek, akiket Borogyinóból hoztak, és egész Moszkván át a macskaköveken zökögő, embert zöcskölő szekereken, véres szalmán, agyonfáradt lovakon. És velük Andrej Bolkonszkij…
A Háború itt találkozott a Békével, örökre megbékéletlenül… Bolkonszkij meghal, Natasa nincs. Rosztov család már nem is lehetne. Pierre Bezuhov? Ő igen. A télikabát rajtam, ez is egy ilyen Pierre tulajdona. Dimitrij Szergejevics Rihlin. Most fűtetlen szobában fagyoskodik, fújja a körmét. A térdén molyette kockás pléd, zöld és piros. Mondtam: „Ha elfognak, a kabát is elvész.” Nevet. „Akasztott ember házában ne beszéljünk kötélről.” Mosolyogni, igen, mosolyogni jól tud: testes, szemüveges, hajlott hátú. Minden nyáron geológiai expedíción izzad, szuszog, kapaszkodik, s legjobban a szemüvegét félti a kövektől. Mert a kövek, mikor kalapáccsal üti, szikráznak és szilánkokra pattannak. Sose akarta Borogyinót látni, még fegyvertelenül se, de engem nem félt befogadni egyetlen szobájába Dimitrij Szergejevics Rihlin: Dima, Dimka, tanársegéd a geológián.
No szóval bemegyek Baniczához, aztán hozzá és vissza Alekszandrovba. Nem akarom, hogy kockáztasson Dima. Nem fogok nála aludni, nem leszek terhedre, Dima, mert elvesztem a szeretetedet. Pedig fontos, hogy barátom maradj… Érted, ugye?
A házak szürkék és vérszegények, az emberek vérszegények és szürkék. Ezek a házak, ezek az emberek sokszor voltak ilyen vérszegények, kopottak. Mikor a borogyinói ütközet sebesültjei döcögtek itt végig macskaköves utcán, a városkapu felé. És a polgárháború éhsége idején. És most. És azelőtt. És már hányszor? Ijesztően ugyanaz, pedig semmi se egészen ugyanaz, és semmi sem ismétlődik ugyanúgy. Tudtam már a táborban is, hogy egyszer majd, ha élek, ide el kell jönnöm. Most mindjárt itt leszek. A ház a megváltozott Magyarország területe. De csak belül. Belül Banicza…
Ott, messze, akkor, repülőgépről képzeltem el a várost. Miért ne képzelhettem volna repülőgépről, mikor vasutat se láttunk évekig, de repülőgépek szálltak felettünk, rajokban. Keletről nyugatra, mindig keletről nyugatra. Ebből mérlegeltük a háborút, és sokat megértettünk.
Úgy képzeltem, filmfelvevő-készülékkel vagyok a repülőgépen, látom az Arbátról csillagsugárban szétfutó utcákat: a Bulvár a térnél tompaszöget alkot, ferde, mint egy törzse közepéig vízben álló fa. A felvevőgép végigpásztázza az utcát, a patikától a Rosztov-házig és vissza. Gépközelbe hozza a követségi épületet, átsvenkol a Tverszkajára, és kísér engem és a szőke norvég lányt, a „Lux”-tól a Lenin Iskoláig. Itt eltűnünk a Gigliardi-épületben, mely most Irodalmi Múzeum… De már jövünk is. Ő nem néz a norvég követség felé, én nem nézek a magyar királyi felé, csak meglökjük egymás könyökét, nem hazánknak vagyunk polgárai, internacionalisták vagyunk. Befordulunk egy kis utcába. Terítő utca? Villa utca? … Ezen a környéken minden utcának valami konyhai és ebédlői neve van. A Vorovszkaja Szakács utca volt… Vorovszkaja új név, de a többieké megmaradt. De hol a norvég lány? És hol vagyok én? No rendben van, most hagyjuk… A cárok szolgaserege lakott itt, akkor ez volt a külváros. Azután a külváros kijjebb került, és kis, nemesi kastélyok épültek itt, a pétervári udvart nem szerető falusi uraságok téli lakásai. Aztán bérházak, és mikor Moszkva főváros lett, és az utcát Vorovszkajának nevezték el, a kis palotákba követségek költöztek. Az utca végéről látszik a külső körúton, egészen szemben áll a cifra húszemeletes új ház. Túldíszített és pöffeszkedő, ez a Sztálin–Kaganovics-stílus, a „szovjetszkij-kupecseszkij” stílus, ahogy Dima Rihlin – otthon is csak suttogva – mondja. Belső egyetemi körök így hívják, így hívják a geológusok is, még a geológusok is… benn, a nagy ház földszintjén már voltam. Csemegebolt van ott. Márvány, üveg, bronz. Kaviár, de kenyér is, néha konzerv és néha cukor is. Bemenni? Most bemenni? Hogy összefolyjon a nyálam, amitől vagy alázatosabb, vagy még dühösebb leszek, mint kellene? Miért akarok minden fényes élelmiszerboltba bemenni? Nem elég, hogy a Gorkij utcában menthetetlen besündörgök a nagy boltba, ahová Hertával jártunk hideg vacsorát venni? „Zabaszékesegyháznak” neveztük.
No most át a másik oldalra és ott vissza! Szép, új és nem is túldíszített épületnél érek át. Előbb nem vettem észre. No persze a Rosztov-házat bámultam.
Hisz ez már akkor épült, amikor tíz év előtt itt jártam. Színház? Klub?
Fekete kis tábla, aranyozott betűk: Filmszínészek Tanulmányi Színháza. De hát hiszen ez az öreg bolsevikok és politikai kátorgások székházának készült, most már jól emlékszem… És ez új, tiszta, jól ápolt… már kicsit a Bauhaus stílusában… No és mire felépült, az öreg bolsevikok már a Ljubjankára tették át a székházukat, és a Tagankára. No persze. Így lett a filmeseké. Csináltak azóta jó filmet?… Hát jó, ehhez semmi közöm… öreg bolsevikok nem maradtak Moszkvában. Legfeljebb ha másfél tucat. Vagy annyi se? Minek a székház? És biztosan nem a legjava maradt meg az öregeknek. Vagy nemcsak?… Mindegy! Most nem ez a kérdés, csak kérdezem.
Ezen az oldalon üzletek is vannak. Kicsik, elhanyagoltak, mint azelőtt. A követségek nem itt vásárolnak. Valamikor külön boltjaik voltak a követségeknek – most is így lehet. Akkor rendben valónak találtam. Á, persze, hiszen „nem kell az egyenlősdi”! Most a lét formálja a tudatomat? Nem egészen így volt, nekem akkor se tetszett a különbözősdi, csak „megértettem”… Ennyit, hogy nem tetszett, mondhatok, ha többet mondanék, máris ronda hazugság…
Posta. Nem emlékeztem rá. Pedig voltam itt, valakinek levelet is küldtem innen… Kinek? Ajánlott levél lehetett, be is mentem. Szép, üvegfalú posta volt, új még, most se csúnya. Kinek írtam? Oly ritkán írtam, emlékezhetnék… No mindegy. Persze hogy mindegy… Igen, a sarki gyógyszertárban, az arbáti patikában vásároltam Natasának orvosságot egy rubel hetvenért… Mindegy.



PublisherMagvető Kiadó, Budapest
Source of the quotationp. 14-21.

minimap