Márai Sándor: Orazione funebre (Halotti beszéd in Italian)

Portre of Márai Sándor

Halotti beszéd (Hungarian)

Látjátok, feleim, szem’ tekkel mik vagyunk
Por és hamu vagyunk
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margitszigetet? ...
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt
A „pillangó”, a „gyöngy”, a „szív”- már nem az, ami volt
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt
És megértették, ahogy a dajkaéneket
A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg
Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké
A gyereknek Toldi - t olvasod és azt feleli, oké
A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:
„A halál gyötrelmei körülvettek engemet”
Az ohioi bányában megbicsaklik kezed
A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet
A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát
Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát
Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon
A tested is emlékezik, mint távoli rokon
Még felkiáltsz: „Az nem lehet, hogy oly szent akarat...”
De már tudod: igen, lehet... És fejted a vasat
Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.
Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár
A Konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét
Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét -
Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby
Fénykép áll az asztalán. Ki volt neki Ady?
Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?
Arany szava?... Rippli színe? Bartók vad szelleme?
Az nem lehet, hogy annyi szív...” Maradj nyugodt. Lehet.
Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket.
Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál
Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál
Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved
A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek
Még azt hiszed, élsz? ... Nem, rossz álom ez is.
Még hallod a hörgő panaszt: „Testvért testvér elad...”
Egy hang aléltan közbeszól: „Ne szóljon ajakad...”
S egy másik nyög: „Nehogy ki távol sír e nemzeten...”
Még egy hörög: „Megutálni is kénytelen legyen.”
Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől, miért?
Vagy: „Rosszabb voltam mint ezek ?...” Magyar voltál, ezért.
És észt voltál, litván, román ... Most hallgass és fizess.
Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.
Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet
A radioaktív hamu mindent betemet
Tűrd, hogy már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten
Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég
Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség
Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet
Köszöni a koporsóban is, ha van, ki eltemet
Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat
Ne mukkanj, amikor a boss megszámolja fogad
Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény
Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt -
Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted
A Mikó-utca gesztenye fáit, mind a hetet,
És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet
És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet
És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk
Látjátok, feleim, szemtekkel, mik vagyunk
Íme, por és hamu vagyunk
 
 
Possilipo, 1951. Nyár.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationM. S.

Orazione funebre (Italian)

Vedete, fratelli miei, con i vostri occhi cosa siamo:
Polvere e cenere siamo
Si sfaldano i nostri ricordi come una stoffa antica.
Ci riesci a comporre ancora l’isola di Margherita?...
Ormai è tutto frammentato, scheggia, ciarpame antiquato
Al morto è cresciuta la barba, tuo nome è solo un dato
numerico
Si sfalda, si disfa anche la nostra lingua, si polverizzano
Le parole care, si essiccano sotto il palato
La “farfalla”, la “perla”, il “cuore” – non sono più quelli
di prima
Quando il poeta nella lingua della famiglia cantava
E lo capivano, come gli assopiti piagnucolosi bimbi
Capiscono nel sonno, la ninnananna
Il nostro battito del cuore è una parlata segreta, i briganti
han rubato il nostro sogno
Al ragazzo leggi Toldi e lui ti risponde ok
Il prete sulla nostra bara borbotta in spagnolo:
“Le tribolazioni della morte mi avevano sopraffatto”
La tua mano stracolla nella miniera di Ohio
Cozza il piccone e dal tuo nome si stacca l’accento
Mar Tirreno inizia a muggire e la voce di Babits ti par
di sentire
L’arpa di Krudy risuona nella notte australe
Parlano ancora, mandano messaggi con voce spettrale
Anche il tuo corpo ricorda, come un lontano parente
Esclami ancora: “Non è possibile, che la volontà sacra…”
Ma lo sai già: sì, è possibile…E nella Turingia stai
estraendo ferro. Non c’è posta. A scrivere non osa
più nessuno.
Ogni lavoro forzato è anonimo, piangere per il morto
non ha senso
Il console mastica la gomma, pulisce gli occhiali,
è furioso
La mola dei documenti e timbri per lui è faticoso
Prende mille al mese più la macchina. Sul suo tavolo
Foto della moglie e del bimbo. Chi era per lui Ady?
Cosa era una nazione? E mille anni? Poesia e musica?
Le parole di Arany?…I colori di Rippl? Lo spirito
selvaggio di Bartók?
“Non può essere, che tanti cuori…” Sta' calmo. Può
essere.
Le grandi potenze lunghi elenchi scambieranno.
Tu taci e osserva. Sappi, la piccola iena, che con dieci
Unghie gratterà sulla tua tomba africana, è già viva.
Rampolla già il cactus, che coprirà il tuo nome sulla
croce di legno messicana, che tu non possa più essere
cercato
Credi ancor di esser vivo?... No, anche questo è un brutto
sogno
Senti il lamento rantolante: “Fratello vende fratello…”
Una voce attonita interviene: “Tacciano le tue labbra…”
Un’altra geme: “Affinché colui che in lontananza piange
questa nazione…”
Un’altra rantola: “Che sia d’obbligo anche di odiarla…”
E così. Keep smiling. E non domandar da nessuno,
perché?
O: “Ero peggiore di questi?...” Eri ungherese, ed è per
questo.
E eri estone, lituano, rumeno… Ora taci e paga.
Son estinti anche gli aztechi. Alla fine chi vivrà, vedrà!
Un giorno, ti scaverà un grande scienziato, come una
testa di cavallo vizza.
E ricoprirà tutto la cenere radioattiva
Tollera, che qui non sei più un uomo, solo un numero
d’equazione
Tollera, che Dio tollera tutto questo, l’irruento cielo
Non manda fulmini per incendiare, la saggezza
è opportuna,
Sorridi quando l’aguzzino ti strappa la lingua
Se c’è qualcuno che ti tumula, ringrazialo anche nella
bara
Conserva, come un forsennato, alcuni tuoi aggettivi,
il tuo sogno
Non proferir parola, quando il boss ti conta i denti
Stringi a te il tuo fagotto, i tuoi stracci, i poveri
Ricordi: le foto, una poesia, una ciocca di capelli –
È questo ch’è rimasto. Puoi enumerare grettamente
I castagni di via Mikó, tutti i sette,
E Jenő, che non ti aveva restituito il volume di Shelley
Non v’è più nessuno, a cui il boia possa vender’ la corda,
E s’inaridiscono i nostri nervi, s’essicca il nostro sangue,
il nostro cervello
Vedete, fratelli miei, con i vostri occhi cosa siamo:
Ecco, polvere e cenere siamo                   
 
Posillipo, 1951. Estate.
 



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap