Lennert Móger Tímea: Šetnja na ledu (Jégséta in Serbian)

Portre of Lennert Móger Tímea

Jégséta (Hungarian)

A jég tiszta. Hűvös és áldott. Azt képzelem: áldást nyerek, ha legyőzöm a félelmet, engedek a szelíd hívásnak, és megérintem talpammal a megváltozott halmazállapotú vizet. A szilárdságot. Tekintetemmel továbbra is a kutyát keresem. A fókuszpontot. Akár egy ünnep, olyan ez a közeledés. Lassú, sima, egyszerre bátor és bátortalan.

Ma nincs a világban semmi szépség.

Az árnyékok megnőttek, jégpáncél borítja az utakat. Az ablakból nézve a Nap mintha simogatná a jeget, bár valójában megolvasztja azt. A magány hóseprű, elsöpör jót és rosszat. Akár a szél. Nekitámaszkodom az ablaknak. Védelmi pozícióba helyezkedem. Nehéz elviselni a tehetetlenség látványát. A jégen átvonul egy kutya. Úgy, ahogyan csak a husky tud. Egy piszkosfehér bundájú királynő. Látni szeretném. Közel jutni hozzá, és közel engedni őt magamhoz. Úgy képzelem, fölényes a tekintete, büszke a fajtájára, a képességeire. Ért a télhez. Feltalálja magát benne. Ért a jéghez is. Miként kell haladni rajta. Meg akarom ismerni, ezért hajlandó lennék elhagyni a fedezéket. Nézem. Lassan átér a fagyott vízen. Négy lába karcsú, bundáját mintha naponta fésülné valaki. Legalábbis messziről úgy tűnik. Tudnom kell, valóban így van-e?!

Régóta lakom itt, szemben a folyóval. Nem mozdulunk egymás felé. Nem sétáltam még a partján, a víz pedig nem is áradt ki. De most a hideg lefagyasztotta bennem a félelmet, az iszonyt, a csodálatot. Meg merném érinteni a vizet. Rá mernék állni, és hinni tudnám a lábam alatti szilárdságot. Ez sokszor a talajon is nehéz. A jég, az más. A jég kutyával – az áhított biztonság és az egészséges bizonytalanság közötti egyensúly. Az igazság netovábbja, legalábbis annak képzelem.

Elindulok. Fejemben végigjárom az utat. Elakadok a ködnél. Ha odakint most sűrű volna… Elveszíteném a kutya látványát. Látványa nélkül pedig azonosíthatatlan a cél. Tehát fel a kabátot, ki az ajtón, át az úttesten, le a parthoz. Ennyi. Ahogyan a társkeresésről is gondolkodom: „Neki a bajnak!”

Nem gondolok, nem gondolok, nem gondolok semmire (vagy éppen semmit, vagy…) – mantráztam minden alkalommal, amikor még randizni jártam. Egyszer sem sikerült nem végigjátszani magamban a jelenetet. Kettőnk párbeszédét előre hallottam a fejemben. Végül ráuntam, hogy mindig igazam lett. Nem sikerült meglepnie egyetlen kapcsolatnak sem. Ha jól is alakult a találkozó, a szánalom érzése mindig visszabillentett a valóságba: amennyiben most utat adok ennek a figurának, itt, velem szemben, az unalomba fogok belepusztulni. Elpárolog mellőlem, belőlem a lénye. Az együtt töltött idő mintha naponta kiharapna a másik testéből egy darabot. Ott ülne ez a valaki, fül vagy váll nélkül. Ki hallgatna meg akkor? Kire támaszkodhatnék végül?

Minek áltatni magam egy olyan test érintésével, amely nem érti a céljaim!? Nem értem a céljait. Nincs közünk egymáshoz.

A jéggel nincs bajom – a vízzel van: vonz. Lassú lépteim nem vallanak rám, a határozatlanságomra. Ha lépek is, mindig kapkodva. Valóban elindulok. Ez a kutya nem bánthat. A fehérség nem szürkít. A vizet, az édesvizet gyakran szürkének látom, mocskosnak és rejtelmesnek. Annyira, mint egy rosszul megfogalmazott érintést. Rossz helyen és időben nyúlni egymáshoz…

Földet érő, kék porcelánváza hangját hallom magamban, amikor olyan emberrel vagyok, akivel az ,,igaz–hamis” párbajunk folytonos. Az ilyen abból a fajtából való, aki sem az igazságot, sem a hazugságot nem hajlandó elviselni. A kettő közötti kompromisszumok mozgatják a világot. Erről meg van győződve. És neki van igaza, egyrészt. Másrészt nekem. Szerinte én hazudok. Szerintem pedig ő nem mond igazat. Elken, maszatol.

A jég tiszta. Hűvös és áldott. Azt képzelem: áldást nyerek, ha legyőzöm a félelmet, engedek a szelíd hívásnak, és megérintem talpammal a megváltozott vizet. A szilárdságot. Tekintetemmel továbbra is a kutyát keresem. A fókuszpontot. Akár egy ünnep, olyan ez a közeledés. Lassú, sima, egyszerre bátor és bátortalan. Megfogalmazni könnyű, megélni nem az: érintés.

A szorongásnak szaga van. Érzem magamon. Bűzlök, de másként, mint egy túlfűtött szobában vagy a napon… Kénes szagom van. Bele kénsavasodom az igyekezetbe, hogy elérjem a rettegett és vágyott célt.

Néha egy másik ember bennünk való hite többet tesz értünk, mint mi magunk: képessé tesz. Egy kutyáé még inkább.

Tör a cipő. Vízhólyag lehet… Nem tudok tovább lépni. Nem tudok továbblépni. Már látom a kutyát, ő is engem, felém néz, de az emberek ezt nem tudhatják meg. Nem tudhatják meg, hogy kiléptem. Hogy a ház üres, és én közöttük járok. Túl sokszor és sokan akarták elvenni tőlem a képesség tudatát. Az ember, aki nem mások fizikai és mentális megkárosításán töri a fejét, el sem tudja képzelni, milyen gondolati és érzelmi folyamatok játszódnak le abban, aki ártani akar a másiknak. Nem tudom elképzelni – viszont tudom, hogy számomra elképzelhetetlen. Ezért nem jártam közöttük régóta. Az elszigetelődés joga nemcsak a gyengéknek jár, hanem a kiábrándultaknak is.

A nők úgy érzik, nem szabad gyengének lenniük, mert törékenységükön mások sebet ejtenek. A férfiak elvárják tőlük, hogy gyengék legyenek. Az öntudat miatt. Némelyek szeretnek egymáson sebet ejteni. Én mindig csak visszaütöttem, de mindenkinek. Ösztönből. Nők és férfiak egyaránt szeretnének olykor gyengék lenni. Elindulni önmaguk nyomában. Nem foglalkozni pofozkodással.

Haladok a kutya felé. Elképzelem, hogy elérem, és kezem a bundájába mélyesztem. Egyszerre hideg és forró. Engedi magát megérinteni. Hisz bennem, tapasztalatai ellenére is áll elébe, ha bántani akarják. Az engedelmességhez erő kell. Nemes állat szeretnék lenni, aki nem fél elindulni a másik lény irányába. Kész mindenre. Harcra, gyengédségre… A cselekvés egyet jelent a bátorsággal. A tétlenség olykor csak a türelem jele. Kivárni a tettek megfelelő idejét. Sem előbb, sem később nem lett volna érdemes elindulnom. Az állat vagy még, vagy már nem lett volna jelen egy közösnek remélt pillanatban.

Érzem, nemcsak elképzelem. Alattam a jég van. Még lassabban lépkedek. Szemtől szemben a kutyával, aki ül. Kivár. Rég volt, hogy várt rám valaki. Szeme porcelánkék.

Arcomba csap a sajátszél, bárhonnan jöhet és bárhova tarthat, bennem marad. Lépek. Nem gép vagyok. Képes vagyok, és tudok. Érzés vagyok, és cselekszem. A kutya barátságos, ahogyan reméltem. Még két lépés, és többé nem hátrálok meg senki, semmi elől. Tudat alatt tudom. Fagyos orrával megérinti a mutatóujjam. Ekkor hallom a reccsenést. Beszakad. A jég. A kutya alatt. Süllyedő izmok, feltörő könnyek. Hullamerevség.

Tükör előtt érezzük magunkat így: tenni kellene valamit. Megmenteni. Ha magamat nem tudom, akkor valaki mást. Késő van a tettekhez, feladni korai. Ha reggel volna, napkelte, akkor az agyam nem játszaná le a hiábavalóság belső hangjait, utánaugornék. Legalább megpróbálnám… de esteledik, és visszahúzódom az ablak mögé. Szorongástól lucskosan, undorodva a testem szagától. Egyre bizonytalanabbul a biztonságba.  



Uploaded byFehér Illés
Source of the quotationhttp://www.irodalmijelen.hu/2017-jul-10-1312/jegseta-lennert-timea-prozaja

Šetnja na ledu (Serbian)

Led je čist. Hladan i blagoslovljen. Zamišljam: ako strah savladam, prepustim se blagom izazovu i tabanima vodu promenjenog agregatnog stanja dotičem, halal stičem. Čvrstoću. Pogledom i dalje kuju tražim. Žarište. Ovo približavanje je poput praznika. Polagana je, gladka, istovremeno i neustrašiva i strašljiva.

Nema nikakve lepote u današnjem svetu.

Senke su narasle, ceste ledena kora pokriva. Gledajući sa prozora, Sunce kao da led gladi, a ustvari otopi ga. Samoća je metla snega, i dobro i loše pomete. Poput vetra. Na prozor se naslanjam. U poziciju odbrane se stavljam. Prizor nemoći teško je podneti. Preko leda kuja prelazi. Tako, kako samo jedan haski zna. Kraljica sa prljavobelom krznom. Volela bi nju videti. Približit joj se i nju u moju blizinu pustiti. Zamišljam, pogled joj je superioran, ponosna je na svoju rasu, na svoje sposobnosti. Razume se u zimu. Snalazi se u njoj. Razume se i u led. Na ledu kako treba napredovati. Hoću nju upoznati, zbog toga bi mogla i sklonište napustiti. Gledam nju. Preko smrznute vode polako dostiže drugu obalu. Noge su joj vitke, krzno kao da neko na suncu češlja. Bar iz daljine tako se čini. Moram znati dal je stvarno tako?!

Odavno tu stanujem, nasuprot reke. Jedni prema drugoj se ne približavamo. Na obali još nisam šetala, a voda još nije izlila. Ali zima je sad strah, jezu, divljenje u meni zaledila. Vodu bi sad smela dotaknuti. Smela bi na nju stati, i poverovala bi da ispod nogu

čvrstoća postoji. Često to je teško i na zemlji. Led, to je nešto drugo. Led sa kujom – ravnoteža između željene sigurnosti i zdrave nesigurnosti. Vrhunac istine je, makar tako zamišljam.

Polazim. Cestu u mislima obilazim. Kod magle zastanem. Kad bi vani sada gusta bila... Prizor kuje bi se izgubila. A bez prizora pak cilj se ne može identificirati. Dakle kaput obući, preko vrata van, preko ceste do obale. Toliko. Tako i o potraživanju partnera razmišljam: „Ajde, pronađi nevolju!“

Ne mislim, ne mislim, ni na što ne mislim(ili baš ništa, ili...) – svaki put kao opčinjena što-šta ponavljala, kad sam još na sastanke hodala. Ni jednom nisam uspela u sebi pretpostavljenu scenu ne do kraja odigrati.U mislima naš dijalog unapred sam čula. Na kraju dosadilo mi je da sam uvek u pravu. Ni jedna veza nije uspela da me iznenadi. Ako sastanak i povoljno se odvijalo, osećaj sažaljena uvek me je u stvarnost vratila: ukoliko sad ovoj figuri koji nasuprot meni stoji, put otvorim, umreću od dosade. Njegova duša iz mene, pored mene ishlapi. Zajedničko provedeno vreme kao da iz tela drugog komad otkida. Taj neko bi bez uha ili ramena tamo sedeo. Tada ko bi me poslušao? Na kraju na koga bi se mogla osloniti?

Sa doticajem takvog tela, što moje ciljeve ne shvaća, zašto sebe zavaravati? Njegov ciljeve ne shvatam. Nismo povezani.

Nemam problema sa ledom – sa vodom imam: privlači me. Na svoju neodlučnost, moji spori koraci ne ukazuju. Ako i koračam, uvek užurbano. Stvarno krećem. Ta kuja ne može mi nauditi. Belina u sivilo se ne pretvara. Često mi se čini da je voda, slatka voda siva, prljava i tajanstvena. Toliko kao loše formuliran doticaj. Jedan drugog na krivom mestu i u krivo vreme dotaknuti...

U sebi, pad  plave vaze porcelana čujem kad sam sa takvom osobom štono je naš dvoboj „istina-laž“ neprekidan. Takva osoba je iz one fele koji nije voljan niti istinu, niti laž  podneti. Svet kompromisi između ta dva pojma pokreću. U to sam ubeđena. S jedne strane on je u pravu. S druge strane ja. Po njemu ja lažem. Po meni istinu on ne govori. Razvuče, razmaza.

Led je čist. Hladan i blagoslovljen. Zamišljam: ako strah savladam, prepustim se blagom izazovu i tabanima vodu promenjenog agregatnog stanja dotičem, halal stičem. Čvrstoću. Pogledom i dalje kuju tražim. Žarište. Ovo približavanje je poput praznika. Polagana je, gladka, istovremeno i neustrašiva i strašljiva. Lako je koncipirati, a ne i doživeti: doticaj.

Zebnja miriše. Na sebi osećam. Smrdim, ali drugčije, kao u pregrijanoj prostoriji ili na suncu... Na sumpor mirišem. Od truda da do strepnjom isčekivanog, željenog stignem sumpornokiselasta postajem. Koji put tuđe poverenje za nas više učini no što mi sami: osposobljava. Neke kuje još više.

Žulja me cipela. Verovatno je plik...Ne mogu dalje. Ne mogu dalje ići. Već vidim kuju, i ona mene, mene gleda, ali ljudi to ne smeju saznati. Ne smeju saznati da sam iskoračila. Da je kuća prazna a ja među njima hodam. Mnogo puta i mnogi su hteli od mene sposobnost svesti oduzeti. Čovek, ko ne razmišlja o tome kako drugoga fizikalno i mentalo oštetit, ne može ni zamisliti, u onima koji drugima napakostiti žele, kakvi misaoni i dohovni procesi odvijaju. Ne mogu zamisliti – ali znam da je za mene nezamislivo. Zbog toga odavno nisam među njima kretala. Pravo na osamljenje nije samo pravo slabih, nego i razočaranih.

Žene tako osećaju da smeju biti slabe, jer njihovu krhkost drugi ranjavaju. Muškarci očekuju da budu slabe. Zbog samosvesti. Neki vole drugoga raniti. Ja sam samo udarce uzvratila, ali svakome. Instinktivno. Katkad i žene i muškarci jednako bi veleli da budu slabi. Vlastitim tragom krenuti. Ćuškanjem se ne baviti.

Prema kuji koračam. Zamišljam da nju stižem i ruke u njeno krzno spustim. Istovremeno je hladan u vruć. Dopušta da nju se takne. Meni veruje, uprkos iskustvima drži se, ako nju raniti žele. Snaga je potrebna za poslušnost. Plemenita životinja bi htela biti koja se prema drugom biću ne boji krenuti. Na sve je spremna. Na borbu, nežnost... Akcija hrabrost znači. Dokolica je katkad samo znak strpljenja. Čekati pravo vreme za akciju. Ni pre, ni kasnije ne bi bilo smisla da krenem. Životinja u isčekivanom pretpostavljenom zajedničkom trenu još ne ili više ne bi bila prisutna.

Osećam ne samo zamišljam. Led je ispod mene. Još sporije koračam. Licem u lice sa kujom koja čeka. Isčekuje. Davno je bilo kad me je neko čekao. Oči su joj poput porculana plave.

U lice mi vlastiti vetar udara, može od bilo kuda doći i bilo kuda može krenuti, u meni ostaje. Krećem. Nisam mašina. Sposobna sam i znam. Oset sam i delujem. Kuja je, kako sam se nadala, prijateljski nastrojena. Još dva koraka i više ni pred kim, ni pred čim neću uzmaknuti. Znam, u podsvesti. Moj kažiprst ledenom njuškom dotiče. Tad prasak čujem. Lomi se. Led. Ispod kuje. Mišići tonu, suze izbijaju. Ukočenost leša.

Tako ispred ogledala se osećamo: trebalo bi nešto učiniti. Spasiti. Ako sebe ne mogu, onda nekog drugog. Kasno je za akcije, rano za predaju. Ako bi jutro bilo, izlazak sunca, onda moj mozak ne bi širio unutrašnje glasove ništavnosti, skočila bi za njom. Makar bi pokušala... ali suton je i iza prozora se povlačim. Od zeblje prljavo, od mirisa vlastitog tela gadeći se. U sigurnost sve nesigurnija.



Uploaded byFehér Illés
Source of the quotationhttps://feherilles.blogspot.rs/

minimap