Móricz Zsigmond: Hinter Gottes Rücken (Az isten háta mögött in German)

Portre of Móricz Zsigmond

Az isten háta mögött (Hungarian)

Veres tanító úr tett-vett a szobában, s nagyon unatkozott. Szeretett volna valami ürügyet kitalálni, hogy elmehessen hazulról.
– Ez az asszony egész megvénült – mondta magában, s félszemmel vizsgálta a feleségét. – Az ember elvesz egy fiatal lányt, hogy míg él, mindig legyen körülötte egy fiatal, friss menyecske, osztán tessék.
Az asszony már fel volt öltözve s betegen, fáradtan, hanyagul, csak muszájból takarított. A bejáró asszony be-bejött s megkérdezte, mit csináljon a főzéssel.
– Bánom is én! Amit akar! – mondta végre türelmetlenül az asszony.
Az ura felhúzta a szemöldökét magasra, s mély ráncok gyűrődtek alacsony homlokán.
– Ilyen egy jó asszony – mondta magában –, aki azt mondja az ebédre, hogy csináljon a cseléd, amit akar. Ez kellett nekem éppen. Mikor én már legénykoromban is olyan háztartást vittem, hogy akármelyik házasember jött el hozzám, mindig megirigyelte. Milyen búcsúkat tartottam én, a katolikus kollégák is mind hozzám jöttek. Pedig csak egy magányos úr voltam… Malacom volt, disznóm; volt úgy, hogy tehenet is tartottam; na, egye meg a fene. Késő bánat, eb gondolat. Avval tettem tönkre magamat, hogy megházasodtam.
Az asszony beleült egy karosszékbe, s kibámult az ablakon. Nagy, szomorú szemei most nem csillogtak, bágyadtan meredtek az ablakra.
– Majd elintéződik minden. Jön egyik nap a másik után…
– Lelkem – szólalt meg a férj –, megyek egy kicsit a városba.
Bólintott rá, mintha részt venne az életben, pedig csak úgy magától billent a feje. Aztán az ablakra nézett, s úgy vonta valami, hogy kivesse magát rajta. Szinte szédült bele. De erőtlen testének egy porcikáját sem bírta mozdítani.
A tanító már a szobában feltette a kalapját; meghúzta elölről, hátulról, hogy jól álljon a fején, botot vett a kezébe, és megrángatta a ruháját, mintha azzal rendesebb lett volna.
Egy kis lelkiismereti furdalást érzett, mikor lement a lépcsőn, mintha valami azt súgta volna neki, hogy otthon kellene maradni, beteg az asszony, meg kell vidámítani. De abban a percben kiverte a fejéből a gondolatot, s türelmetlenül igyekezett másra, valami nem kellemetlenre, valami közönséges dologra fordítani a figyelmét.
– Szombat van – mondta magában. – Holnap vasárnap lesz.
Rendes léptekkel haladt át az udvaron, ki a kapun. A sikátoron akart felmenni a nagyvendéglőhöz, mert az a rövidebb út, de egyet gondolt s kiment a nagyutcára.
– Á, alászolgája, Klein úr! – köszönt vidáman a fiákeresnek. A testes, vörös arcú Klein nagy mozdulatokkal köszönt vissza.
– Hogy van, tanító úr, hogy van! Pardon, még nem is gratuláltam az igazgatói kinevezését! Gratulálom.
A tanító furcsán nézett rá, bántotta a fülét a helytelenül használt grammatikai forma, de jólesett a barátságos megemlékezés.
– Köszönöm. Na, hogy van, Klein úr?
– Rosszul, kérem nem megy a seft… Persze, az uraknak jó, haha, azok csak úgy ugratják egymást kifelé az ablakon. Banda, kérem, csak az asszony kell nekik, meg a rablás.
– Mi az, mi az? Kiugrattak valakit az ablakon?
– No, hát maga igazgató úr, hol volt? Hisz mindenki arról beszél. Az a fiatal albírót, aki nemrégen van itt a városban. Csinos, magas, elegáns fiatalember…
– Az albírót! – szólt megdöbbenve a tanító.
– Igen, a közjegyző az éjszaka hazamegy, kérem, és ottkapja a feleségével az albírót. És, kérem, az a szamár fiatalember kapja magát és kiugrik az ablakon, és kérem, ott van egy csomó fa, olyan ölfa, és úgy megüti magát, hogy be kellett vinni a kórházba. Úgy, ahogy volt, csórén.
A tanítónak mozgott a szája, de nem jött ki rajta a hang. Csak pislogott. Aztán kezet nyújtott Kleinnak, és szaporán továbbment, mintha sietnie kellene valahová.
Néhány lépés után már megcsendesedett. Mire a harmadik házhoz ért, belenyugodott a változtathatatlanba.
Szembejött a polgármester. Köszönt neki.
– Jó napot, tanító úr – mondta a polgármester, s kezet nyújtott.
– Alászolgája, polgármester úr.
Az öreg megállott kényelmesen, asztmás fúvással s szólt ilosvai dialektussal:
– Na, megint csak botrány, megint csak botrány. Idehozzák mindenféle idegen fiatalembereket és azok csinálják egy csomó ostobaságot, és a város jó hírét tesznek tönkre.
– Könyörgöm – szólt a tanító s szemöldökét fontoskodva húzta fel kemény fekete kalapja alá, és sűrűn pislogott apró fekete szemeivel –, könyörgöm, tegnap egész délután ott volt nálam ez a fiatalember, nagyon szolidul viselte magát, mondhatom, nagyon tisztességesen. Ebédeltünk, egy kicsit boroztunk, semmi kifogást nem lehetett tenni. A feleségem is meg volt elégedve vele. Egészen korrekt úriembernek mutatta magát. Hanem könyörgöm, este, mikor elment, lehetett úgy kilenc óra, könyörgöm, akkor már valami zavart láttam rajta. Mondhatnám, valami furcsaságot.
– Aha, aha.
– Kérem, én éppen azért el is kísértem. És könyörgöm, elmentem vele a doktor házáig, persze! a közjegyzőé a következő ház! Nem akarta, hogy odáig elkísérjem! megáll és kezet nyújt és azt mondja: alászolgája.
– Aha.
– Könyörgöm, mikor én hazamentem, még mondani akartam a feleségemnek: te, ennek a fiatalembernek valami rossz jár az eszébe. Ez egészen úgy viseli magát, mintha betörni akarna valahova…
– Aha.
– Meg is halt?
– Nem halt meg!
– Nem? – mondta a tanító, s megijedt, hogy most valami kellemetlen pletykát csinált, ami még visszafordulhat.
– Az a baj – ismételte a polgármester –, hogy mindenféle idegen fiatalembereket hozzák ide a hivatalokba, az iskolákba, ezen kellene segíteni. Vannak nekünk derék fiaink, a városban születtek, és azok kintelenek messze földön kínlódni, és nincs is állásuk, és ide csak szépen idehelyezi a miniszter büntetésből mindenféle egyéneket. Ha azok valamit teszik, hát kérem, jönnek az újságok, és a várost kompromittálnak.
Kezet nyújtott s elment. Veres összevonta a homlokát:
– Miért mondtam én ennek, hogy könyörgöm! De szamár vagyok!… Á, polgármester úr, azért nem békülünk! Á, könyörgöm, nem lehet levenni az embert a lábáról…
A trafikosné a másik oldalon kinn állott az ajtóban és integetett a tanítónak. Veres át is ment.
– Jaj, tanító úr, kérem szépen, mi volt ez, istenem! – mondá a trafikosné, és összecsapta a kezét.
– Az este nálam volt, kilenc óra lehetett, mikor elment, de mondhatom, semmi kifogást nem lehetett volna ellene tenni…
Összevissza beszélt, s mindent elmondott, mi történt tegnap délután, csak akkor jutott eszébe megkérdezni, hogy is történt a baj.
Egyszerre ő lett a város középpontja, a legérdekesebb ember. A borbély illő tisztelettel átjött a másik oldalról, s úgy hallgatta a beszédét… megállott mellettük egy csizmadiamester is, aki bőrkötényben jött végig az utcán, igen tekintélyes presbiteri tag volt, úgyhogy nem lehetett tiltakozni a kíváncsisága ellen. Messziről Máté Pista alakja tűnt fel, most is vadászruhában volt, fegyverrel a vállán, s a túlsó oldalról kiáltott Veresnek, hogy jöjjön át.
A tanító el is búcsúzott a csoporttól, és azok még együtt maradtak egy kis ideig, míg megtették a szükséges megjegyzéseiket, aztán a trafikosné bement a trafikba, a borbély a műhelyébe, csak a csizmadia állott ott legtovább; meg is mondta a borbély rá, hogyha egy csizmadia megáll, akkor azt csak bivallyal lehet kivontatni a pozíciójából.
– Hát öregem, hallom, nálatok volt tegnap ez a szerencsétlen flótás – mondta Máté Pista.
– Igen, tegnap ebédtől este kilencig ott volt!
– Most jövök éppen Druhonyecről, hallatlan, micsoda dolgok történnek ebben a városban. Hát most mi lesz, az asszonnyal mi van?
– Nem tudok, barátom, semmit.
– Na, gyerünk be egy pohár sörre, majd ott meghallunk mindent.
A kis város csöndes volt. Az utcákra forrón sütött le a nap, de ők, amint a nagy porban előre haladtak s meglátták, hogy a városház tornáca előtt néhány ember álldogál, izgatottan mondták:
– Micsoda forradalom. Barátom, az egész város fel van fordulva!
A tiszti étkezőben már többen voltak. S mindenki kíváncsian nézett Veres tanítóra, mert hiszen már mindenki tudta, hogy tegnap délután nála volt az albíró.
– Hm, hm – szólt Máté Pista. – Tegnapelőtt délután még itt ült, ebben a sarokban. Ugye, Kovács úr! Mindig ott ült abban a sarokban!
– Na, nem ül többet.
– Neem?
– Meghalt!
– Meg!? – kiáltott fel Máté. Veres Pál újra nyitva felejtette a száját, mint mikor az első hírt hallotta.
Aztán leült egy szó nélkül, s csak akkor jött magához, mikor Berta hozta a sört. Felvette a poharat s kiürítette. Jót tett neki a hideg sör.
– Hát ilyen az élet – szólt. – Szegény fiú. Ha rám hallgat, ma is él, sose lett volna semmi baja. Mondtam neki az este, mikor el akart menni, hogy: Albíró úr, ne menjen el. Pityizáljunk itt szépen, csendben, magunk közt, mint jó barátok. Azt mondja, hogy „nekem dolgom van!” Ezt mondta, szóról szóra emlékszem rá, „nekem dolgom van”. Este kilenckor? mondom én. Na, ugye, kilenckor ment el, jól emlékeztem. Este kilenckor? „Hát még tegnap elígérkeztem valahova!”
– Á, á – szisszent fel mindenki.
– Már tegnap elígérkeztem valahová! ezt mondta! Kérem, már tegnap elígérkezett valahová, tudniillik tegnapelőtt!…
– Azt jó tudni! Ez fontos! – mondta egy kopasz, veresszőke úr és felemelte a söröspoharát, amely félig volt. Veresnek üres volt a pohara, hát mielőtt tovább beszélt volna, megvárta, míg Berta kisasszony újat adott, már bent volt vele a szobában.
– Az fontos, kérem – folytatta a másik úr –, mert ez megdönti az asszonynak azt a vallomását: a közjegyző maga beszélte el, hogy nem várta, nem is gondolta, hogy elmegy oda az albíró, és hogy nagyon izgatottan ment oda a fiatalember!!! Kérem, ha izgatottan ment, annak az az oka, hogy nagyon is készült valamire!
– Nem akartam hagyni, hogy elmenjen – folytatta Veres a sör után -, még azt mondtam neki: „albíró úr, nem kell olyan csökönyös lenni, mint a szamár!” ezt mondtam neki: nem kell olyan csökönyös lenni, mint a szamár. Az öcsém is megmondhatja, az is ott volt.
Kicsit hallgattak.
– Ilyen az emberi sors – szólt egy kövér úr, a városi közgyám. – Sose tudja az ember, mikor hal meg. Az én hivatalomban csuda megrendítő halálesettel dolgozunk. Itt még szerencse, hogy egyik részről sem maradt gyerek.
– Hogy-hogy, egyik részről sem? Az asszony nem halt meg.
– Hát hiszen még az is meghalhat. Mindnyájan halandók vagyunk – szólt titokzatosan a közgyám. De aztán nem akart titkot tartani; bólongatva, sóhajtva tette hozzá:
– Azt megölte az ura.
– A vén trottli – mondta Máté Pista –, barátom, hisz az már nem ember! Nem férfi. Egyszer a vadászaton bevallotta, hogy már három éve nem tett kárt asszonyba.
– Bezzek, nagy kurmacher* vót valaha! – szólt nevetve a vörös úr.
– Hát az öcséddel mi lett? – kérdezte egy szemüveges fekete úr Verest.
– Felmentették.
– Hát annak mi baja volt? – szólt bele Máté.
– Semmi – legyintett Veres, és amint ránézett a Bardócz kolléga kíváncsian mosolygó arcára, előbb az jutott eszébe, vajon mire értette tegnapelőtt este ez az úr, hogy sajátságos! azután, hogy mi is volt az éjjel?… Beharapta a szájaszélét s hülyén nézett maga elé.
A kopasz vörösszőke úr felnevetett.
– Igazán, minden szenzáció csak addig tart, míg nagyobb nem jön. Kis halat megeszi a nagy hal, kis botrányt a nagy botrány. Egy kis diákcsíny volt az egész. Már nem is gondol rá senki. Szegény fiúnak az éjszakájára voltak kíváncsiak a professzorok. Kopó sorra járta az egész várost, hogy hol volt Veres Laci éjjel kettőtől háromig?
Hangosan felkacagtak.
– Mi a patvar! – kurjantott Máté Pista, s az öklével előbb a fejéje, aztán az asztalra csapott. – Fene abba a Kopóba, nekem jó barátom az öreg, de diákkoromban nekem is sok kellemetlenségem volt vele. Hát még most is olyan indiszkrét? – aztán a barátja vállát rázta meg. – Te, hát az öcsédből is lesz már mégis valami, ha éccaka kettő és három között, nem lehet tudni, hol jár!
Veres rábámult s azt mondta magában:
– A feleségem hol volt kettő és három között!
– Mi! Megbutultál, öregem?
A tanító megrázkódott s természetesen elmosolyodott.
Ebben a percben felnyílt a folyosói ajtó, s Veres meghökkenve látta, hogy az ő cselédasszonyuk lépett be rajta. Iszonyú rémült volt az arca, s látszott, hogy gazdáját keresi, de nem látta meg hamar, mert árnyékban ült.
– Mi baj, Tetka? – kiáltott rá Veres.
– Jaj, tekintetes úr, a tekintetes asszonka kiugrota ablakon.
Mindenki felpattant, csak Veres Pál maradt ülve.
– Odajöte Kalafszkyné nacsága, elmondot, micsoda baj történte écaka a nagyságos közjegyző uracskánál. Arra tekintetes asszonka csak kiugrota ablakon.
Veres tanítónak elmeredt a szeme, és lepittyent a szája.
– Én szaladtam pan doktor uracskáért, és Kalafszkyné nacsága vízzel locsolta tekintetes asszonkát. És mikor jöte orvos úr, a pan csodadoktor mondot nekünk, hogy nincsen semi baj, mert tekintetes asszonkának nem lesz semi baj, ojan szerencsésen este le, csak mintha – követem alásan – s megtörülte az orrát a fejkendő csücskében – segreeste vóna.
Valaki hangosan felkacagott.
Veres Pál odanézett, aztán felállott, mindenki nevetett, és ő is elmosolyodott.
– Nahát, hál’ istennek… Fizetek, kisasszony… Ha az ember kihúzza a lábát hazulról, mindjárt valami baj van otthon.
– Bizony, elég két halott egy napra – mondta az árvagyám. – Ámbár itt sincsen gyerek.
– Szegény asszony – szólt dallamos hangján Máté –, de mi jutott eszébe! Milyen égi szerencse, hogy semmi baja se lett! Meghatotta az albíró esete…
Veres Pál még ott állott. Nehezen indult el. Szórakozott volt.
– No, csakhogy a feleségemnek nincs baja, a többit nem bánom… azaz, hogy… Kár azért a fiatalemberért – s búcsúzóra megemelte a kalapját. – Bizisten a nevét se tudom. Ő se tudta az enyémet. Mindig valami Bovari úrnak szólított, pedig többször mondtam neki, hogy Veres Pál vagyok. Ami mégis nagy különbség!…



PublisherOsiris Kiadó, Budapest
Source of the quotationp. 129-137.

Hinter Gottes Rücken (German)

Herr Lehrer Weresch machte sich im Zimmer zu schaffen und langweilte sich sehr. Er hätte gern einen Vorwand gefunden, um vom Hause fortzugehen.
- Diese Frau ist ganz alt geworden, - sagte er bei sich und lugte mit einem Auge prüfend zu seiner Frau hinüber. - Da heiratet man ein junges Mädchen, damit man, solang man lebt, immer ein frisches junges Ding um sich hat, na und da hat man dann die Bescherung.
Die Frau war schon angekleidet und räumte das Zimmer auf, müde, schwach, nachlässig, damit es eben zur Not getan sei. Die Slowakin kam ab und zu herein und fragte etwas wegen des Mittagessens.
- Was kümmert's mich! Machen Sie, was Sie wollen! - sagte ungeduldig die Frau.
Ihr Mann zog die Brauen hoch, auf seiner niedrigen Stirn bildeten sich tiefe krumme Falten.
- Welch eine gute Hausfrau, - sagte er bei sich, - die der Magd sagt, sie soll zum Mittagessen kochen, was sie will. So eine hat mir gerade gefehlt. Wo ich schon als Junggeselle einen Haushalt führte, daß mich jeder Verheiratete darum beneidete. Was für Abschiedsmähler ich gab, die katholischen Kollegen kamen auch alle zu mir. Und dabei war ich doch nur ein alleinstehender Herr… Ferkel hatte ich und Schweine; es gab Zeiten, wo ich mir eine Kuh hielt; na hol's der Teufel. Späte Reue ist keinen Pfifferling wert.
Die Frau setzte sich in einen Lehnstuhl und starrte zum Fenster hinaus. Ihre großen traurigen Augen funkelten jetzt nicht, sahen matt auf das Fenster.
Alles wird sich schlichten. Ein Tag vergeht nach dem anderen…
- Mein Kind, - sagte der Gatte, - ich gehe ein bißchen in die Stadt.
Sie nickte, als nähme sie teil am Leben, aber ihr Kopf hatte sich nur von selbst bewegt. Dann sah sie auf das Fenster und es drängte sie etwas, sich hinabzustürzen, sie wurde fast von Schwindel ergriffen. Sie konnte aber nicht ein Glied ihres kraftlosen Körpers bewegen.
Der Lehrer setzte schon im Zimmer seinen Hut auf; richtete ihn vorn und hinten, daß er fest auf dem Kopfe sitze, nahm seinen Stock zur Hand, strich seinen Rock glatt, als ob er so repräsentabler aussehen würde.
Er machte sich ein wenig Gewissensbisse; während er die Treppe hinabging, war es ihm, als flüsterte ihm etwas zu, er hätte zu Hause bleiben müssen, die Frau war krank, er hätte sie erheitern müssen. Aber er schlug sich den Gedanken sofort aus dem Sinn und bemühte sich ungeduldig, seine Aufmerksamkeit auf etwas anderes, auf eine nicht so unangenehme, alltäglichere Sache zu lenken.
- Es ist Samstag, - sagte er bei sich – morgen ist Sonntag.
Er ging mit gleichmäßigen Schritten durch den Hof und dann zum Tor hinaus. Er wollte durch das Gäßchen zum großen Gasthaus gehen, denn dies war der kürzere Weg, aber er überlegte es sich und ging auf die Straße hinaus.
- Ah, habe die Ehre, Herr Klein! - begrüßte er heiter den Fuhrmann. Der korpulente rotbackigeKlein erwiderte mit großen Körperbewegungen den Gruß.
- Wie geht es Ihnen, Herr Lehrer, wie geht es Ihnen! Pardon, ich habe noch nicht zu Ihrer Ernennung gratuliert! Zum Direktor! Ich gratuliere Sie.
Der Lehrer sah ihn mit einem sonderbaren Blick an. Der grammatikalische Fehler verletzte sein Ohr, aber die Aufmerksamkeit berührte ihn angenehm.
- Ich danke Ihnen. Na, wie geht es Ihnen, Herr Klein?
- Schlecht, das Geschäft geht nicht… Natürlich, die Herren haben es gut, haha, die jagen einander nur so durch die Fenster. Eine Bande ist das, bitte, nur auf Weiber sind sie aus und auf Raub.
- Was gibt's denn, was gibt es denn? Hat man jemand durchs Fenster gejagt?
- Na, wo leben Sie denn, Herr Direktor? Alle Welt spricht ja davon. Diesen jungen Richter, der noch nicht lange hier in der Stadt ist. Ein hübscher, schlanker, eleganter, junger Mann…
- Den Richter! - sagte verblüfft der Lehrer.
- Jawohl. Der Notar geht in der Nacht nach Hause und findet den Richter bei seiner Frau. Und bitte, dieser dumme junge Mann geht hin und springt zum Fenster hinaus, und da ist, bitte, so ein Holzhaufen, und da schlägt er sich so an, daß man ihn ins Spital tragen mußte. So wie er war, in Hemd und Unterhosen.
Dem Lehrer bewegte sich der Mund, aber er brachte keinen Laut hervor. Er blinzelte nur aufgeregt mit den Augen. Dann reichte er Klein die Hand und ging rasch weiter, als hätte er irgendwo eilig zu tun.
Nach einigen Schritten hatte er sich schon gefaßt. Als er bei dem dritten Hause angelangt war, hatte er sich in das Unabänderliche gefunden.
Der Bürgermeister kam ihm von der anderen Seite entgegen.
- Guten Tag, Herr Lehrer, - sagte der Bürgermeister und reichte ihm die Hand.
- Ich habe die Ehre, Herr Bürgermeister.
Der Alte blieb bequem stehen, schnaubte asthmatisch und sagte in slawischem iloschwaer Dialekt:
- Na, wieder is sich Schkandal da, wieder Schkandal. Bringen allerhand junge Leute her, und die machen dann allerhand Bleedsinn und runieren den guten Ruf von Iloschwa.
- Bitte ergebenst, - sagte der Lehrer und zog seine Brauen wichtigtuerisch unter die Krempe seines harten schwarzen Hutes hinauf und blinzelte eifrig mit den Augen, - bitte ergebenst, gestern war dieser junge Mann den ganzen Nachmittag bei mir und hat sich sehr solid aufgeführt, ich kann wirklich sagen hochanständig. Wir aßen zu Mittag, pokulierten einwenig, es war gar nichts auszusetzen. Auch meine Frau war ganz zufrieden mit ihm. Er zeigte sich als tadelloser korrekter Herr. Aber abends, als er fortging, bitte ergebenst, es mochte so gegen neun Uhr gewesen sein, ja, da bemerkte ich schon so eine gewisse Verwirrung bei ihm. Ich möchte sagen, so etwas Ungewöhnliches.
- Aha, aha.
Bitte, ich habe ihn eben darum auch begleitet. Bin mit ihm bis zum Hause des Doktors gegangen, natürlich! im nächsten Hause wohnt der Notar! Er wollte nicht, daß ich ihn bis hin begleite! er blieb stehen, reichte mir die Hand und sagte: ich habe die Ehre.
- Aha.
- Und bitte ergebenst, als ich nach Hause kam, wollte ich meiner Frau noch sagen: du, dieser junge Mann führt etwas im Schilde. Der benimmt sich gerade so, als wollte er irgendwo einbrechen…
- Aha.
- Ist er auch gestorben?
- Er ist nicht gestorben.
- Nicht? - sagte der Lehrer und erschrak, er könnte jetzt eine unangenehme Klatscherei angerichtet haben, die sich noch gegen ihn wenden konnte.
- Das is sich der ganze Fehler, - wiederholte der Bürgermeister, - daß man allerhand junge Leute her in die Ämter bringt und in die Schulen, dagegen müßte man etwas tun. Wir haben genug brave junge Leute, die hier in der Stadt geboren sind, und die müssen sich draußen in der Fremde plagen und haben keine Stelle und da versetzt der Minister aus Strafe allerhand Indifidien her, und wenn die dann etwas anstellen, bittä, dann kommen sich die Zeitungen und kompromittieren unsere Stadt.
Er reichte dem Lehrer die Hand und ging. Weresch runzelte die Stirn:
Warum habe ich diesem Menschen „bitte ergebenst" gesagt! Was bin ich doch für ein Esel! Ah, Herr Bürgermeister, deshalb sind wir aber noch lange nicht ausgesöhnt! Ah, bitte ergebenst, gar so leicht sind wir nicht mürbe zu machen…
Auf der andern Seite stand die Inhaberin des Tabakladens in der Ladentür und winkte dem Lehrer. Weresch ging auch hinüber.
- Ach, Herr Lehrer, was war das um Gottes willen! - sagte die Frau und schlug die Hände zusammen.
- Gestern abend war er noch bei mir, es mochte so gegen neun Uhr sein, als er fortging. Aber ich kann sagen, es war gar nichts auszusetzen an ihm…
Er redete allerlei durcheinander und erzählte die ganze Geschichte des Nachmittags, erst dann fiel ihm ein zu fragen, wie sich denn eigentlich das Unglück zugetragen hatte.
Mit einem Male wurde er der Mittelpunkt der Stadt, der interessanteste Mensch. Der Barbier kam mit gebührender Ehrerbietung von der andern Seite herüber und hörte dem Gespräche zu… Auch ein Schuhmachermeister, der im Lederschurz über die Straße kam, blieb neben ihnen stehen. Es war ein sehr angesehenes Mitglied der Kirchengemeinde und so konnte man gegen seine Neugierde nicht protestieren. Von weitem erblickte man die Gestalt Pischta Mätes, er war auch jetzt im Jagdanzug, mit der Flinte über der Achsel, und rief Weresch von der andern Seite zu, er solle hinüberkommen.
Der Lehrer verabschiedete sich nun von der Gruppe, die Leute blieben noch eine Weile zusaynmen, bis sie die nötigen Kommentare abgegeben hatten, dann ging die Tabakverkäuferin in ihren Laden, der Barbier in die Barbierstube, nur der Schuhmachermeister stand noch länger da; der Barbier machte auch die Bemerkung, daß man einen Schuster, wenn er einmal Posto gefaßt hat, nur mit zwei Büffeln von der Stelle ziehen konnte.
- Wie ich höre, Alter, war dieser Unglücksvogel gestern abend bei euch, - sagte Pischta Máté.
- Ja, gestern war er von mittag bis neun Uhr abend bei uns.
- Ich komme eben von Druhonyecz, unerhört, was für Dinge in dieser Stadt geschehen. Na und was wird jetzt sein, wie steht's mit der Frau?
- Ich weiß gar nichts, mein Freund.
- Na, komm, gehen wir hinein, auf ein Glas Bier, dort werden wir alles erfahren.
Die kleine Stadt war still. Die Sonne schien heiß in die Gassen, aber die beiden Männer, wie sie durch den großen Staub vorwärtsschritten und sahen, daß vor dem Stadthause ein paar Menschen standen, riefen erregt:
- Welch eine Revolution! Freundchen, die ganze Stadt ist alarmiert!
In der Herrenstube des Gasthauses waren schon mehrere Gäste. Und jeder sah neugierig auf Weresch, denn sie wußten schon alle, daß der Richter gestern nachmittag bei ihm gewesen war.
- Hm, hm, - sagte Pischta Máte. - Vorgestern nachmittag saß er noch hier in der Ecke. Nicht wahr, Herr Kovátsch! Immer dort in jener Ecke pflegte er zu sitzen!
- Na, nun wird er nicht mehr da sitzen.
Nicht?!!
Er ist tot!
- Tot!? - schrie Máte auf. Dem Lehrer blieb der Mund offen wie damals, als er die erste Nachricht gehört hatte.
Dann setzte er sich ohne ein Wort zu sagen nieder und kam erst zu sich, als Berta das Bier brachte. Er erhob sein Glas und leerte es. Das kalte Bier tat ihm wohl.
- So ist das Leben, - sagte er. - Armer Junge. Wenn er auf mich gehört hätte, so würde er noch heute leben, nie wäre ihm etwas passiert. Ich sagte ihm gestern abend, als er gehen wollte: Herr Richter, gehen Sie nicht. Wir pokulieren hübsch miteinander, wie gute Freunde. Da sagte er: ich habe zu tun ! So sagte er, ich erinnere mich genau an jedes Wort, „ich habe zu tun." Um neun Uhr abend? sage ich. Na, nicht wahr, um neun Uhr ist er weggegangen, ich erinnere mich ganz gut. Um neun Uhr abend? „Ja, ich habe noch gestern zugesagt!"
- Ah, ah, - machte jemand.


denkt mehr daran. Die Lehrer waren auf die Nacht des armen Jungen neugierig. Spürhund durchforschte die ganze Stadt, wo sich Laci Weresch wohl von zwei bis drei Uhr nachts aufgehalten haben mochte.
Sie lachten laut auf.
- Was der Donner! - fuhr Pischta Máte auf und schlug sich mit der Faust zuerst auf den Kopf und ließ sie dann auf den Tisch hinabsausen. - Der Teufel soll in diesen Spürhund fahren, ich bin gut befreundet mit dem Kerl, aber in meiner Schülerzeit habe ich auch viele Kalamitäten mit ihm gehabt. Ist er noch immer so indiskret? - und er schüttelte seinen Freund bei der Schulter. - Du, so wird also auch aus deinem Neffen ein Mensch, wenn man nicht weiß, wo er sich nachts zwischen zwei und drei herumtreibt!
Weresch gaffte ihn an und sagte bei sich:
- Wo war meine Frau zwischen zwei und drei?
- He! Bist du verblödet, Alter?
Der Lehrer zuckte zusammen und lächelte sehr natürlich.
In diesem Augenblick öffnete sich die Tür des Korridors und Weresch sah verblüfft, daß seine slowakische Magd eintrat. Sie hatte ein sehr entsetztes Gesicht und man sah es ihr an, daß sie ihren Herrn suchte, ihn aber nicht gleich fand, weil er im Schatten saß.
- Was ist los, Terka? - rief ihr Weresch zu.
- Ach, gnädiger Herr, das gnädige Frauchen is sich zum Fenster hinausgesprungen.
Alle sprangen auf, nur Pál Weresch blieb sitzen.
- Die gnädige Frau Kalavszky is sich hingekommen und hat erzählt, was sich für ein Malör in der Nacht beim Herrn Notar geschehen is. Darauf is sich unser gnädiges Frauchen nur sogleich zum Fenster hinausgesprungen.
Der Lehrer Weresch bekam ganz stiere Augen, seine Unterlippe fiel schlaff herab.
- Ich bin gleich zum Pan Doktor gelaufen und die gnädige Frau Kalavszky hat gnädiges Frauchen mit Wasser bespritzt, und wie Pan Wunderdoktor gekommen is, hat er uns gesagt, daß kein Unglück geschehen is, daß gnädigen Frauchen nichts geschehen wird, denn is sich so glücklich gefallen, wie wenn sie - mit Respekt zu sagen - auf Arsch gefallen wäre.
Jemand lachte laut auf.
Päl Weresch blickte hin, erhob sich dann, jeder lachte und auch er lächelte.
- Na, Gott sei Dank… Zahlen, Fräulein… Kaum setzt man den Fuß aus dem Hause, so ist gleich was los daheim.
- Ja, wahrhaftig, zwei Tote sind genug für einen Tag, - sagte der Waisenvater. - Wenngleich auch hier keine Kinder sind.
Die arme Frau, - sagte Máte mit seiner melodischen Stimme, - aber was ist ihr nur eingefallen! Welch ein großes Glück, daß ihr gar nichts geschehen ist! Der Fall des Richters hat sie erschüttert.
Weresch stand noch immer da. Er konnte sich schwer zum Gehen entschließen. Er war zerstreut.
- Nun, wenn nur meiner Frau nichts fehlt, das übrige kümmert mich nicht… Das heißt… Schade um diesen jungen Mann, - und er lüftete, sich verabschiedend, den Hut. -Meiner Treu, ich weiß nicht mal seinen Namen. Auch er wußte den meinen nicht. Er sagte immer Herr Bovary zu mir, obwohl ich ihm doch mehrmals gesagt hatte, daß ich Pál Weresch bin. Und das ist doch ein großer Unterschied!...



Source of the quotationErnst Rowohlt Verlag, Berlin.1922.p. 198-210

minimap