Móricz Zsigmond: Úri muri

Portre of Móricz Zsigmond

Úri muri (Hungarian)

– Nem adja ide? – szólalt meg végre csöndesen a nő. Zoltán azt akarta kérdezni: mit? De hi-szen úgyis tudja, hogy a levél…
A levél, amely ott van a nadrágzsebében, s amely egy tűzben tartja egész testét. Képes volna így ebben a forró lázban ülni világ végéig, pedig meghal a vágytól és a boldog rémülettől, hogy ol-vassa, olvassa a leány szavait. Mi lesz ebből? Mi lesz ebből. Felállott.
– Hova megy?
– Megyek.
– Hova?
– Mindegy. Megyek. Csulihoz. Iszunk egyet rá.
– Rá? – s felugrott az asszony, mintha a rugó most pattant volna el. – Rá! Mire? Maga gaz-ember… Mire? Rá?… Hát csak menjen, s igyon rá, de esküszöm: engem többet élve nem talál.
Zoltánban elhalt az erő. Visszaült a székébe.
S most megindult az asszony szava:
– Nézze, Zoltán. Férjem. Kedvesem. Én mindent végiggondoltam. Tavaly tavasz óta elég időm volt gondolkodni rajta. Én látom, hogy itt fölösleges vagyok. Nekem más utam nincs, csak egy… És maga ezt akarja. Ne hazudjon, ne tiltakozzon. Maga elszántan, gaz szívóssággal dolgozik azon, hogy bennem kiölje az utolsó csepp életet is. Azt akarja, hogy így vesszek el… Tudja maga, hogy mit csinál? Persze hogy tudja…
Egy pillanat szünet s akkor véghetetlen érzésviharban.
– … Jaj Istenem, Istenem, az én Zoltánom, az én Zoltánom! Az egyetlen igazi ember, az egyetlen igazi férfi. Istenem, Istenem, mi lesz ebből, mi lesz ebből! Magának az én életem annyi sincs, mint egy éjjeli bogáré, amit eltapos. Ez volt az a roppant szerelem, ez a vége a mi boldog tíz évünknek. Hogy milyen férfi volt az enyém! Jaj, nem olyan, mint a többiek. Szent ember! Nagy ember. Egy isten volt ezen a földön, egy földre szállott isten! S neki ilyenek kellenek. Csulik kelle-nek neki. Ivó pajtások, ivó bajtársak. Mert azok nem nézik erkölcsi kritikával, mert azok boldogok, ha az égi angyalok közéjük heverednek, mert így igazolva vannak maguk előtt, mert így boldogok, mert ők is rámutathatnak, ez az igazi, amit mi csinálunk, itt van Szakhmáry Zoltán, ő is a mi embe-rünk, ő is csak az, ami mi vagyunk! Nekünk bor kell, neki még több kell, mi egy percig se éreztük a becsületét és a tisztességet, itt van Szakhmáry Zoltán, ez is csak itt van, idejutott! Minek ebben az országban tisztesség, becsület, emberség, mikor egyetlen kivétel sincs, itt van Szakhmáry Zoltán, mindig az első volt, a kiválasztott, a legkülönb, akihez mi fel sem tudtunk nézni, most mi vagyunk az ő kedvesei. Pedig maga téved. Téved, Zoltán, mert magát sokkal szigorúbb mértékkel mérik. Mert maga megcsúfolta az Isten ajándékát. Zoltán; kedvesem, hát nem látja, nem érzi, hogy magának más a hivatása, más a rendeltetése. Hisz én látom, hogy maga még itt is csudát mívelt. Maga küzd, Zoltán. Maga egy utolsó uccai szemétből csinál most magának istennőt. Jaj, hogy én azon a tanyán háljak! Maga el tudta azt egy pillanatig is képzelni. Kedves, kedves jó Zoltán, mutassa meg a levelet. Mutassa meg, és én esküszöm az élő Istenre, hogy ha az a levél olyan lesz, én meg fogom látni, hogy az magának méltó párja, akkor én, esküszöm magának, én kitérek. Én elvonulok a maga útjából. Nézze, Zoltán, én mindig okos társa voltam magának, velem mindent meg lehet beszélni, én mindig jó tanácsot adtam magának. Én nem bánom, én leszámoltam az élettel, a halállal, nekem semmi sem számít, csak a becsület. Ha én úgy fogom látni, hogy ez a nő magának való pár, én visszavonulok. Zoltán, értse meg! A halál is jobb a bizonytalanságnál, és én nem akarok meghalni, mert magát odaadhatom idegennek, de a gyerekeimet nem. Szabadítson meg hát engem ettől a kínzó nyugtalanságtól, esküszöm magának, hogy soha vissza nem élek a levéllel, hogy soha magának nem említem többet, hogy soha semmi nem következik ebből, csak könyörgök, mutassa meg.
Zoltán hallgatott, s az asszony tovább beszélt. Ötnegyed óráig szakadatlanul beszélt, pihenés és megnyugvás nélkül, halkan s szentül, és a végén Zoltán a zsebébe nyúlt, mert már nem bírta ki, hogy ő ne lássa a levelet, s mivel valami mazna csüggedt kétségbeesett fáradtság vett erőt rajta, in-kább odaadta a levelet, mint hogy tovább hallja ezeket a szent és elviselhetetlen szavakat.
Az asszony mint egy vámpír kapott a levélen. Görcsös ujjakkal tépte fel. A levél jó betűkkel volt írva; gyors és futó betűk, egyenes sorok. Lihegő betűk.

„Zoltán bácsi, kedves!
Én magát sohasem fogom látni. Csókolom magát, imádom magát, sohase lát többet. Az egész testem tűzben ég, ha magára gondolok, de sohase szabad többet találkoznunk az életben. Én most vonatra ülök, ne haragudjon, de idehozattam magam a kocsival az állomásra s még nem vet-tem meg a jegyet, de olyan messze megyek, hogy soha többet el nem ér. Isten áldja drága egyetlen Zoltán bácsi, a testem tűz, éljen boldogul és szeresse gondolatban a maga kis rozikáját. Én nem vé-tettem magának, miért tette ezt velem. Nem haragszom. Isten, Isten veled.”

Zoltán halálsápadt lett, az egészből csak két szót értett, az egyik, hogy „tűz”… mert ettől ki-gyúlt, felgyúlt a vére, s égni kezdett, mint egy máglya, a másik az, hogy a lány elment, sose látja többét. Úgy ült ott, mint a szélütött, a szája lefittyent, a szeme megüvegesedett.
– Ringyó! – kiáltotta az, asszony. – S ez kellett magának, ez a piszok, aljas, becstelen dög.– Fuj! Szégyellje magát. Fuj! Hát nem undorodik tőle? Fuj! Meg kell halnom az utálattól, hogy egy ilyen utolsó, utálatos, uhh, de utálom, magát is vele együtt. Egy ilyen senki, egy ilyen semmi! Jaj, micsoda piszok. Most már elmehet. Most már vegye tudomásul, hogy semmi közünk egymáshoz. Nem is volt. Jaj, hogy tépjem szét magamat…
Rohant a sötét szobákon.
Zoltán, aki a legnagyobb rémülettel s meglepetéssel hallotta a felesége szavait, utánarohant, hogy kárt ne tegyen magában.
– Ringyó? – mondta magában.– Ez egy szentinek a levele!…
Utánarohant, s azt mondta:
– Adja ide a levelet.
– Ezt? Én? Magának?… Nem!… Nem, barátom! Ezt soha!… Ez a levél nekem kell, mert nekem igazolni kell magamat, hogy mért történt minden, ami történt! Kellene a levél? Igen?… Mért? nyomorult, hogy kéjeleghess? Akarod olvasni a szavakat, hogy a teste tűzben van, hogy tűz kell neked? Tűz?… Ocsmány. Mi neked ez a tüzes kis ringyó? Kid neked ez? Te aljas! te, leköplek!
S az öklében tartotta a levelet.
– Az én uramnak merészeli egy falusi cseléd írni, hogy Zoltán bácsi!… Meg hogy csókol-lak!… Tegez!… Tegez egy utolsó sarki piszok! Egy bordélyházi cafat! Tegez! Szakhmáry Zoltánt egy repedtsarkú tegezi!
Olyan szavak jöttek a szájára, amiről soha nem lehetett hinni, hogy egyáltalán van fogalma róla ennek a finom s minden gondolatában annyira diszkrét s disztingvált s nemes teremtésnek, hogy egyáltalán vannak ilyen szavak a világon.
– Soha nem szerettél, sohase szeretted a munkámat. – vágta oda Zoltán fuldokolva.
– Gyűlölöm, gyűlölöm – lihegte az asszony –, tanulja meg, hogy mindent gyűlölök, ami el-veszi magát tőlem!
– Gyűlölöd a földet, gyűlölöd a tanyát!
– Gyűlölöm a földedet, gyűlölöm a tanyádat, mert nem az enyém, mert versenytársam. Ér-ted… Elrabol tőlem, hát hogyne gyűlölném… Úgy gyűlölöm, mint azt a ringyót.
Zoltán megszédült: akkor mi maradt neki.
– Hogy mer ez így írni – sikoltott magából kikelve az asszony. – Ki adott rá neki jogot! Ki adott rá neki jogot!
– Én – hörögte a férfi.
– Maga! Mért?
– Mert szeretem. Mert szerelmes vagyok belé!



PublisherSzépirodalmi Könyvkiadó, Budapest
Source of the quotationp. 503-507.

minimap