Móricz Zsigmond: Herrengelage (Úri muri in German)

Portre of Móricz Zsigmond

Úri muri (Hungarian)

– Nem adja ide? – szólalt meg végre csöndesen a nő. Zoltán azt akarta kérdezni: mit? De hi-szen úgyis tudja, hogy a levél…
A levél, amely ott van a nadrágzsebében, s amely egy tűzben tartja egész testét. Képes volna így ebben a forró lázban ülni világ végéig, pedig meghal a vágytól és a boldog rémülettől, hogy ol-vassa, olvassa a leány szavait. Mi lesz ebből? Mi lesz ebből. Felállott.
– Hova megy?
– Megyek.
– Hova?
– Mindegy. Megyek. Csulihoz. Iszunk egyet rá.
– Rá? – s felugrott az asszony, mintha a rugó most pattant volna el. – Rá! Mire? Maga gaz-ember… Mire? Rá?… Hát csak menjen, s igyon rá, de esküszöm: engem többet élve nem talál.
Zoltánban elhalt az erő. Visszaült a székébe.
S most megindult az asszony szava:
– Nézze, Zoltán. Férjem. Kedvesem. Én mindent végiggondoltam. Tavaly tavasz óta elég időm volt gondolkodni rajta. Én látom, hogy itt fölösleges vagyok. Nekem más utam nincs, csak egy… És maga ezt akarja. Ne hazudjon, ne tiltakozzon. Maga elszántan, gaz szívóssággal dolgozik azon, hogy bennem kiölje az utolsó csepp életet is. Azt akarja, hogy így vesszek el… Tudja maga, hogy mit csinál? Persze hogy tudja…
Egy pillanat szünet s akkor véghetetlen érzésviharban.
– … Jaj Istenem, Istenem, az én Zoltánom, az én Zoltánom! Az egyetlen igazi ember, az egyetlen igazi férfi. Istenem, Istenem, mi lesz ebből, mi lesz ebből! Magának az én életem annyi sincs, mint egy éjjeli bogáré, amit eltapos. Ez volt az a roppant szerelem, ez a vége a mi boldog tíz évünknek. Hogy milyen férfi volt az enyém! Jaj, nem olyan, mint a többiek. Szent ember! Nagy ember. Egy isten volt ezen a földön, egy földre szállott isten! S neki ilyenek kellenek. Csulik kelle-nek neki. Ivó pajtások, ivó bajtársak. Mert azok nem nézik erkölcsi kritikával, mert azok boldogok, ha az égi angyalok közéjük heverednek, mert így igazolva vannak maguk előtt, mert így boldogok, mert ők is rámutathatnak, ez az igazi, amit mi csinálunk, itt van Szakhmáry Zoltán, ő is a mi embe-rünk, ő is csak az, ami mi vagyunk! Nekünk bor kell, neki még több kell, mi egy percig se éreztük a becsületét és a tisztességet, itt van Szakhmáry Zoltán, ez is csak itt van, idejutott! Minek ebben az országban tisztesség, becsület, emberség, mikor egyetlen kivétel sincs, itt van Szakhmáry Zoltán, mindig az első volt, a kiválasztott, a legkülönb, akihez mi fel sem tudtunk nézni, most mi vagyunk az ő kedvesei. Pedig maga téved. Téved, Zoltán, mert magát sokkal szigorúbb mértékkel mérik. Mert maga megcsúfolta az Isten ajándékát. Zoltán; kedvesem, hát nem látja, nem érzi, hogy magának más a hivatása, más a rendeltetése. Hisz én látom, hogy maga még itt is csudát mívelt. Maga küzd, Zoltán. Maga egy utolsó uccai szemétből csinál most magának istennőt. Jaj, hogy én azon a tanyán háljak! Maga el tudta azt egy pillanatig is képzelni. Kedves, kedves jó Zoltán, mutassa meg a levelet. Mutassa meg, és én esküszöm az élő Istenre, hogy ha az a levél olyan lesz, én meg fogom látni, hogy az magának méltó párja, akkor én, esküszöm magának, én kitérek. Én elvonulok a maga útjából. Nézze, Zoltán, én mindig okos társa voltam magának, velem mindent meg lehet beszélni, én mindig jó tanácsot adtam magának. Én nem bánom, én leszámoltam az élettel, a halállal, nekem semmi sem számít, csak a becsület. Ha én úgy fogom látni, hogy ez a nő magának való pár, én visszavonulok. Zoltán, értse meg! A halál is jobb a bizonytalanságnál, és én nem akarok meghalni, mert magát odaadhatom idegennek, de a gyerekeimet nem. Szabadítson meg hát engem ettől a kínzó nyugtalanságtól, esküszöm magának, hogy soha vissza nem élek a levéllel, hogy soha magának nem említem többet, hogy soha semmi nem következik ebből, csak könyörgök, mutassa meg.
Zoltán hallgatott, s az asszony tovább beszélt. Ötnegyed óráig szakadatlanul beszélt, pihenés és megnyugvás nélkül, halkan s szentül, és a végén Zoltán a zsebébe nyúlt, mert már nem bírta ki, hogy ő ne lássa a levelet, s mivel valami mazna csüggedt kétségbeesett fáradtság vett erőt rajta, in-kább odaadta a levelet, mint hogy tovább hallja ezeket a szent és elviselhetetlen szavakat.
Az asszony mint egy vámpír kapott a levélen. Görcsös ujjakkal tépte fel. A levél jó betűkkel volt írva; gyors és futó betűk, egyenes sorok. Lihegő betűk.

„Zoltán bácsi, kedves!
Én magát sohasem fogom látni. Csókolom magát, imádom magát, sohase lát többet. Az egész testem tűzben ég, ha magára gondolok, de sohase szabad többet találkoznunk az életben. Én most vonatra ülök, ne haragudjon, de idehozattam magam a kocsival az állomásra s még nem vet-tem meg a jegyet, de olyan messze megyek, hogy soha többet el nem ér. Isten áldja drága egyetlen Zoltán bácsi, a testem tűz, éljen boldogul és szeresse gondolatban a maga kis rozikáját. Én nem vé-tettem magának, miért tette ezt velem. Nem haragszom. Isten, Isten veled.”

Zoltán halálsápadt lett, az egészből csak két szót értett, az egyik, hogy „tűz”… mert ettől ki-gyúlt, felgyúlt a vére, s égni kezdett, mint egy máglya, a másik az, hogy a lány elment, sose látja többét. Úgy ült ott, mint a szélütött, a szája lefittyent, a szeme megüvegesedett.
– Ringyó! – kiáltotta az, asszony. – S ez kellett magának, ez a piszok, aljas, becstelen dög.– Fuj! Szégyellje magát. Fuj! Hát nem undorodik tőle? Fuj! Meg kell halnom az utálattól, hogy egy ilyen utolsó, utálatos, uhh, de utálom, magát is vele együtt. Egy ilyen senki, egy ilyen semmi! Jaj, micsoda piszok. Most már elmehet. Most már vegye tudomásul, hogy semmi közünk egymáshoz. Nem is volt. Jaj, hogy tépjem szét magamat…
Rohant a sötét szobákon.
Zoltán, aki a legnagyobb rémülettel s meglepetéssel hallotta a felesége szavait, utánarohant, hogy kárt ne tegyen magában.
– Ringyó? – mondta magában.– Ez egy szentinek a levele!…
Utánarohant, s azt mondta:
– Adja ide a levelet.
– Ezt? Én? Magának?… Nem!… Nem, barátom! Ezt soha!… Ez a levél nekem kell, mert nekem igazolni kell magamat, hogy mért történt minden, ami történt! Kellene a levél? Igen?… Mért? nyomorult, hogy kéjeleghess? Akarod olvasni a szavakat, hogy a teste tűzben van, hogy tűz kell neked? Tűz?… Ocsmány. Mi neked ez a tüzes kis ringyó? Kid neked ez? Te aljas! te, leköplek!
S az öklében tartotta a levelet.
– Az én uramnak merészeli egy falusi cseléd írni, hogy Zoltán bácsi!… Meg hogy csókol-lak!… Tegez!… Tegez egy utolsó sarki piszok! Egy bordélyházi cafat! Tegez! Szakhmáry Zoltánt egy repedtsarkú tegezi!
Olyan szavak jöttek a szájára, amiről soha nem lehetett hinni, hogy egyáltalán van fogalma róla ennek a finom s minden gondolatában annyira diszkrét s disztingvált s nemes teremtésnek, hogy egyáltalán vannak ilyen szavak a világon.
– Soha nem szerettél, sohase szeretted a munkámat. – vágta oda Zoltán fuldokolva.
– Gyűlölöm, gyűlölöm – lihegte az asszony –, tanulja meg, hogy mindent gyűlölök, ami el-veszi magát tőlem!
– Gyűlölöd a földet, gyűlölöd a tanyát!
– Gyűlölöm a földedet, gyűlölöm a tanyádat, mert nem az enyém, mert versenytársam. Ér-ted… Elrabol tőlem, hát hogyne gyűlölném… Úgy gyűlölöm, mint azt a ringyót.
Zoltán megszédült: akkor mi maradt neki.
– Hogy mer ez így írni – sikoltott magából kikelve az asszony. – Ki adott rá neki jogot! Ki adott rá neki jogot!
– Én – hörögte a férfi.
– Maga! Mért?
– Mert szeretem. Mert szerelmes vagyok belé!



PublisherSzépirodalmi Könyvkiadó, Budapest
Source of the quotationp. 503-507.

Herrengelage (German)

„Willst du ihn nicht hergeben?“ sagte die Frau schließlich, das Schweigen brechend.
Zoltán wollte fragen: Was? Aber er wußte ja, daß sie den Brief meinte ... Den Brief, der dort in seiner Hosentasche steckte und der seinen ganzen Körper erglühen ließ. Er hätte in diesem heißen Fieber bis zum Ende der Welt hier sitzen können, obwohl er beinahe starb vor Verlangen und glücklichem Grauen, den Brief, die Worte des Mädchens zu lesen. Was sollte daraus werden? Was?
Er stand auf.
„Wohin willst du?“
„Ich gehe.“
„Wohin?“
„Ist mir egal. Ich gehe zu Csuli. Einen darauf trinken.“
„Darauf?“ Die Frau sprang auf, wie von einer Feder emporgeschnellt. „Darauf! Worauf? Du Schuft ... Worauf? Darauf? Geh nur und trinke darauf, aber ich schwöre dir: mich findest du nicht mehr lebend vor.“
In Zoltán erstarb alle Kraft. Er setzte sich zurück in seinen Sessel.
Und nun begann der Redestrom der Frau zu fließen.
„Schau, Zoltán. Mein Mann. Mein Geliebter. Ich habe alles bis zu Ende durchdacht. Seit letztem Frühjahr hatte ich genug Zeit zum Nachdenken. Ich sehe, daß ich hier überflüssig bin. Mir bleibt kein anderer Weg, nur der eine ... Und du willst es auch. Lüge nicht, protestiere nicht. Du arbeitest entschlossen, mit einer gemeinen Zähigkeit daran, in mir auch den letzten Funken Leben zu ersticken. Du willst, daß ich zugrunde gehe ... Weißt du, was du tust? Natürlich weißt du das ...“
Sie legte eine kurze Atempause ein und fuhr dann in ihrem endlosen Gefühlssturm fort:
„Oh, Gott, mein Gott, mein Zoltán, mein Zoltán! Der einzige wahre Mensch, der einzige wahre Mann. O Gott, o Gott, was soll daraus werden! Dir ist mein Leben nicht einmal soviel wert wie das eines Nachtkäfers, den du zertrittst. Das ist von unserer unendlich großen Liebe übriggeblieben, das ist das Ende unserer glücklichen zehn Jahre. Was hab ich für einen Mann gehabt! Ach, nicht so einen wie die anderen. Einen heiligen Mann! Einen großen Mann! Ein Gott war er auf dieser Erde, ein auf die Erde herabgestiegener Gott! Und er brauchte diese anderen. Solche Csulis brauchte er. Trinkkumpane, Saufkameraden. Weil sie ihn nicht einer moralischen Kritik unterzogen, weil sie glücklich waren, daß auch dieser eine zu ihnen herabgesunken war. Wer sich im Dreck wälzt, ist glücklich, wenn sich auch die Engel zu ihm in den Dreck legen, denn so können sie sich vor sich selbst rechtfertigen, so sind sie glücklich, weil sie darauf hinweisen können: Das ist das Richtige, was wir tun, hier ist der Zoltán Szakhmáry, er ist auch unser Mann, er ist auch nur das, was wir sind. Wir brauchen Wein, er braucht noch mehr, wir haben nicht einen Augenblick Ehre und Anstand empfunden, aber hier ist der Zoltán Szakhmáry, der ist auch nur bis hierher gekommen! Wozu Ehre, Anstand, Menschlichkeit in diesem Land, wenn es keine einzige Ausnahme gibt. Da ist der Zoltán Szakhmáry, er war immer der Erste, der Auserwählte, der Allerbeste. Zu ihm können wir nicht einmal mehr aufblicken, denn jetzt sind wir seine Freunde. Aber da irrst du dich. Du irrst dich, Zoltán, denn du wirst mit einem viel strengeren Maßstab gemessen. Denn du hast mit dem Geschenk Gottes Spott getrieben. Zoltán, mein Lieber, siehst du denn nicht, daß du zu etwas anderem berufen bist, für etwas Besseres bestimmt bist? Ich sehe doch, daß du auch hier noch ein Wunder vollbracht hast. Du kämpfst, Zoltán. Du machst aus dem letzten Straßendreck für dich eine Göttin. Oh, daß ich auf dem Pußtahof dort schlafen sollte! Daß du dir das auch nur einen Augenblick vorstellen konntest. Lieber, lieber guter Zoltán, zeig mir den Brief. Zeige ihn mir und ich schwöre dir bei Gott, wenn der Brief zeigt, ich werde es ja sehen, daß diese Frau deiner würdig ist, dann - ich schwöre es dir -, dann weiche ich. Ich werde dir nicht mehr im Wege stehn. Schau, Zoltán, ich war dir immer eine kluge Gattin, mit mir kann man alles besprechen, ich habe dir jederzeit gute Ratschläge gegeben. Was mich betrifft, ich habe mit dem Leben abgeschlossen; für mich gibt es nichts mehr, nur noch die Ehre. Wenn ich sehe, daß diese Frau zu dir paßt, dann ziehe ich mich zurück. Zoltán, verstehst du mich? Auch der Tod ist besser als die Ungewißheit, und ich will nicht sterben, denn dich kann ich einer Fremden abtreten, aber meine Kinder nicht. Befreie mich von dieser qualvollen Unrast, ich schwöre dir, daß ich mit diesem Brief nie Mißbrauch treiben werde, daß ich ihn dir nie mehr vorhalten werde, daß sich daraus keine Folgen ergeben werden, nur - ich flehe dich an - zeige ihn mir.“
Zoltán schwieg und die Frau redete weiter. Fünf viertel Stunden sprach sie ununterbrochen, ohne auszuruhen und ohne sich zu beruhigen, leise und mit heiligem Ernst, und schließlich griff Zoltán in die Tasche, weil er es nicht mehr aushielt. Und da eine niederdrückende, ihn verzagen lassende Müdigkeit Herr über ihn wurde, gab er ihr den Brief lieber gleich, als weiter diese heilig-ernsten und unerträglichen Worte hören zu müssen.
Wie ein Vampir schnappte die Frau nach dem Brief. Mit zitternden Fingern riß sie ihn auf. Der Brief war in einer gut leserlichen Schrift geschrieben, schnelle, fliehende Buchstaben, gerade Reihen. Keuchende Buchstaben.

Onkel Zoltán, Lieber!
Ich werde Sie nie wiedersehen. Ich küsse Sie, bete Sie an, Sie sehen mich nie wieder. Mein ganzer Körper brennt in Feuer, wenn ich an Sie denke, aber wir dürfen uns in diesem Leben nie wieder treffen. Ich setze mich jetzt in den Zug, seien Sie mir nicht böse, aber ich habe mich mit dem Wagen hierher auf den Bahnhof fahren lassen, zwar habe ich die Fahrkarte noch nicht gekauft, doch ich werde so weit wegfahren, daß Sie mich nie mehr erreichen werden.
Gott segne Sie, lieber, einziger Onkel Zoltán, mein Körper ist das reinste Feuer, leben Sie glücklich und behalten Sie Ihre kleine Rozika lieb. Ich bin mir Ihnen gegenüber keiner Schuld bewußt, warum haben Sie mir das angetan. Ich bin Ihnen nicht böse. Gott, Gott mit Dir.
Zoltán wurde totenblaß, er hatte von allem nur zwei Worte verstanden, das eine hieß „Feuer“ ... Und davon entzündete sich, entflammte sich sein Blut und begann zu brennen wie eine Fackel. Das andere. Rozika war fortgefahren, und er würde sie nie wiedersehen.
Er saß da wie vom Schlag gerührt, die Unterlippe hing ihm herab, seine Augen wurden glasig.
„Hure!“ schrie die Frau. „Und das brauchst du, dieses dreckige, niederträchtige, ehrlose Aas? Pfui! Schäm dich! Pfui! Ja ekelst du dich nicht vor ihr? Pfui! Ich muß sterben, vor Ekel, daß so eine Allerletzte, Abscheuliche, hu, wie verabscheue ich sie, und dich mit ihr. Ein solcher Niemand! So ein Dreck! Jetzt kannst du meinetwegen gehen. Nimm zur Kenntnis, daß wir nichts mehr miteinander zu tun haben. Wir hatten auch niemals etwas. Oh, ich könnte mich zerfetzen...“
Sie rannte durch die dunklen Zimmer.
Zoltán, der mit dem größten Entsetzen die Worte seiner Frau vernommen hatte, lief ihr nach, weil er fürchtete, sie könne sich etwas antun. Hure? fragte er sich in Gedanken. Das ist der Brief einer Heiligen ... Er rannte hinter ihr her und rief: „Gib mir den Brief.“
„Ich? Ich? Dir ... Nein ... Nein, mein Lieber! Diesen nie! Diesen Brief brauche ich, den will ich als Beweis dafür, warum alles geschehen ist, was geschehen ist! Du möchtest den Brief wohl gern? Ja? Warum? Elender! Damit du dich daran ergötzen kannst, damit du darin schwelgen kannst? Willst du lesen, daß ihr Körper das reinste Feuer ist, daß du Feuer brauchst? Feuer? Abscheulich. Was ist mit dieser feurigen kleinen Hure? Was bedeutet sie dir? Du niederträchtiger Kerl! Du, ich spucke dich an!“
Und sie hielt den Brief in der Faust.
„Meinem Mann wagt eine Dorfmagd zu schreiben ‚Onkel Zoltán’! Und: ‚Ich küsse dich!’ Sie duzt dich! Dich duzt der letzte Straßendreck! Eine Bordellschlampel Duzt dich! Den Zoltán Szakhmáry duzt eine Dorfhure mit rissiger Ferse!“
So strömte es ihr über die Lippen, ihr, der man nie geglaubt hätte, daß sie überhaupt Ahnung von diesen Dingen hatte, daß dieses feine und in allen ihren Gedanken so diskrete und distinguierte und edle Geschöpf wußte, daß es überhaupt solche Worte auf der Welt gab.
„Niemals hast du mich geliebt, nie meine Arbeit geliebt“, schrie Zoltán sie erstickt an.
„Ich hasse, hasse alles“, keuchte die Frau, „merk dir es, daß ich alles hasse, was mir dich wegnimmt.“
„Du haßt die Felder, du haßt den Hof!"
„Ich hasse deine Felder, ich hasse deinen Hof, denn sie gehören nicht mir, sie sind meine Rivalinnen. Verstehst du ... Sie rauben dich mir, wie sollte ich sie da nicht hassen ... Ich hasse sie wie diese Hure.“
Zoltán überkam ein Schwindelgefühl: Was blieb ihm dann noch?
„Wie wagt die es, so was zu schreiben!“ schrie die Frau völlig außer sich. „Wer hat ihr das Recht dazu gegeben! Wer hat ihr denn das Recht dazu gegeben!“
„Ich“, röchelte der Mann.
„Du? Warum?“
„Weil ich sie liebe.“



PublisherAufbau-Verlag Berlin und Weimar
Source of the quotationp. 434-438.

minimap