Márai Sándor: Funeral Oration (Halotti beszéd in English)

Portre of Márai Sándor

Halotti beszéd (Hungarian)

Látjátok, feleim, szem’ tekkel mik vagyunk
Por és hamu vagyunk
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margitszigetet? ...
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt
A „pillangó”, a „gyöngy”, a „szív”- már nem az, ami volt
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt
És megértették, ahogy a dajkaéneket
A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg
Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké
A gyereknek Toldi - t olvasod és azt feleli, oké
A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:
„A halál gyötrelmei körülvettek engemet”
Az ohioi bányában megbicsaklik kezed
A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet
A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát
Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát
Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon
A tested is emlékezik, mint távoli rokon
Még felkiáltsz: „Az nem lehet, hogy oly szent akarat...”
De már tudod: igen, lehet... És fejted a vasat
Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.
Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár
A Konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét
Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét -
Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby
Fénykép áll az asztalán. Ki volt neki Ady?
Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?
Arany szava?... Rippli színe? Bartók vad szelleme?
Az nem lehet, hogy annyi szív...” Maradj nyugodt. Lehet.
Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket.
Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál
Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál
Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved
A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek
Még azt hiszed, élsz? ... Nem, rossz álom ez is.
Még hallod a hörgő panaszt: „Testvért testvér elad...”
Egy hang aléltan közbeszól: „Ne szóljon ajakad...”
S egy másik nyög: „Nehogy ki távol sír e nemzeten...”
Még egy hörög: „Megutálni is kénytelen legyen.”
Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől, miért?
Vagy: „Rosszabb voltam mint ezek ?...” Magyar voltál, ezért.
És észt voltál, litván, román ... Most hallgass és fizess.
Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.
Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet
A radioaktív hamu mindent betemet
Tűrd, hogy már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten
Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég
Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség
Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet
Köszöni a koporsóban is, ha van, ki eltemet
Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat
Ne mukkanj, amikor a boss megszámolja fogad
Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény
Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt -
Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted
A Mikó-utca gesztenye fáit, mind a hetet,
És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet
És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet
És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk
Látjátok, feleim, szemtekkel, mik vagyunk
Íme, por és hamu vagyunk
 
 
Possilipo, 1951. Nyár.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationM. S.

Funeral Oration (English)

’With your very eyes, my brethren, see what in truth we are:
We are but dust and ashes.’
Like pieces of old cloth our memories fall apart.
Do you still have St. Margaret’s Isle by heart?
It is all odds and ends now, splinters, fusty lumber.
The dead man’s beard has grown, your name is just a number.
Our language, torn, frays too; the loved words we so trust
Under the roof of the mouth dry out, turn to dust.
’Butterfly’, ’pearl’ and ’heart’ are not what they used to be
When the poet drew his language from his near family,
And his song was understood as the nurse’s lullaby
Is by the drowsy child, who’s fractious, ready to cry.
The heartbeat’s a secret speech, dreams go the thieves’ way,
You read Toldi to your child, who then responds: ’OK.’
And the priest will mumble in Spanish over your bier:
’There are the torments of death, and they surround me here!’
In the Ohio mine your hand slips, the pickaxe
Thuds down and your name loses its diacritical marks.
The Tyrrhenian Sea roars, we hear Babits’ word and, hark,
That’s Krúdy’s harp that twangs in the Australasian dark.
They still communicate in astral voices, live
In your body’s memory like distant relatives.
You exclaim: It cannot be that consecrated will
But it can: you know it now… You get no mail
In the iron-mines of Thuringia. To write they are afraid.
With no katorgas marked, you cannot mourn the dead.
The Consul’s chewing gum. Fed up, he wipes his glasses.
You can see that he’s quite bored with papers, stamps and passes.
He gets a car and a thousand bucks a month. His child and wife
Are photos on his desk. What’s Ady in his life?
What’s a nation? A millenium? The arts that we inherit?
Rippl’s colours? Arany’s words? Bartók’s restless spirit?
It can’t be that so many hearts in vain… Be quiet. It can.
The great powers at great length talk on and on.
Be silent and keep watching. The jackal is alive
Whose ten small claws will scratch you from your African grave.
In Mexico there’s already a cactus growing too
That will cover your tombstone, so none can look for you.
You think you’re alive? Have you somewhere to live? If nowhere,
In your brethren’s hearts…? Oh no, it’s all just a nightmare.
You still hear the coarse complaint: Brother has sold brother.
A faint voice interrupts: Keep your lips sealed together.
A third voice sighs: Lest those who lament us far away
And a fourth rattles: …are forced to despise us day by day.
So: Keep on smiling. Don’t seek reasons. Do not ask, ’Was I
Worse than the others.’ You were a Magyar, that is why.
And Estonian, Lithuanian, Romanian. Now keep silent and pay.
The Aztecs have gone as well. Let come what come may.
A scholar will dig your body out of the ground some day
Like an Avarian horse-skull. Nuclear ash will have buried all.
There you’re no longer human: ’class-alien’ you’re called.
Here you’re no longer human: a number in an equation.
Endure these things as God does; no wild conflagration
Is struck from the stormy firmament. Wisdom has its uses.
Smile when the gaoler tears your tongue out. Smile and be gracious:
Thankful, even in your coffin, that there’s someone to bury you.
Desperately guard your dreams and your adjectives: keep them few.
Don’t squeak when the boss counts your teeth like a horse’s.
Hold onto your rags, your bundle, your wretched memories –
A lock of hair, a photograph, a poem –
For nothing else is left. You can still count the chestnut trees
On Mikó Street – like a miser, you grasp all seven of them.
And Jeno never brought me back the Shelley I had lent him.
And there is no one left to buy the hangman’s rope,
And our nerves, blood and brains are all of them dried up.
With your very eyes, my brethren, see what in truth we are,
We are but dust and ashes.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.hlo.hu

minimap