Móra Ferenc: Aranykoporsó

Portre of Móra Ferenc

Aranykoporsó (Hungarian)

A császár megkönnyebbülten sóhajtott. Az istenek megint a kezére jártak, sőt megelőzték a szándékait. Megbüntették Quintust, ha már bűnös volt, és ha még nem volt az, elejét vették annak, hogy az lehessen. Az asszony kevésbé nyugtalanította, s az egyébként is végzete elé ment, ha Apatéba telepedett át. Galerius azt jelentette, hogy aránylag kevés áldozattal teljesen lecsöndesítette a keletet. Mindössze Apatét kellett porrá égetni a beléje zárt istentelenekkel, és Melitenében megtizedeltetni a katonaságot. Ellenállás alig volt: az istentelenek fajzata csak addig szemtelen, míg urat nem érez maga fölött, a parancs előtt meghunyászkodik, mint a megostorozott eb. Az antiochiai csőcselék is csak egy napig zavargott, aztán visszabújt a csatornákba. Itt Maxentius princeps nagyon hősiesen viselte magát, úgyhogy – a császár jóváhagyásával – engedélyt is adott neki az Alexandriába való visszatérésre. A császár beleegyezését akarja ott megnyerni, miután az övét már megkapta, egy olyan tervhez, amelyet a családi tűzhely istenei sugalltak neki. Constantinus princeps sebesülten fekszik Nikomédiában; hátába fúródott a nyíl, úgy látszik, menekülés közben.
A caesar jelentése annál inkább megnyugtatta a császárt, mert Alexandriában sem következtek be azok a kavarodások, amelyekkel számot vetett, mikor az utolsó edictumot kiadta. A keresztények vagy elszéledtek, vagy a félelem észre térítette őket. A hivatalos jelentésekben olvasott ugyan újabb letartóztatásokról, de egyetlen kivégzésnek se találta nyomát. Ezt csak azzal lehetett magyarázni, hogy a régi és az új befogadottak elméjét egyformán megvilágosították az istenek. Inkább választották az áldozatok megadásával az életet, mint a babonáikhoz való konok ragaszkodással a kínos és rút halál céltalanságát.
Éppen kapóra jött, hogy Tages, a főaugur kihallgatásra jelentkezett. A császár arca derűs volt, a főpapé komor és gondterhelt. Nem színészkedett, se nem keneteskedett; viselkedésén őszinte megrendülés érzett.
Azon kezdte, hogy nem szívesen vállalkozott erre a lépésre, amely, tisztában van vele, nemcsak szent hivatalát, hanem életét is kockára teszi. De mivel a félelem mindenkit elnémított, neki kötelessége megszólalni. A keresztények ügyéről van szó, ami nem egyszerű közrendészeti ügy. Az istenek tekintélyével és a császár tekintélyével együtt a birodalom üdve is veszélyben van.
– Mit akartok még? – kérdezte ingerülten a császár. – Olyan parancsot adtam ki, amely pallos gyanánt lóg minden keresztény feje felett.
A főpap azt válaszolta, hogy nem ér semmit az olyan parancs, amit nem lehet végrehajtani, és nem volt értelme olyan pallost fölemelni, amellyel nem lehet lesújtani. A börtönök úgy tele vannak, hogy már néhány állami gyárat is ki kellett üríteni a foglyok számára. Ezren meg ezren vannak letartóztatva, férfiak és nők, aggastyánok és gyermekek, előkelő, gazdag polgárok és szemétről szedett rabszolgák. Egy se hajlandó babonáját megtagadni, valamennyi szidalmazza az isteneket és a császárt, és egynek se lehet a hajaszálához érni. Egyetlen keresztény miatt, aki oly magasan van a halandók feje felett, hogy lehetetlen elérni.
– Ki az? – kiáltott sápadtan a császár.
– Egyenrangú az istenekkel.
– Azt kérdeztem, ki az?
– Feleséged őistensége.
A főpap széles melle megkönnyebbedve vette a lélegzetet, hogy kimondta a két súlyos szót. A császár lehorgasztotta a fejét, és egymásra tapasztotta a két kezét.
– Tett vagy mondott valamit?
A pap az igazságot felelte. A császárné nem tett és nem mondott semmit, s éppen ezzel akadályozta meg a törvény végrehajtását. Nem avatkozott semmibe, csak nem vett részt az udvar nyilvános áldozattételein. Kétségbeesés és fölháborodás viharzott végig az egész városon. Először csak azt zúgták, hol a császárné. Később már olyan kiáltások is hangzottak: kezdjétek a császárnén! S most az egész világ visszafojtott lélegzettel lesi, mit fog tenni a császár.
– Értsd meg, legszentebb úr, hogy nem az istentelenek azok, akik rávallanak a császárnéra. Ők nem helyezik maguk elé pajzsul a Dominát, mert ők esztelenségükben csak a vértanúságot kívánják, és annak siettetését kérik istenüktől együgyű imádságaikkal és zavaros énekeikkel. Az istenhivők azok, akik azt kiabálják, hogy kezdjük a császárnén, és ezért nem nyúlhatunk a keresztényekhez addig, amíg...
– Beszélj bátran – mondta a császár nyugodtan. – Tudom, hogy kötelességed teljesíted, és te is tudod, hogy én nem szoktam büntetni a kötelességteljesítést.
A főpap térdre esett, és megcsókolta a császár saruját.
– Legszentebb úr, a forradalom palotád kapujában van. Vagy áldozni fog az augusta, vagy te leszel az áldozat.
A császár azzal bocsátotta el a papot, hogy a császárné áldozni fog, bár beteges, s addig is csak betegeskedése tartotta vissza az istenek előtt való megjelenéstől.
Sokáig járt le s fel dolgozószobájában, s rájött, hogy az istenek közt való harc csak most kezdődött meg igazán. Belátta, hogy Tagesnak igaza van, itt az istenek sorsával együtt dől el az övé és a birodalomé is, amely nemcsak az ő birodalma, hanem a fiáé is. Épp a fia miatt vette biztosra a halhatatlan istenek győzelmét. Hogyan teljesedne a jóslat, ha nem ők diadalmaskodnának? S azt hitte, a feleségét is jól ismeri ahhoz, hogy mellé álljon a harcban, amelyben az istenek szeszélye döntő szerepet juttatott az asszonyi szeszélynek. Eddig nem sokat törődött vele, milyen istenhez imádkozik élettársa, mert mikor az erős istenek az ő szövetségesei, az erős férfié, nem jelenthet semmit, hogy az asszonyi nádszál merre hajlik. Tudta, hogy felesége húz az asszonyoknak való új istenhez, aki őt is majdnem félrevezette, addig, míg ki nem ismerte. Babonáskodását elnézte neki akkor is, mikor ő már rájött arra, hogy az új isten, noha a varázslatban jártas, inkább alattomos, mint ügyes, s nem erővel, hanem ravaszsággal akarja megdönteni a régi isteneket. Talán elnézésével bűnt is követett el, de örült neki, hogy az asszony beteg lelke kínzó démonai elől el tudott menekülni a keresztény mágusok könyveibe. Most már azonban többről van szó, mint asszonyi idegekről és fejszaggatásokról. Most már életre-halálra vetik a kockát. Nem volt benne kétsége, hogy a felesége nem fog ellene játszani.
Egyedül találta a császárnét, de sírástól kivörösödött szemmel.
– Mi történt megint, Prisca? – ölelte magához gyöngéden. – Megint gonosz álom kínzott?
A császárné nem tudott szóval válaszolni, csak átnyújtotta a lánya levelét. Valeria halott gyermeket szült.
A császár azt hitte, ez a legjobb alkalom arra, hogy arra az útra terelje feleségét, amelyen együtt kellett haladniok.
– Ne sírj, anyácska, majd meglágyítjuk az istenek szívét. Engesztelő áldozatot mutatunk be Vestának, Juno Lucinának és a Magna Maternak.
Prisca hevesen rázta a fejét az ura vállán.
– Vagy eljössz velem Memphisbe, Isis szent kútjához, és leborulunk együtt a sugaras arcú istennő előtt, aki ölében ringatja Lorust, a keble után kacagva kapkodó kisdedet?
Az asszony most már felemelte a fejét, és szívszaggató könyörgéssel nézett az urára.
– Diocles! Ne bánts engem az isteneiddel, akik elvették a fiamat, és anyja méhében megölték az unokámat!
A császár csak a felesége szívével vetett számot, az anyáéval nem. Most már tudta, hogy nehéz küzdelem lesz. Szelíden, de elszántan vette védelmébe az isteneket. Az ember sohase tudja, mivel bántotta meg őket. Szerencse, hogy buzgó áldozatokkal mindig megengesztelhetők.
– Soha, soha! – kiáltotta az asszony. – Ők voltak a gonoszak, én soha nem vétettem nekik.
Diocletianus nagyon óvatos és halk célzást tett arra, hogy az istenek rossz néven veszik, ha elhanyagolják őket egy másik istenért. A császárné elértette, és nem titkolt sértődéssel válaszolt.
– Igazságtalan vagy, Diocles. Én még akkor semmit se tudtam arról az új istenről, akit célzasz, mikor a te isteneid már elrabolták tőlem a fiamat. Ha nem bántottál volna, hallgattam volna. Most már kimondom, hogy temiattad ver bennünket az Isten. Te vagy az oka, hogy a lányunk halott unokát szült.
– Én? – ütött a mellére a császár.
– Te! A hamis isteneiddel, a bálványaiddal, az egy igaz Isten gyűlöletével!
Szó szót ért, míg a szavakból parazsas végű nyilak lettek, amelyek lángba borították a múlt mennyezetét, amely alatt a két ember megöregedett. Már nem a minden gyöngédségét egy seb gyógyítására összetakarító férfi állt szemben a feleséggel, akinek minden örömtől elszokott szívében csak az uráért való rajongás tartotta az életet. Két lángoló kard csapott össze a halálos párbajra kiállt istenek kezében. Szelíd rábeszélésre, okokkal való meggyőzésre itt már nem lehetett gondolni.



PublisherMagvető Könyvkiadó, Budapest
Source of the quotation272-277

minimap