Móricz Zsigmond: Rokonok

Portre of Móricz Zsigmond

Rokonok (Hungarian)

– Kérlek alázattal, nem kaphatnám meg a hídpályázati terveket néhány órára? Előzetesen tanulmányoznom kellene a dolgot, hogy ne legyek készületlen.
– Kérlek, ezeket meg fogod kapni, mihelyt le lesz zárva a pályázat. Én természetesen egyáltalán nem tudok beleszólni, csak neked kell ebben szakvéleményt mondani.
– Éppen azért kérlek, éppen azért. Nekem a jövő napokban rendkívül nagy elfoglaltságom lesz, s szeretném előre munkába venni.
– Én azt hiszem, ezt a szabályok tiltják.
– Milyen szabályok? – kiáltott a főmérnök, s azzal kirobbant. – Csak nem képzeled, hogy nekem érdekem fűződik hozzá, hogy a pályázat lezárása előtt betekintsek az ajánlatokba. Nekem mindegy, felőlem csinálhatjátok, amit akartok.
Nagy haraggal vette a kalapját s elment.
Ő ezen a felinduláson ütődött meg. Addig nem is gondolt semmiféle illegitim dologra, de most elkezdett tűnődni, hogy valóban nincs-e valami érdeke a főmérnöknek abban, hogy éppen a pályázati határidő letelte előtt lássa a benyújtott pályaműveket.
A főmérnök már csak tüntetett a dühével, elég nyugodtan ment el, mert a legfontosabb adatokat már kijegyezte, de szerette volna a statikai számításokat is kiíratni, hogy a Holub és Társa céget informálhassa.
A főügyész fogta az egész paksamétát s bezárta az álló nagy iratszekrénybe. Aztán behívatta a titkárt, Péterfi doktort, és a Sertéstenyésztő aktáit kérte.
A Sertéstenyésztő 1925-ben alakult másfélmillió korona alaptőkével. Mikor a pengőszámítás jött, ez százhúszezer pengőnek felelt meg, de akkorra el is tűnt az egész alap. Kaiser növelte meg a koncepciót, s az alaptőkét fölemelték négyszázezer pengőre. Tavaly még egyszer fölvizezték a részvényeket hétszázezer pengőig.
– Mért mondták nekem, hogy másfélmillió befektetett alaptőke?
– Ez az ellenzék szava. Nem mondják ki, hogy korona.
– Úgy.
– És tényleg, csak az első másfélmillió koronát fizették be teljesen. Különben ma már a veszteségmérleg meg is haladja a másfélmillió pengőt.
– Úgy, értem.
– Számlák. Az építésznek még mindig óriási követelése van. Vásárlások. Kukorica- és sertéstartozás. Befektetések. Gőzekék.
– Hogy történik az, hogy még ma sincs átírva a Sertéstenyésztőre a földterület.
– A belügyminiszter még ma se hagyta jóvá a közgyűlési határozatot.
– Úgy.
Ez mind megint új dolog volt neki. Csak most kezdte egy kicsit megérteni a dolgot.
– Hogy gyűltek így fel az adósságok?
– A vezetőség hamar eljutott arra a pontra, hogy a tőkéje kimerült. De a dolog természete szerint kénytelenek voltak egyre tovább terjeszkedni és fejleszteni az üzemet. Közben volt egy-két sertésvész. Az oltások, az egészségügyi berendezkedés roppant összegbe került. S lyukat lyukkal tömtek be. Az öreg Szentkálnay mindenre azt mondta, „itt vagyok én”. Aláírt. Váltókat. Számlákat. Elég könnyelműen csinálta. Arra jött a kukorica áremelkedése. S kész az egész.
Már memorandumszerűen volt összeállítva a Sertéstenyésztő története, könnyű volt átmenni rajta.
Mikor derekán voltak az iratnak, a polgármester titkára jött, hogy a méltóságos úr kéreti a főügyész urat.
– Azonnal ment.
– Á szervusz, szervusz, pajtikám – mondta a polgármester, s felállott és elébe jött.
Leültek a fotelekbe, s az öregúr megveregette a térdeit.
– Hát hallom, hallom, hogy egészen jó úton haladunk, igaz? Hát tetszik a Sertéstenyésztő?
– Kérlek alássan, méltóságos uram – mondta komolyan –, még nem vagyok egészen tisztában a dologgal, de az az érzésem, hogy a város nagyon jó üzletet csinálhat még vele.
– Nahát csak beszélj, kedves, beszélj.
Erre ő azt mondta el, amit tegnap Kardics bácsitól hallott. Óvakodott arról beszélni, amit ma megtudott. A polgármester nagy figyelemmel hallgatta s csak az volt a kényelmetlen, hogy a szeme állandóan bele volt fúródva, annyira, hogy kicsit bele is zavarodott, s mikor azt kellett volna kifejtenie, hogy a régi részvénytulajdonosok az ő véleménye szerint mennyire felelősek, elhallgatott.
– Meg kell csinálni – mondta a polgármester. – Hallom, Martiny doktorral is tárgyaltál, pajtikám.
– Na, neki nem mondtam el a lényeget, illetve csak a lényeget, annyit, amit neki hallania lehet. Nagyon óvatos voltam.
– Igen, igen – mondta a polgármester. – Meg kell az ellenzékkel beszélni.
– S amit neki mondtam, úgy vettem észre, hogy meg is nyerte a tetszését. Voltaképpen ő ugyanazt mondta. Meg kell menteni a város számára az egész üzemet, s városi kezelésben folytatni. Meg vagyok győződve, hogy ez lesz az első ügy, ami ellen semmi ellenzéknek nincs ellenkező véleményre jogosultsága.
– Ó, az ellenzék – legyintett finoman a polgármester. – Az ellenzék az szükséges. Ha nincs ellenzék, senki sem hiszi el, hogy jó az ügy.
És hangosan nevetett.
– Ha már az ellenzéknek is tetszik, megette a macska.
Tétován hallgatott, s szerette volna tudni a polgármester igazi véleményét.
De a polgármester egy adomát mondott el Deák Ferencről. Még az ő fiatalkorában történt, mert ő még ismerte Deák Ferencet, igaz, nem nagyon, mert már öreg volt s beteg, és nem szokott már beleszólni a dolgokba. De akkor történt, hogy egy képviselőválasztás miatt deputációval keresték fel az Angol Királynőben – pajtikám, az a nagy ember úgy lakott, mint egy igazi szobaúr. A folyosón kellett várakoznunk, míg bemehettünk hozzá. Végre elment tőle Lónyay Menyhért, s mi bementünk. Persze abban az időben mi voltunk az ellenzék. Mindenki ellenzék fiatalkorában, aki még negyvenéves korán túl is ellenzék, az nem is lesz ember soha. De aki harmincéves kora előtt nem volt ellenzék, abból sem lesz ember soha. Tisza Kálmán is ellenzék volt harmincnyolc éves koráig… Hát bemegyünk az öregúrhoz. Ott ült a nagy székében, s fel sem állott. Úgy állottunk előtte, mint az iskolásgyerekek. Meghallgatta a szónoklatunkat, s azt mondta: csak röviden, fiam, mert az élet rövid, mint a gatyamadzag. Az is mindig akkor szakad be a korcba, mikor nem kéne…
Nagyon nevetett s olyan furcsa volt, egész elfeledkezett mellette az ember arról, hogy ma is élet folyik, egy régi világ derengett fel.
– Akkor mondta azt is, hogy aki húszéves koráig nem volt szép, harmincig nem volt okos, negyvenig nem lett gazdag, abból már nem lesz soha semmi. Te hány éves vagy, pajtikám?
– Negyvenöt.
– Legszebb idő. Mondd csak, mért nem adod oda ennek a szegény inzsellérnek azokat a dolgokat, amiket kér?
A főügyész megrezzent.
– Méltóságos uram, pályázatot nem szabad kiadni addig az illetékes mérnöknek, míg a pályázat le nincs zárva.
– Persze, persze, hát csak add oda; neki a jövő héten rettenetes sok dolga lesz. Én vállalom a felelősséget és többet meg ne halljam azt a méltóságos urat, már megmondtam neked, hogy kedves öcsém vagy, s bátyád vagyok, vagy megtagadsz, pajtikám?
– De… édes jó bátyám.
– Aztán majd beszélünk erről a Sertéstenyésztőről, nagyon szép, amiket mondtál, s csak az a feleletem, hogy meg kell csinálni. De a Martiny doktor csak legyen ellenzék, nagyon kell nekünk az a kis ellenzéki terror, ők kényszerítenek rá, hogy megcsináljuk a dolgokat. Ha nincs ellenzék, akkor meghal minden. Az ellenzéket meg kell becsülni… Ezt is Deák Ferenc mondta… Hát honnan barátkozol te ezzel a derék Martiny doktorral?
– Rokonom.
– Rokonod? – kiáltott fel a polgármester.
Felkiáltásában olyan őszinte meglepetés volt, mintha azt hallotta volna, hogy dr. Martinyt kinevezték főispánnak.
– Rokonod? – tette hozzá. – Hogy lehet az?
A főügyész elmosolyodott.
– Hát az ő nagyanyja, meg az én nagyanyám két öregasszony volt.
De a polgármester e pillanatban nem volt hajlandó a tréfára.
Mereven és kissé gyanakvóan nézett; úgyhogy kénytelen volt magyarázatba bocsátkozni.
– Nagyapám, Kopjáss István, szintén István, apám is István volt, feleséget Gömör megyéből hozott, Malatinszky Évát, aki a podolini Malatinszkyak közül való volt. S Martiny doktornak a nagyanyja szintén podolini Malatinszky-lány volt. Innen a rokonság. Nagyon távoli, ha akarom igen, ha akarom nem, ahogy parancsolod, bátyám.
– Hm, hm – ühmgetett a polgármester –, fatális, fatális.
– Innen van – mondja Martiny doktor –, hogy eddig még az egész városban semmiféle rokoni kapcsolatot senkivel nem sikerült neki megállapítani, hogy apai-anyai ágon felvidéki – gondolom, azért is volt ilyen kitartóan s annyi időn keresztül az ellenzék vezetőembere. Nem volt semmi kockáztatnivalója.
– Na látod, na látod – mondta a polgármester a szakállát vakargatva. – Gyere csak vissza, s üljünk le egy kicsit ennél a kérdésnél. Nem lényegtelen, nem lényegtelen… És mit akar az az ember… evvel a rokonsággal… Mit akar?… Mit akar elérni? Mit mond?
A főügyész megzavarodott. Mialatt leült, megvillant benne, hogy ezek az urak a rokonság kérdését valósággal úgy fogják fel, mint a bejelentett jogcímet arra, hogy részt vehessenek a panamákban. 



PublisherRokonok, p. 210-214., Móra Könyvkiadó
Source of the quotation

minimap