Móricz Zsigmond: Be faithful unto death - From Chapter II (Légy jó mindhalálig in English)

Portre of Móricz Zsigmond

Légy jó mindhalálig (Hungarian)

A második óra magyar volt. A magyart egy fiatal segédtanár tanította, akinek már megjelent egy-két verse egy budapesti lapban, s mindenki azt mondta róla, hogy rém nagy költő. Tulajdonképp esküdtfelügyelő volt, vagyis végzett teológus, aki néhány órát tanított a gimnáziumban, s felügyelt a bentlakósokra. Ez a tanár fiatal volt, még semmi bajusza se volt, de már olyan szórakozott ember volt, amilyet sose látott életében, akárhányszor egészen összevissza szavakat mondott, s mindjárt elpirult, aztán olyan ijedten nézett körül, mint egy megijesztett kiskutya. Ahogy belépett, mindenki elkezdett nevetni.
– Mit nevettek? – kérdezte Misi.
– Nem látod?
– Mit?
– Birkanyírás vót.
Először nem értette, aztán egyszerre neki is annyira komikusnak tűnt fel a tanár feje, aki frissen nyírva jött a borbélytól, hogy fuldokló kacagásban tört ki. Bedugta az öklével a száját, s mikor leültek, lehajtotta a fejét a padba, s a könnye potyogott.
A tanár sem értette őket, de mikor rendes mozdulatával a fejéhez nyúlt, mert minden két percben végigtúrta a haját az ujjaival, s erre erősebb lett a nevetés: rájött.
Lángvörös lett s lesütötte a fejét, és ő is elkezdett nevetni.
– Látom, hogy ezen nevetnek – mondta magázva, mert ő volt az egyetlen, aki máris magázta őket. Pedig ki volt adva a tanárok közt, hogy az ötödik gimnáziumig tegezni kell a diákokat. – Hát kérem, ne csodálkozzanak rajta, hogy megnyiratkoztam, én legjobban szeretnék hosszú hajat viselni, egészen hosszút, de akkor Debrecenben megbámulnának az utcán, s így osztán addig halasztom a nyiratkozást, míg egyszer csak olyan leszek, mint egy vadember, s máma még az a pech is ért, hogy a szél elvitte a kalapomat. – Erre még hangosabb lett a kacagás. – S míg utána szaladtam, a szél fújta a hajam: hát szóval, bementem a legelső borbélyhoz és megnyiratkoztam; hát ez rettenetes, mit csinált velem, nagyon megnyírt, én mindig szerettem volna neki megmondani, hogy az istenért kedves mester… de hát a borbélynak nem lehet szólni, mert még levágja a géppel az ember fejét, nem igaz? – Erre iszonyú hahota lett. – Hát most már viselni kell így a fejemet, míg megint meg nem nő a hajam… hiába, mindenki olyan kalappal köszön, amilyen van neki, illetve mindenki olyan fejet hord, amilyet a borbély csinál neki… nem igaz?
Rettentőket nevettek, s az egész óra nem ért semmit, hiába könyörgött a tanár egész megaprehendálva:
– De hát, az istenért, ne nevessenek, mert mindnyájuknak ötöst írok be.
Ezen még jobban kacagtak, mert nincs ötös; a legrosszabb kalkulus a négyes, de a tanár a leányiskolában is tanít, s a kislányokat ezzel szokta ijeszteni.
Hát ezen a napon bizony a kisdiák nem sokat tanult, de annál nagyobb önérzetre tett szert: a pakk büszkesége dagasztotta a szívét, s még soha ilyen frissen nem ment fel a coetusba.
Ahogy benyitott, látja, hogy mindenki az asztal körül áll s eszik. Gyanút fogott, nem tudta, mit esznek, de megérezte, hogy baj van.
Az ő csomagja fel volt bontva, azt ették.
Persze óriási kacagás lett az ő rovására.
A szobafőnök csak később jött be, s szigorú lett.
– Ki bontotta fel?
Nem akadt gazdája, azt mondták, hogy mikor bejöttek, akkor már fel volt bontva, s az asztalra téve; azt hitték, Misi tálalta ki, de ez hazugság, mert Misi nem bontotta fel, ő a ládáján hagyta.
Bár bezárta volna!
Szégyellt szólni, csak félt, hogy valami olyan is van benne, amit nem szabad másnak látni.
A levelet keresgélte legelébb.
– Itt a levél! – kiáltott fel Andrási, aki első diák létére szintén ludas volt a dologban. Az A-istáknak nem volt második órájuk, s feljöttek a coetusba; ők hárman bontották fel, Andrási, Böszörményi, s egy 21. coetusbeli, akit Tök Marcinak csúfoltak.
Pogácsa volt a levélbe pakolva, mert nem szabad levelet küldeni a csomagban. Misi az ablakhoz sietett vele, s elolvasta, közben egy pogácsát majszolt. Mikor gyorsan végigolvasta:
– Hol a kenőcs? – mondta.
– Micsoda kenőcs?
– Azt írja édesanyám, hogy kenőcsöt csinált, azzal kenjem a kezemet, ha a szél kifújja, meg a cipőmet is itassam által vele, akkor nem járja át a víz… itt van megírva!
– Kenőcs! – mondta Böszörményi sápadva – hát az kenőcs vót?
– Micsoda?
– Hát amit kenyérre… kentetek.
– Ki kente? Te kented! – szólt elvörösödve Andrási.
– Nézd csak, ő ette meg, oszt még ránk kenné! – kiabált Tök Marci.
– Hát te nem ettél belőle? Nem te kented legjobban?
– Nem hát! Mer nem attál belőle, alávaló pimasz, szemtelen disznó, piszok gazember, nem aszontad, hogy ezt magadnak szántad?! – kiabált kivörösödve Tök Marci.
– Ne ordítson itt! – kiáltott rá a szobafőnök.
– Ha én ettem, ő is ette! Ha én ettem, ő is ette!
A többiek előbb elámultak, aztán rettentően kacagtak.
– Én azt hittem, hogy vaj.
– De jó, hogy nem ettem belőle, mondtam, hogy avas! Én mondtam, hogy avas!… Büdös, azt mondtam! – kiabált Andrási.
– Büdös is vót, no!
– Mégis megettétek!
– Kicsit büdös, ale jó!
– Jó bendőbe jó!
– Most aztán mi lesz?
– Ki lehet rókázni.
Iszonyú kacagások és ökröndözések lettek. Böszörményin mindenki nevetett, mert ő falta fel a legnagyobb részét, csak azért is, hogy ne maradjon belőle Misinek.
Misi eltette a csomagot a ládába.
Ezen az estén nem lehetett egyébről hallani, csak a kenőcsről, amit Böszörményi meg Tök Marci bekaptak.
A végén pálinkára konferáltak, s hoztak egy üveg gugyit, hogy leöblítsék a kenőcs ízét.
Este Böszörményi már átkozott dühös volt, s végül is kirukkolt:
– Elloptátok a késemet!
– Ki lopta el?
– Itt vót az asztalon, mindenki avval ett, mit tudom én, mék vágta zsebre.
– Fogd be a szád!
– Aggyátok elő!
– Add elő te a kenőcsöt!
Mindennek ez lett a vége.
Még a teológusok is mind megtudták még akkor este a konviktusban, hogy egy kisdiáknak csomagja jött, s legelőször a csizmatisztító kenőcsöt zabálták meg belőle a coetusbeliek.
A szobafőnök borzasztó szégyellte a dolgot, s azt mondta, hogy lemond a szobafőnökségről és kiköltözik a kollégiumból.
Este későn aludtak el, s még mikor mindenki szunyókált is már, akkor is megszólalt Nagy úr, a kisebbik nyolcadosztályos, aki nagyon tréfás tudott lenni, pedig rém komoly ember volt:
– Mintha subickolást hallanék… valamelyiknek a hasába…
Böszörményi szuszogott az ágyában, s viharos kacagásban törtek ki a diákok a megjegyzésre.
Felverték Böszörményit, aki felállott az ágyban, s a pokrócából kötelet csavart, s azzal verekedett.
– Elloptátok a késemet, alávaló, tolvaj bitangok! – ordította. – Ilyen piszok pakk, ami ez vót, ilyen kódus pakk, majd azt nézzétek meg, amit én fogok kapni: egész sült liba lesz benne!
– Ebbe is vót egy kis jó kenőcs.
Éjfél is elmúlt, még mindig tombolt s újra meg újra fellobbant a kenőcshecc.
Másnap az iskolában folytatódott a dolog, a kenőcsevés híressé lett, s Böszörményi mint egy kivert bika tombolt. A másik kettőn nem is száradt rajta semmi, mert mindig egy bűnbak kell a világnak, a legfeltűnőbb valaki, s a kisebbek elsikkadnak, eltűnnek, hogy arra az egyre járjon a rúd, támadás és harag és nevetség.
A csomagban levő holmiknak olyan furcsa szaga van, „madárlátta kenyér” – mondta az édesapja, ha megjött messze útról, s a tarisznyából kenyeret vett ki: ilyen ajándékot szokott hozni, s ennél nagyobb örömet nem is adhatott volna egy apa sem a gyermekének.
Mikor nem kacagtak, akkor mindig a szüleire gondolt. Az édesanyja levelét a füvészkertben olvasta el alaposan, mert ott legkevesebben szoktak lenni. Sírt, mint a bárány, elbújva a legtitkosabb bozótba, s mikor jól kisírta magát, és haza akart sietni, mert közeledett a délutáni iskola, egyszer csak úgy állott meg, mintha a lába gyökeret vert volna a földben.
Egy fiatal legény dolgozott a virágágyban, s a fején ott volt…
Igen, ott volt a fején, határozottan megismerte, az ő kalapja.
Biztosan megismerte, a lehajló sertéről, meg a színéről is, olyan zöldes színű volt, mint mikor ő elvesztette, s vékony zsinórja volt, és nem pántlikája.
Soká nézte, szerette volna megszólítani, de nem merte. Az ő fején még most is ez a rongyos szalmakalap volt, s a jó kalapja itt van egy lépésnyire, másnak a fején, és hogy tönkre van már, csupa piszok és gyűrött, és mintha nem is az ő kalapja volna… S nem és nem merte azt mondani, hogy: „Kérem, adja ide a kalapomat!”
Távolról meghallotta a kollégium udvarán a csengőt, és futni kezdett, mintha rákiáltottak volna, s akkor délután olyan szomorú volt és bánatos, mintha az egész élete nyomorult lett volna, de senkinek sem merte megmondani, mert szégyellte, hogy olyan ügyetlen szamár volt, hogy elveszítette a kalapját, s nem akarta, hogy kinevessék, mert biztosan kinevették volna… Mint Böszörményit a kése miatt…
A Böszörményi késével viszont mi történt!
Mikor felment a lakásba este az óráról, éppen rakta a fűtő, a szolga a tüzet a kályhába; kívülről lehetett fűteni, a kulinából, de maga a kályha, nagy vashenger, odabent volt a szobában, e körül a kályha körül szoktak estefelé összeülni vacsorára menés előtt, s a felnőtt diákok vendégeket is szoktak fogadni, volt egy nyolcadikos, Páncél úr, aki sokat járt Lisznyai úrhoz, a szobafőnökhöz, meg egy Haranghy úr, nyolcadikos költő, aki verseket írt, s meg is jelent a debreceni lapokban, s az is sokszor bejött hozzájuk, most is ott ültek a kályha körül és beszélgettek. Simonyi óbesterről mondott Haranghy úr egy történetet, hogy a legvitézebb huszár gyerekkorában cívisfiú volt, s egyszer felment verebet szedni a veres toronyba. Hát észreveszi, hogy kívül egy repedésbe varjúfiók van, akkor kidugtak egy deszkát, ő kiállott annak a végére, úgy szedte ki lábujjhegyen a kis varjúkat a kebelébe. Azt mondják neki: „Adsz-e belőle?” „Nem adok!” Erre megharagudtak: „Eleresztjük a deszkát, adsz-e belőle?” „Nem adok!” Eleresztették, ő meg leesett a veres torony tetejéről, akkor felugrott, elszaladt, és fügét mutatott nekik: „Azért se adok belőle!”
Ez borzasztóan tetszett neki s egész álmélkodott. Közben a ládája rendezgetésével volt elfoglalva, az újonnan jött fehérneműit rakta be, s a csomag morzsáit seperte ki a ládából: hát amint a többiek a kályha körül ülnek, ő pedig egyedül dolgozik a sötétben, a kezébe akad a Böszörményi kése.
A szíve verése is elállott.
Előbb csaknem kikiabálta, hogy „megvan a kés”, aztán megijedt, hogy Böszörményi rögtön ordítani fog, hogy: „Elloptad a késem, el akartad lopni, hogy került volna másképp a ládába!” – és más efféléket. Nem szólt tehát, csak félretette a kést, s a sötétben tovább maszatolt a ládában, aztán újra meg újra megtapogatta a kést, már ráismert, ez egy halnyelű kés volt, nagyon gyönyörű kis kés, csillogó fényes volt a nyele, gyöngyházból volt a hal alakja, és még szeme is volt a halnak.
Aztán mindjárt arra gondolt, hogy úgyis megették az egész csomagot, alig hagytak belőle neki valamit, meg hogy a kertészsegéd is az ő kalapjában jár, ezt a kést nem is fogja visszaadni, hanem haza fogja vinni az öccseinek megmutatni, s milyen nagyszerű lesz, ha azok látják, hogy ő milyen kést szerzett Debrecenben! 



PublisherAkkord Kiadó, Budapest, 1998

Be faithful unto death - From Chapter II (English)

The following lesson was Hungarian, taught by a young assistant master. Some of his poems had been printed in a newspaper, and so he had the reputation of being a great poet. Actually, he was a theology graduate who gave a few lessons at the school and supervised the children in the dormitory. He was a very young man and, in spite of this, extremely absent-minded; he blushed quickly and easily and always looked about him like a little frightened dog. Now, the minute he entered the schoolroom, all the boys began to laugh.
"What are you laughing at?" Mishi asked.
"Don't you see?"
"What?"
"He's been shorn like a lamb."
At first Mishi did not understand, but then he also saw what had made the young man seem so strange. His head was so funny that even Mishi finally burst out laughing. He put his fist in his mouth and, when they sat down, rested his head on the bench, and the tears rolled down his cheeks from suppressed laughter.
The young master had no idea what was amusing the boys. But when he touched his head – he had the habit of passing his fingers through his hair every few minutes – the laughter became louder and he was able to guess the reason for it. Suddenly he became fiery red, shut his eyes, and then smiled himself.
"I know why you are laughing. But you mustn't be surprised at my hair. I should like to wear it long, but here in Debrecen everyone in the street would stare at me, and after a time I should look like a savage. And today – such bad luck! – the wind blew my hat away."
The laughter became still louder.
"And as I was running after my hat, the wind blew my hair about terribly. In short, I entered the first barber's… And now you can see how frightfully he has cut it… I wanted to tell him, ‘For God's sake, my dear man, don't cut it so badly,’ but if I had said that, he'd have been angry and cut off my head with my wool–"
The laughter became a roar.
"So now I must go about with this head till my hair grows again. One has to raise the hat that one has, and to wear one's hair as the barber has cut it… Isn't that so?"
The boys laughed and laughed. They could not stop the whole hour. The young master begged them to be quiet, even threatened them all with failing marks, but in vain.
That afternoon Mishi did not learn much, but his self-respect grew that much the more. The pride of his having received a parcel filled his mind, and he had never gone so happily to his dormitory.
He opened the door and saw a number of boys standing around the table and eating. Mishi did not know immediately what had happened, but he felt that something was wrong.
His parcel was unpacked, and the boys were eating his food from it.
He entered the room and great laughter met him. At the same moment the room monitor also entered. His expression became severe, and he asked:
"Who did it?"
No answer came. Suddenly three or four boys began to speak at the same time. They said that when they entered the room the parcel was unpacked and placed on the table.
Certainly Mishi had not unpacked it, he had left it on his bog. He should have put it inside, but he did not think the others would dare to open it.
Mishi was ashamed to say anything. He was also afraid that his mother had put something in the parcel which was not allowed, for example, a letter. So he searched for a letter before doing anything else.
"Here is a letter!" cried Andrási, who was considered to be one of the best pupils, but still had had his finger in the pie. He and Böszörményi and another boy from Room 21 – whose nickname was The Dope – had unpacked the parcel. These three were also second-formers but in Division A. They had had only one class that afternoon and thus had been able to go to the dormitory earlier than those in Division B. They had found the parcel and opened it.
Andrási handed to Mishi the written-on pages in which crackling scones had been packed for disguise.
Nibbling a scone, Mishi hurried to the window to read it. He finished reading it quickly and asked:
"Where is the cream?"
"What cream?"
"My mother wrote that she had made a cream for my hands to use when they were chapped, which is also good for my shoes, to keep the wet out. See! It's written here!"
"Was that cream hand-cream?" Böszörményi asked, turningpale. And to the others: "Was that what you spread on your bread?"
"We spread it on our bread? Us? You mean you put it on!" Andrási answered back with a red face.
"Do you hear? He's eaten the shoe-cream and blames us for it!" The Dope cried.
"You ate most of it!" Böszörményi shouted at The Dope.
"It's not true! You were the one who ate most of it! You didn't want to give us any, you dirty rascal, you greedy fool! You told us that you would eat up the lot!"
"Don't shout!" the room monitor said.
"Yes, I ate some – but so did you!" Böszörményi whined.
The boys who heard this argument were surprised at first, but later, when they understood what it was all about, they burst into laughter.
"I thought it was butter." Böszörményi said.
"What a bit of luck I didn't eat any! I thought it was rank! It smelt like it! I said it stank!" Andrási cried with malicious joy.
"Yes, it did stink rather," Böszörményi said, "and –"
"– And in spite of that you ate it !" Andrási finished.
"A little stinky – but it was good?" one of the boys commented.
"It was good for a good stomach," another boy responded. "And now what's going to happen?" one of them asked, thinking how the cream might upset their stomachs.
"You can throw it up!"
The whole room was splitting with laughter. Böszörményi was the butt of their jokes because he had eaten most of it and had also said that he wasn't leaving any for Mishi.
Mishi put his parcel into his bog.
All afternoon and all evening they talked of nothing but the parcel and the cream that Böszörményi and The Dope had eaten. Late in the afternoon the boys got hold of a little brandy to wash the cream out of their stomachs.
Toward the end of the evening Böszörményi began to grow angry and finally burst out:
"My knife has been stolen!"
"Who stole it?"
"I don't know. It was here on the table. Everyone used it when they ate from Mishi's parcel!"
"Shut up!"
"Give me back my knife!"
"You give back the shoe-cream!" And this was the answer they gave to everything. By evening even the theological students had heard that one of the lower-form pupils had received a parcel and that his roommates had eaten the shoe-cream from it.
The room monitor, ashamed of the affair, declared he would give up his position and would move out of the dormitory.
Sleep came to them with difficulty that evening. When they were on the point of falling off, Nagy, one of the eighth-formers, said:
"Don't I hear shoe-cleaning… in somebody's belly…"
Böszörményi pretended not to hear. The other boys choked with laughter. They pestered Böszörményi, who got up on his bed, rolled up his coarse blanket like a rope, and began to whack the boys with it, shouting:
"Thieves! Bandits! You stole my knife! What sort of parcel was Mishi's after all – a beggar's parcel! just see my parcel when I get it! A whole roast goose will be in it!"
"Don't run down that parcel… there was some very fine shoe-cream in it!"
The night came to an end, but not the joke of the shoe-cream. It went on the next day too. And the shoe-cream story became known over the whole school. Böszörményi fumed and stormed. His other two accomplices were forgotten. It was enough for one to be the scapegoat – the leader of the mischief. The less important persons had disappeared from the scene. One person was enough to be attacked.
All the food in the parcel had a peculiar "parcel-smell." This reminded Mishi of the smell of the bread which his father used to bring home in his little bread-sack after work. His father would hand it to Mishi, and this was the greatest treat for the boy.
When Mishi was alone he thought about his parents. He went to the Botanical Gardens, hid behind a thick bush, read his dear mother's letter again and again and wept. When he had calmed down, he was about to run to his room – it was time for the afternoon classes – but he stopped. A young man was working in the garden near him, and on his head…
It was his own hat on the fellow's head. Mishi recognized the loosened tuft, the colour, and the cord in place of a band. He stared at it and wanted to call to the fellow, but he did not dare. He was utterly miserable; he himself was wearing a shabby old straw hat, while his own good hat was on a stranger's head. He looked at the green hat for a long time: it had become dirty and shapeless as if it were not his at all. "Perhaps it isn't mine after all," he thought and so did not dare to say: "Hallo! Hallo there! Give me back my hat!"
Suddenly he heard the school-bell and ran toward the school. All afternoon he was unhappy. He did not dare to tell anyone that he had lost his hat, for he did not want to be laughed at like Böszörményi, who had lost his knife…
And the story of Böszörményi's knife?
That same afternoon Mishi went to his room. In the corridor he met the janitor, who had just put some coal in the iron stove. This stove stood in the dormitory, but it was fed from the corridor.
The pupils would gather around this stove, and also boys from other rooms who were invited by the older ones. They would stand around it talking until supper-time and then go together to the dining room. Mr. Pánczél and Mr. Haranghy came to see Mr. Lisznyai, the room monitor. Mr. Haranghy was a poet; some of his poems had been printed in the local paper. When Mishi entered the dormitory, they were all sitting around the stove talking. Mr. Haranghy was telling a story about a well-known Debrecen colonel named Simonyi. Once in his childhood the colonel had climbed up into the Red Tower. There was a crack in the tower, and he and his friends had seen a nest there with some young rooks in it. From the window of the tower his friends pushed a plank, holding it so that he could climb out and take the young birds from their nest. His friends asked him, "Will you give us some of the birds?" "Not one," he answered. They became angry: "So you don't want to give us any? Then we'll drop the plank!"
"Go ahead if you like, but you won't have any rooks!" His friends let the plank drop, and he fell from the window of the tower. He protected the young birds in his jacket. Lucky! – he landed on his feet and laughed at the others who stared down at him from the window, surprised and frightened. Waving at them, he shouted, "No rooks for you!"
Mihály liked this story very much. He listened hard to every word while he was occupied with cleaning his box. He cleaned the crumbs out of it and arranged his newly washed linen. The others sat around the stove; only he was in the corner where the dusk had gathered. Then, while still putting his things in order, he suddenly caught sight of Böszörményi's knife. He was instantly upset.
At first he wanted to shout: "Look! I've found Böszörményi's pocket-knife! See, here it is!" The next moment he became sick with fear: perhaps Böszörményi would think he had wanted to steal it and then lost his courage and only pretended he had found it. So Mishi put the knife in a corner of his box and continued his work in the semi-darkness. He looked at the knife and touched it several times. It was a nice little pocket-knife: its handle was made of shining mother-of-pearl; it was fish-shaped and also had pearls on both sides like eyes.
Later he thought of how his roommates had eaten up the food that his mother had sent him and had left hardly anything… and how the gardener was wearing his hat… Why should he give back the knife? He could take it home for his younger brothers. What a proud feeling it would give him to show it to them at home, the kind of pocket-knife they had in Debrecen.
Mishi hid the knife in his box, in the secret drawer. It was a wooden box and very old; his grandfather – his mother's father – had used it when he was a schoolboy at Sárospatak. The left-hand drawer had a double bottom where he could hide money or other small objects. Its lock was made in such a way that one had to push two small sticks in it first to the left and then to the right, to be able to open the secret drawer. He put the knife there and was certain that he would not open this secret drawer before he went home.



PublisherCorvina Press
Source of the quotationp. 32-38.

minimap