Mészöly Miklós: Anakamphos (Anakamphos in English)

Portre of Mészöly Miklós

Anakamphos (Hungarian)

Itt fogok lakni.
A tenger a villa alagsoráig csapja a hullámokat. Az elromlott redőny rése közt óriás-kaktusz csontos tüskéje szúr be. Meditáció: mikor romlott el a redőny? a tüske már úgy nőtt bele a résbe? a víz megdöntötte a kaktuszt, s a tüske így került a résbe?
Lelátok a kávézó udvarára. Most kövezik. Színes mozaiklapokat helyeznek, a kásás betonba; a mester gonddal illeszti a lapok közé a formás kavicsdarabokat, díszként.
Egy kavicsot én is ledobok, és kitartóan figyelem, hogy az enyém mikor kerül sorra. Délután fél ötkor. Majdnem négy órát vártam rá.
Megkönnyebbülök. Föllélegzés a séta a mólón. Még nyitva találom a postát, és feladok egy táviratot valamilyen hirtelen kitalált, hamis címre: „Kiégett szipkámmal sorsközösségben. Mindennek az ellenkezőjétől is távol. A holnapi csend is megérkezett. Évezredes tegnapi patanyomok. Homokba nyomódott mellbimbó gödrében elszáradt törperák. Árnyékunk közösül a sziklafalon. Ürességbe kövesedve lüktet. Még néhány érvényes ebédjegy a közös halálig.”
A városka dombra futó negyede csupa romház. Tizenhatodik század. Itt bolyongok.
A kihalt utcán egy kutya jelenik meg, a szájában élő hal.
Mikor észrevesz, megtorpan, mellső lábát görbítve fölemeli, és félrefordítja a fejét. Mintha így kisebb volna az esély, hogy csakugyan tudomást veszünk egymásról. Végül beleejti a halat a sarkon egy akantuszleveles kőkorsóba, és tovább üget. Ismét elmúlik egy fél óra.
A szemközti romház emeleti ablakán fiatal lány néz ki, zsinegen kosarat enged le a márvány gyalogjáróra. Annyira átlátszó és tágranyílt a szeme, hogy nem tudok kapcsolatba lépni a pillantásával. Mintha egy szomszédos romház belső kertjét figyelné.
A kidőlt kapun én is odalátok.
Egy citromfához kikötve, a kertben, zöld pulóverbe bújtatott majom ül, tetvészkedik és a heréit nyalogatja. De bizonytalan, hogy észrevette-e a lányt; és az is bizonytalan, hogy a lány észrevett-e engem.
Később harangszó hallatszik fel, kis idő múlva egy másik. Erre sietve kiköti a zsineget a kőoszlopos ablakkerethez, és gyorsan visszahúzódik a sötét szobába.
Én meg választhatok a hal és a majom között. A halat választom. Kiveszem az akantuszleveles kőkorsóból, és beleteszem a kosárba; közben az üveges szemekről aprólékosan lekaparom a ráragadt moszatot.
Már erősen sötétedik, mikor esni kezd.
A kosarat még mindig nem húzták vissza az ablakba.
A szám széle sós az esőcseppektől, de jólesik nem letörölni. Csak akkor indulok haza, mikor zuhogóra erősödik. A nadrágzsebemben elázott gyufa, körömnyi ceruzavég, fagylaltos kanál, üres óvszeres doboz.
Kimegyek újra a móló végéig és visszasétálok. Közben sorba kidobálom a zsebemből a gyufát, ceruzavéget, kanalat, dobozt.
Otthon, a villa kapujában a kutya vár. A szájában most is egy hal. Mikor szólítom, a földre ejti, utána vakkantás nélkül elvágtat.
A tenger fölött sistergő fénnyel villámlik, és megvilágítja a mólót. A levélládában a délután bedobott újság ázik.
Megnézem a halat, döglött, a feje kettéharapva. A két kopoltyút visszanyomkodom a helyére, s farkával lefelé becsúsztatom a levélládába, az újság mellé.
Utána benyitok a szobámba.
A kávézó udvarán nylonlepedő takarja a frissen lerakott mozaiklapokat, a víz tócsákban áll rajta, az esőcseppek habosan csattanó krátereket ütnek a tócsákba. A mester a konyhaajtó küszöbén ül, éles lámpafényben, és üvegből issza a vörösbort.
Levetem az ingemet, s a kaktusz tüskéjére akasztom száradni.
A fiókban találok egy hatalmas nagyítólencsét.
Megörülök neki. Úgy alszom el, kezemben a nagyítólencsével.
„Majd holnap”, gondolom homályosan még elalvás előtt. „Vagy tíz év múlva?”


Anakamphos (English)

This is where I’ll stay.
The sea splashes waves up to the basement of the villa.
Between the slots of a broken shutter, the bony thorn of a giant cactus pricks in. Meditation: when did the shutter break? Did the thorn grow straight into the gap? Did the water tilt the cactus? Is this how the thorn got through the slot?
I can look over the courtyard of a cof¬fee-house. They’re paving it now. They’re laying colourful mosaic flagstones into the mushy concrete. The master carefully fits the shapely pebbles in between the flags, for decoration.
I, too, throw a pebble and watch patiently to see when my pebble’s turn comes. Half past four in the afternoon. I waited nearly four hours.
I feel relieved. Breathing freely again, I walk along the jetty. The post office is still open and I send a telegram, invented at random, to a false address. “Sharing a common lot with my burnt-out cigarette-¬holder. Far from the opposite of everything. Tomorrow’s silence has also arrived. Yesterday’s millennial ho¬of-prints. Dried-out midget crab in a pit a nipple impressed in the sand. Our shadows copulate on the cliff. Petrified in emptiness, they throb. A few more valid meal tickets away from a common death.”
This quarter of the little town, creeping up the hill, is full of ruined houses. Sixteenth century. I wander around.
A dog appears on the desolate street, a live fish in his mouth.
When he spots me, he comes to a sudden halt, crooks and lifts his foreleg and turns his head. As though this reduced the chances of us actually noticing each other. He finally drops the fish at the corner, into a stoneware jar decorated with acanthus leaves, and trots on.
Another half hour passes.
A young girl peers out the second-storey window of the ruin across the street. She lowers a basket on a
string to the marble pave¬ment below. Her eyes are so transparent, wide and staring that I am unable to make eye contact. As though she is watching the inner garden of some neigh¬bouring ruin.
I, too, can see over the fallen gate.
Tied to a lemon tree in the garden sits a monkey hidden in a green sweater. He searches himself for lice and licks his balls. But it's uncertain whether he’s noticed the girl, and it's uncertain whether the girl has noticed me.
Later, a church bell sounds; some time later, another. At that, she hastily ties the string to the stone-pillared window frame and retreats into the dark room quickly.
Now I can choose between the fish and the monkey. I choose the fish. I take it out of the acanthus-le¬aved stone jar and put it into the basket, care¬fully scratching off the algae stuck to its glazy eyes.
It is already quite dark when the rain begins to fall.
The basket still hasn't been pulled back up to the window.
The corner of my mouth is salty with raindrops, but it is nice not to wipe them away. I start home only when it begins to pour. Drenched matches, pencil end the size of a fingernail, ice-cream scoop and empty condom packet in my trouser poc¬ket.
I go out to the end of the jetty and stroll along it again. Meanwhile, I throw the matches, the pencil end, the scoop and the packet out of my pocket one by one.
At home, in the gate of the villa, the dog is waiting for me, a fish in his mouth again. When I call him, he drops it to the ground. Then he gallops away without a yelp.
Lightning sizzles above the sea, illuminating the jetty. The afternoon paper is soa¬king in the mailbox.
I examine the fish. It's perished, its head bitten into two. I squeeze the gills back into place and slip the fish into the mailbox with its fin down, just beside the paper.
Afterwards, I step into room.
In the courtyard of the coffee-house, a nylon sheet covers the freshly laid mosaic flags. Water lies in little puddles all over it. The raindrops beat frothy, crackling craters in the puddles. The master sits on the threshold of the kitchen door, drinking red wine from a bottle in the strong lamplight.
I take off my shirt and hang it on the cactus thorn to dry.
I discover a huge magnifying glass in the drawer.
I’m pleased with my discovery. I fall asleep, mag¬nifying glass in hand.
"Tomorrow," I think to myself vaguely before falling asleep. "Or in ten years?”



minimap