Móra Ferenc: Zlatá rakva (Aranykoporsó in Slovak)

Portre of Móra Ferenc

Aranykoporsó (Hungarian)

A császár megkönnyebbülten sóhajtott. Az istenek megint a kezére jártak, sőt megelőzték a szándékait. Megbüntették Quintust, ha már bűnös volt, és ha még nem volt az, elejét vették annak, hogy az lehessen. Az asszony kevésbé nyugtalanította, s az egyébként is végzete elé ment, ha Apatéba telepedett át. Galerius azt jelentette, hogy aránylag kevés áldozattal teljesen lecsöndesítette a keletet. Mindössze Apatét kellett porrá égetni a beléje zárt istentelenekkel, és Melitenében megtizedeltetni a katonaságot. Ellenállás alig volt: az istentelenek fajzata csak addig szemtelen, míg urat nem érez maga fölött, a parancs előtt meghunyászkodik, mint a megostorozott eb. Az antiochiai csőcselék is csak egy napig zavargott, aztán visszabújt a csatornákba. Itt Maxentius princeps nagyon hősiesen viselte magát, úgyhogy – a császár jóváhagyásával – engedélyt is adott neki az Alexandriába való visszatérésre. A császár beleegyezését akarja ott megnyerni, miután az övét már megkapta, egy olyan tervhez, amelyet a családi tűzhely istenei sugalltak neki. Constantinus princeps sebesülten fekszik Nikomédiában; hátába fúródott a nyíl, úgy látszik, menekülés közben.
A caesar jelentése annál inkább megnyugtatta a császárt, mert Alexandriában sem következtek be azok a kavarodások, amelyekkel számot vetett, mikor az utolsó edictumot kiadta. A keresztények vagy elszéledtek, vagy a félelem észre térítette őket. A hivatalos jelentésekben olvasott ugyan újabb letartóztatásokról, de egyetlen kivégzésnek se találta nyomát. Ezt csak azzal lehetett magyarázni, hogy a régi és az új befogadottak elméjét egyformán megvilágosították az istenek. Inkább választották az áldozatok megadásával az életet, mint a babonáikhoz való konok ragaszkodással a kínos és rút halál céltalanságát.
Éppen kapóra jött, hogy Tages, a főaugur kihallgatásra jelentkezett. A császár arca derűs volt, a főpapé komor és gondterhelt. Nem színészkedett, se nem keneteskedett; viselkedésén őszinte megrendülés érzett.
Azon kezdte, hogy nem szívesen vállalkozott erre a lépésre, amely, tisztában van vele, nemcsak szent hivatalát, hanem életét is kockára teszi. De mivel a félelem mindenkit elnémított, neki kötelessége megszólalni. A keresztények ügyéről van szó, ami nem egyszerű közrendészeti ügy. Az istenek tekintélyével és a császár tekintélyével együtt a birodalom üdve is veszélyben van.
– Mit akartok még? – kérdezte ingerülten a császár. – Olyan parancsot adtam ki, amely pallos gyanánt lóg minden keresztény feje felett.
A főpap azt válaszolta, hogy nem ér semmit az olyan parancs, amit nem lehet végrehajtani, és nem volt értelme olyan pallost fölemelni, amellyel nem lehet lesújtani. A börtönök úgy tele vannak, hogy már néhány állami gyárat is ki kellett üríteni a foglyok számára. Ezren meg ezren vannak letartóztatva, férfiak és nők, aggastyánok és gyermekek, előkelő, gazdag polgárok és szemétről szedett rabszolgák. Egy se hajlandó babonáját megtagadni, valamennyi szidalmazza az isteneket és a császárt, és egynek se lehet a hajaszálához érni. Egyetlen keresztény miatt, aki oly magasan van a halandók feje felett, hogy lehetetlen elérni.
– Ki az? – kiáltott sápadtan a császár.
– Egyenrangú az istenekkel.
– Azt kérdeztem, ki az?
– Feleséged őistensége.
A főpap széles melle megkönnyebbedve vette a lélegzetet, hogy kimondta a két súlyos szót. A császár lehorgasztotta a fejét, és egymásra tapasztotta a két kezét.
– Tett vagy mondott valamit?
A pap az igazságot felelte. A császárné nem tett és nem mondott semmit, s éppen ezzel akadályozta meg a törvény végrehajtását. Nem avatkozott semmibe, csak nem vett részt az udvar nyilvános áldozattételein. Kétségbeesés és fölháborodás viharzott végig az egész városon. Először csak azt zúgták, hol a császárné. Később már olyan kiáltások is hangzottak: kezdjétek a császárnén! S most az egész világ visszafojtott lélegzettel lesi, mit fog tenni a császár.
– Értsd meg, legszentebb úr, hogy nem az istentelenek azok, akik rávallanak a császárnéra. Ők nem helyezik maguk elé pajzsul a Dominát, mert ők esztelenségükben csak a vértanúságot kívánják, és annak siettetését kérik istenüktől együgyű imádságaikkal és zavaros énekeikkel. Az istenhivők azok, akik azt kiabálják, hogy kezdjük a császárnén, és ezért nem nyúlhatunk a keresztényekhez addig, amíg...
– Beszélj bátran – mondta a császár nyugodtan. – Tudom, hogy kötelességed teljesíted, és te is tudod, hogy én nem szoktam büntetni a kötelességteljesítést.
A főpap térdre esett, és megcsókolta a császár saruját.
– Legszentebb úr, a forradalom palotád kapujában van. Vagy áldozni fog az augusta, vagy te leszel az áldozat.
A császár azzal bocsátotta el a papot, hogy a császárné áldozni fog, bár beteges, s addig is csak betegeskedése tartotta vissza az istenek előtt való megjelenéstől.
Sokáig járt le s fel dolgozószobájában, s rájött, hogy az istenek közt való harc csak most kezdődött meg igazán. Belátta, hogy Tagesnak igaza van, itt az istenek sorsával együtt dől el az övé és a birodalomé is, amely nemcsak az ő birodalma, hanem a fiáé is. Épp a fia miatt vette biztosra a halhatatlan istenek győzelmét. Hogyan teljesedne a jóslat, ha nem ők diadalmaskodnának? S azt hitte, a feleségét is jól ismeri ahhoz, hogy mellé álljon a harcban, amelyben az istenek szeszélye döntő szerepet juttatott az asszonyi szeszélynek. Eddig nem sokat törődött vele, milyen istenhez imádkozik élettársa, mert mikor az erős istenek az ő szövetségesei, az erős férfié, nem jelenthet semmit, hogy az asszonyi nádszál merre hajlik. Tudta, hogy felesége húz az asszonyoknak való új istenhez, aki őt is majdnem félrevezette, addig, míg ki nem ismerte. Babonáskodását elnézte neki akkor is, mikor ő már rájött arra, hogy az új isten, noha a varázslatban jártas, inkább alattomos, mint ügyes, s nem erővel, hanem ravaszsággal akarja megdönteni a régi isteneket. Talán elnézésével bűnt is követett el, de örült neki, hogy az asszony beteg lelke kínzó démonai elől el tudott menekülni a keresztény mágusok könyveibe. Most már azonban többről van szó, mint asszonyi idegekről és fejszaggatásokról. Most már életre-halálra vetik a kockát. Nem volt benne kétsége, hogy a felesége nem fog ellene játszani.
Egyedül találta a császárnét, de sírástól kivörösödött szemmel.
– Mi történt megint, Prisca? – ölelte magához gyöngéden. – Megint gonosz álom kínzott?
A császárné nem tudott szóval válaszolni, csak átnyújtotta a lánya levelét. Valeria halott gyermeket szült.
A császár azt hitte, ez a legjobb alkalom arra, hogy arra az útra terelje feleségét, amelyen együtt kellett haladniok.
– Ne sírj, anyácska, majd meglágyítjuk az istenek szívét. Engesztelő áldozatot mutatunk be Vestának, Juno Lucinának és a Magna Maternak.
Prisca hevesen rázta a fejét az ura vállán.
– Vagy eljössz velem Memphisbe, Isis szent kútjához, és leborulunk együtt a sugaras arcú istennő előtt, aki ölében ringatja Lorust, a keble után kacagva kapkodó kisdedet?
Az asszony most már felemelte a fejét, és szívszaggató könyörgéssel nézett az urára.
– Diocles! Ne bánts engem az isteneiddel, akik elvették a fiamat, és anyja méhében megölték az unokámat!
A császár csak a felesége szívével vetett számot, az anyáéval nem. Most már tudta, hogy nehéz küzdelem lesz. Szelíden, de elszántan vette védelmébe az isteneket. Az ember sohase tudja, mivel bántotta meg őket. Szerencse, hogy buzgó áldozatokkal mindig megengesztelhetők.
– Soha, soha! – kiáltotta az asszony. – Ők voltak a gonoszak, én soha nem vétettem nekik.
Diocletianus nagyon óvatos és halk célzást tett arra, hogy az istenek rossz néven veszik, ha elhanyagolják őket egy másik istenért. A császárné elértette, és nem titkolt sértődéssel válaszolt.
– Igazságtalan vagy, Diocles. Én még akkor semmit se tudtam arról az új istenről, akit célzasz, mikor a te isteneid már elrabolták tőlem a fiamat. Ha nem bántottál volna, hallgattam volna. Most már kimondom, hogy temiattad ver bennünket az Isten. Te vagy az oka, hogy a lányunk halott unokát szült.
– Én? – ütött a mellére a császár.
– Te! A hamis isteneiddel, a bálványaiddal, az egy igaz Isten gyűlöletével!
Szó szót ért, míg a szavakból parazsas végű nyilak lettek, amelyek lángba borították a múlt mennyezetét, amely alatt a két ember megöregedett. Már nem a minden gyöngédségét egy seb gyógyítására összetakarító férfi állt szemben a feleséggel, akinek minden örömtől elszokott szívében csak az uráért való rajongás tartotta az életet. Két lángoló kard csapott össze a halálos párbajra kiállt istenek kezében. Szelíd rábeszélésre, okokkal való meggyőzésre itt már nem lehetett gondolni.



PublisherMagvető Könyvkiadó, Budapest
Source of the quotation272-277

Zlatá rakva (Slovak)

Cisár si uľahčené vzdychol. Bohovia mu opäť šli poruke, ba ho predišli v snahách. Potrestali Kvinta, ak už zhrešil, a ak ešte nie, znemožnili, aby zhrešil. Žena ha znepokojovala a i tak šla v ústrety svojmu osudu, náhle sa presťahovala do Apate. Galerius mu hlásil, že východ utíšil s pomerne malými obeťami. Len Apate musel dať vypáliť i s bezbožníkmi a v Melitene zdecimovať vojsko. Odporu nebolo; plemä bezbožníkov je bezočivé len do tých čias, kým neciti pána nad sebou, pred rozkazom sa stúli ako zbitý pes. I antiochijská luza sa búrila len deň, potom vliezla do stôk. Tu sa vyznamenal princeps Maxencius, takže - s cisárovým schválením – dal mu povolenie vrátiť sa do Alexandrie. Chcel by získať cisárov súhlas vo veci plánu, ktorý mu vnukli bohovia rodinného kozuba. Princeps Konštantín leží ranený v Nikomédii; šíp mu uviazol v chrbte, tak sa zdá, pri úteku.
Cézarovo hlásenie upokojilo cisára tým skôr, že v Alexandrii nedošlo k zmätkom, s ktorými bol počítal, keď vydal posledný edikt. Kresťania sa rozptýlili alebo ich strach priviedol k rozumu. Pravda, v úradných hláseniach čítal o nových zlapaniach, ale o popravách nebolo zmienky. Vysvetliť dalo sa to len tým, že bohovia osvietili rozumy starých i nových prívržencov. Radšej volili život s prinášaním obetí ako trápnu a hnusnú smrť s tvrdošijným pridržiavaním sa k svojim poverám.
Prišlo mu vhod, že k výsluchu sa hlásil hlavný augur Tages. Cisárov obličaj bol jasný, kňazov pochmúrny a ustarostený. Nepretvaroval sa, na jeho postoji bolo znať, že je vnútorne otrasený.
Začal tým, že nerád robí tento krok, ktorý - s tým si je na čistom – ohrozuje nielen jeho svätý úrad, ale i život. Keďže všetci onemeli strachom, jeho povinnosťou je prehovoriť. Ide o vec kresťanov, ktorá nie je len vecou verejnej bezpečnosti. S úctou voči bohom a cisárovi v nebezpečenstve je i blaho ríše.
– Čo chcete ešte? – rozčúlil sa cisár. - Vydal som rozkaz, ktorý sťa meč visí nad hlavou každého kresťana.
Hlavný kňaz odpovedal, že rozkaz, ktorý nemožno vykonať, nestojí za nič a nemalo zmyslu pozdvihnúť meč, ktorým nemožno ťať. Väzenia sú preplnené, že pre väzňov museli vyprázdniť niekoľko štátnych tovární. Tisícky ľudí sú zlapané, chlapi, ženy, starci a deti, vznešení bohatí občania, i so smetísk posbieraní otroci. Ani jeden nie je ochotný zriecť sa povier, všetci nadávajú na bohov a na cisára a nemožno siahnuť ani na jedného. A to pre jediného kresťana, ktorý stojí tak vysoko nad hlavami smrteľnikov, že ho nemožno dosiahnuť.
– Kto je to? – zvolal zblednutý cisár.
– Rovnocenný s bohmi.
– Pýtal som sa, kto je to?
– Jej božskosť, tvoja manželka.
Široké prsia hlavného kňaza uľahčene vydýchly, ako vypovedal tieto ťažké slová. Cisár sklonil hlavu a pritlačil si dlane.
– Urobila niečo, povedala niečo?
Kňaz odpovedal pravdivo. Cisárovná nevykonala, ani nepovedala nič zlého, ale práve tým prekazila vykonať zákon. Nezamiešala sa do ničoho, len sa nezúčastnila na verejných obetiach dvora. V meste panuje zúfalosť a rozhorčenie. Zprvu sa ozývaly len vykriky, kde je cisárovná? Pozdejšie už bolo počuť: „Začnite s cisárovnou!“ A teraz celý svet so zatajeným dychom čaká, čo podnikne cisár.
– Rozumej, najsvätejší pane, nie kresťania svedčia proti cisárovnej. Tí sa neskrývajú za Dominu, lebo vo svojej nerozumnosti bažia len po mučeníckej smrti a jej skorý príchod vzývajú vo svojich hlúpych modlitbách a zmätených spevoch. Pravoverní sú to, čo vykrikujú, aby sme začali s cisárovnou, a preto nemôžeme na kresťanov, kým...
– Hovor smelo, – riekol cisár pokojne. – Viem, že konáš svoju povinnosť, a vedz i ty, že konanie povinnosti netrestávam.
Hlavný kňaz pokľakol a bozkal cisárovi sandále.
– Najsvätejší pane, vzbura je v bráne tvojho paláca. Augusta alebo prinesie obete, alebo sa ty staneš obeťou.
Cisár prepustil kňaza s tým, že cisárovná prinesie obete, hoci je chorľavá a i dosiaľ ju len choroba zdržala predstúpiť pred bohov.
Dlho sa prechodil v pracovni a prišiel na to, že boj medzi bohmi začal sa vlastne len teraz. Uznal, že Tages má pravdu, tu sa s osudom bohov rozhodne aj o jeho osude a o osude ríše, ktorá nie je len jeho, ale patrí i synovi. Práve kvôli synovi má víťazstvo nesmrteľných bohov za isté. Ako by sa splnila veštba, keby nezvíťazili oni? A domýšľal sa poznať natoľko svoju ženu, že si stane jemu po bok v boji, v ktorom vrtochy bohov určily rozhodujúcu úlohu vrtochom ženiným. Dosiaľ sa neveľmi staral, k akému bohovi sa modlí jeho družka života, lebo len čo silní bohovia sú spojencami silného muža, nemá významu, kam sa kloní ženská trsť. Vedel, že jeho manželka sa kloní k novému bohovi, ktorý je pre ženy a ktorý len-len že nezviedol i jeho, kým ho nepoznal. Prehliadol jej to i potom, keď už prišiel na to, že nový boh, hoci sa vyzná v kúzelníctve, je skôr potuteľný než obratný a nie silou, ale lesťou chce zničiť starých bohov. Možno, zhrešil svojou zhovievavosťou, ale tešilo ho, že chorá duša ženina zachránila sa pred démonmi do kníh kresťanských čarodejníkov. Teraz však ide o čosi dôležitejšieho, nie je reč o ženských nervoch a o bolestiach hlavy. Ide o bytie a nebytie. Nepochyboval, že manželka nebude proti nemu.
Cisárovnú našiel samotnú, mala vyplakané oči.
– Čo sa stalo, Priska? – objal ju nežne. – Opäť ťa trápil zlý sen?
Cisárovná mu podala dcérin list. Valeria porodila mŕtve decko.
Cisár sa nazdával, že tu je najlepšia príležitosť upraviť manželku na cestu, ktorou mali spoločne ísť.
– Neplač, mati, veď obmäkčíme srdcia bohov. Obeťami smierime Vestu, Junónu, Lucínu a Magnu Mater.
Priska len potriasla hlavou na mužovom pleci.
– Alebo pôjdeš so mnou do Memfisu, ku svätej studni Isídy, a spoločne pokľakneme pred tvár bohyne, ktorá v lone kolembá maličkého Hóru, siahajúceho po jej prsníkoch.
Žena teraz už zdvihla hlavu a s túžbou, rozrývajúcou srdce, hľadela na manžela.
– Diokles! Netráp ma s bohami, ktorí mi odňali syna a v matkinom plodisku zabili mi vnúča!
Cisár počítal len so srdcom ženy, nie matky. Teraz už vedel, že bude mať ťažký boj. Nežne, ale odhodlane stal si na obranu bohov. Človek nikdy nevie, čím ich urazil. Šťastie, že ich možno smieriť úprimnými obeťami.
– Nikdy, nikdy! – vykríkla cisárovná. – Oni boli zlomyseľní, ja som nikdy nezhrešila proti nim.
Dioklecián obozretne poukázal na to, že bohovia zazlievajú človeku, keď ich zanedbá kvôli inému bohu. Cisárovná pochopila a odpovedala s netajenou urazenosťou.
– Si nespravodlivý, Diokles. Keď mi tvoji bohovia vzali syna, ešte som nevedela o novom bohovi, na ktorého cieliš. Keby si im nebol ublížil, bola by som mlčala. Teraz otvorene poviem, že Boh nás tresce pre teba. Ty si zavinil, že naša dcéra porodila mŕtve vnúča.
– Ja? – udrel sa cisár do pŕs.
– Ty! S tvojimi falošnými bohmi, s tvojimi modlitbami, s tvojou zášťou proti jedinému pravdivému Bohu!
Slovo padalo za slovom, kým sa z nich nestaly ohnivé šípy, a tie zaplamenily klenbu minulosti, pod ktorou obaja títo ľudia ostareli. Proti manželke, v bezradostnom srdci ktorej len zbožňovanie manžela udržiavalo život, nestál už manžel, čo všetku svoju nežnosť sporil len na liečenie jedinej rany. Dva plamenné meče sa srazily v rukách bohov na smrteľný súboj. Na nahováranie, na presvedčenie sa tu už nedalo myslieť.


PublisherTranoscius v Liptovskom sv. Mikuláši
Source of the quotationZlatá rakva, p. 233-237.

minimap