Mészöly Miklós: Anakamphos (Anakamphos in Slovak)

Portre of Mészöly Miklós

Anakamphos (Hungarian)

Itt fogok lakni.
A tenger a villa alagsoráig csapja a hullámokat. Az elromlott redőny rése közt óriás-kaktusz csontos tüskéje szúr be. Meditáció: mikor romlott el a redőny? a tüske már úgy nőtt bele a résbe? a víz megdöntötte a kaktuszt, s a tüske így került a résbe?
Lelátok a kávézó udvarára. Most kövezik. Színes mozaiklapokat helyeznek, a kásás betonba; a mester gonddal illeszti a lapok közé a formás kavicsdarabokat, díszként.
Egy kavicsot én is ledobok, és kitartóan figyelem, hogy az enyém mikor kerül sorra. Délután fél ötkor. Majdnem négy órát vártam rá.
Megkönnyebbülök. Föllélegzés a séta a mólón. Még nyitva találom a postát, és feladok egy táviratot valamilyen hirtelen kitalált, hamis címre: „Kiégett szipkámmal sorsközösségben. Mindennek az ellenkezőjétől is távol. A holnapi csend is megérkezett. Évezredes tegnapi patanyomok. Homokba nyomódott mellbimbó gödrében elszáradt törperák. Árnyékunk közösül a sziklafalon. Ürességbe kövesedve lüktet. Még néhány érvényes ebédjegy a közös halálig.”
A városka dombra futó negyede csupa romház. Tizenhatodik század. Itt bolyongok.
A kihalt utcán egy kutya jelenik meg, a szájában élő hal.
Mikor észrevesz, megtorpan, mellső lábát görbítve fölemeli, és félrefordítja a fejét. Mintha így kisebb volna az esély, hogy csakugyan tudomást veszünk egymásról. Végül beleejti a halat a sarkon egy akantuszleveles kőkorsóba, és tovább üget. Ismét elmúlik egy fél óra.
A szemközti romház emeleti ablakán fiatal lány néz ki, zsinegen kosarat enged le a márvány gyalogjáróra. Annyira átlátszó és tágranyílt a szeme, hogy nem tudok kapcsolatba lépni a pillantásával. Mintha egy szomszédos romház belső kertjét figyelné.
A kidőlt kapun én is odalátok.
Egy citromfához kikötve, a kertben, zöld pulóverbe bújtatott majom ül, tetvészkedik és a heréit nyalogatja. De bizonytalan, hogy észrevette-e a lányt; és az is bizonytalan, hogy a lány észrevett-e engem.
Később harangszó hallatszik fel, kis idő múlva egy másik. Erre sietve kiköti a zsineget a kőoszlopos ablakkerethez, és gyorsan visszahúzódik a sötét szobába.
Én meg választhatok a hal és a majom között. A halat választom. Kiveszem az akantuszleveles kőkorsóból, és beleteszem a kosárba; közben az üveges szemekről aprólékosan lekaparom a ráragadt moszatot.
Már erősen sötétedik, mikor esni kezd.
A kosarat még mindig nem húzták vissza az ablakba.
A szám széle sós az esőcseppektől, de jólesik nem letörölni. Csak akkor indulok haza, mikor zuhogóra erősödik. A nadrágzsebemben elázott gyufa, körömnyi ceruzavég, fagylaltos kanál, üres óvszeres doboz.
Kimegyek újra a móló végéig és visszasétálok. Közben sorba kidobálom a zsebemből a gyufát, ceruzavéget, kanalat, dobozt.
Otthon, a villa kapujában a kutya vár. A szájában most is egy hal. Mikor szólítom, a földre ejti, utána vakkantás nélkül elvágtat.
A tenger fölött sistergő fénnyel villámlik, és megvilágítja a mólót. A levélládában a délután bedobott újság ázik.
Megnézem a halat, döglött, a feje kettéharapva. A két kopoltyút visszanyomkodom a helyére, s farkával lefelé becsúsztatom a levélládába, az újság mellé.
Utána benyitok a szobámba.
A kávézó udvarán nylonlepedő takarja a frissen lerakott mozaiklapokat, a víz tócsákban áll rajta, az esőcseppek habosan csattanó krátereket ütnek a tócsákba. A mester a konyhaajtó küszöbén ül, éles lámpafényben, és üvegből issza a vörösbort.
Levetem az ingemet, s a kaktusz tüskéjére akasztom száradni.
A fiókban találok egy hatalmas nagyítólencsét.
Megörülök neki. Úgy alszom el, kezemben a nagyítólencsével.
„Majd holnap”, gondolom homályosan még elalvás előtt. „Vagy tíz év múlva?”


Anakamphos (Slovak)

Tu budem bývať.
Vlny mora sa dotýkajú suterénu vily.
Štrbinou v pokazenej rolete trčí dnu skostnatený trň obrovského kaktusu. Meditácia: kedy sa pokazila roleta'? bol už vtedy trň vrastený do škáry'? zvalila ' voda kaktus, a trň sa dostal do štrbiny potom?
Zhora dovidím na dvor kaviarne. Teraz ho dláždia. Do kašovitého betónu kladú farebné mozaikové dlaždice; majster starostlivo sype a upravuje foremný štrk medzi dlaždicami, ako ozdobu.
'Zhodím i ja jeden kamienok, a vytrvalo pozorujem, kedy príde na rad. Poobede o pol piatej. Čakal som skoro štyri hodiny.
Uľaví sa mi. Prechádzka po móle je výdychom. Pošta je ešte otvorená, tak podám telegram na nejakú narýchlo vymyslenú falošnú adresu:
„V osudovej solidarite s vyhasnutou špičkou. Ďaleko aj od protikladov všetkého. Nastalo už i zajtrajšie ticho. Tisícročné včerajšie odtlačky kopýt. Vyschnutý rak v jamke po ,prsnej bradavke, odtlačenej v piesku. Naše tiene súložia na skalnej stene. Skamenený pulz v prázdnote. Ešte zopár platných obedových lístkov do spoločnej smrti."
Na vršok stúpajúca časť mestečka je plná rozvalín. Šestnáste storočie. Túlam sa tu.
Na vymretej ulici sa objaví pes, v papuli má živú rybu.
Ustrnie, keď ma zbadá, potom zdvihne skrčenú prednú nohu a hlavu pootočí nabok. Akoby sa týmto zmenšovala pravdepodobnosť, že sa navzájom skutočne vezmeme na vedomie. Napokon vypustí rybu na rohu do kamenného krčahu s akantovými listami, a beží ďalej.
Opäť uplynie pol hodiny.
Z okna na poschodí ošarpaného domu oproti sa vykláňa mladá dievčina. Na mramorový chodník spúšťa košík, pripevnený špagátom. Jej oči sú natoľko priezračné, že sa mi nedarí nadviazať kontakt s jej pohľadom. Možno sleduje záhradu susedného polorozpadnutého domu.
Cez vyvalenú bránu tam dovidím i ja.
V záhrade sedí, priviazaná o citrónovník, opica navlečená v zelenom pulóvri, vyberá si vši a oblizuje sa. Je však neisté, či dievčinu zaregistrovala, ako je otázne i to, či si dievča všimlo mňa.
Neskôr sem hore dopadne hlahol zvonov, o chvíľu ďalší. Dievča náhlivo priviaže špagát k okennému rámu a stiahne sa do tmavej izby.
Ja si ešte môžem vybrať' medzi rybou a opicou. Zvíťazí ryba. Vyberiem ju z džbánu s akantovými listami a vložím do košíka; medzitým dôsledne zoškriabem zo sklených očí riasy, ktoré sa na ne prilepili.
Už sa intenzívne stmieva, keď začne pršať. Košík ešte stále nevytiahli späť do okna. Kútiky úst mám slané od kvapiek dažďa, robí mi však dobre nezotrieť si ich. Naspäť sa vyberiem len vtedy, keď sa spustí silný lejak. Vo vrecku nohavíc zmoknuté zápalky, miniatúrny kúsok ceruzky, lyžička na zmrzlinu, prázdna krabička od prezervatívov.
Vyberiem sa znova na koniec móla, a pomaly sa vraciam. Cestou späť vyhadzujem z vrecka všetko do radu - zápalky, zbytok ceruzky, lyžičku, krabičku.
Doma, v bráne vily ma čaká pes. V papuli zase ryba. Keď naňho prehovorím, vypustí ju na zem a bez slova odcvála.
Nad morom sa blýska, syčiaca žiara osvieti mólo. V poštovej schránke moknú poobede vhodené noviny.
Pozriem na rybu, už nežije, hlava rozhryznutá na dve časti. Žiabre zastrčím späť na miesto, a chvostom dole ju šupnem do schránky, k novinám. Potom vojdem do izby.
Čerstvo vsadené mozaikové dlaždice vo dvore kaviarne chráni nylonová plachta, na ktorej stoja kaluže vody, a plieskajúce kvapky dažďa v nich vytvárajú efektne spenené krátery. V ostrom svetle na prahu kuchynských dvier sedí majster - pije červené víno priamo z fľaše.
Vyzlečiem si košeľu a zavesím ju na kaktusový trň, nech sa vysuší.
V zásuvke nájdem obrovskú lupu. Poteším sa jej. Zaspím, držiac ju v ruke.
„Snáď zajtra" - pomyslím si nejasne ešte pred zaspaním. „Alebo o desať rokov?"



minimap