Móricz Zsigmond: Príbuzní (Rokonok in Slovak)

Portre of Móricz Zsigmond

Rokonok (Hungarian)

– Kérlek alázattal, nem kaphatnám meg a hídpályázati terveket néhány órára? Előzetesen tanulmányoznom kellene a dolgot, hogy ne legyek készületlen.
– Kérlek, ezeket meg fogod kapni, mihelyt le lesz zárva a pályázat. Én természetesen egyáltalán nem tudok beleszólni, csak neked kell ebben szakvéleményt mondani.
– Éppen azért kérlek, éppen azért. Nekem a jövő napokban rendkívül nagy elfoglaltságom lesz, s szeretném előre munkába venni.
– Én azt hiszem, ezt a szabályok tiltják.
– Milyen szabályok? – kiáltott a főmérnök, s azzal kirobbant. – Csak nem képzeled, hogy nekem érdekem fűződik hozzá, hogy a pályázat lezárása előtt betekintsek az ajánlatokba. Nekem mindegy, felőlem csinálhatjátok, amit akartok.
Nagy haraggal vette a kalapját s elment.
Ő ezen a felinduláson ütődött meg. Addig nem is gondolt semmiféle illegitim dologra, de most elkezdett tűnődni, hogy valóban nincs-e valami érdeke a főmérnöknek abban, hogy éppen a pályázati határidő letelte előtt lássa a benyújtott pályaműveket.
A főmérnök már csak tüntetett a dühével, elég nyugodtan ment el, mert a legfontosabb adatokat már kijegyezte, de szerette volna a statikai számításokat is kiíratni, hogy a Holub és Társa céget informálhassa.
A főügyész fogta az egész paksamétát s bezárta az álló nagy iratszekrénybe. Aztán behívatta a titkárt, Péterfi doktort, és a Sertéstenyésztő aktáit kérte.
A Sertéstenyésztő 1925-ben alakult másfélmillió korona alaptőkével. Mikor a pengőszámítás jött, ez százhúszezer pengőnek felelt meg, de akkorra el is tűnt az egész alap. Kaiser növelte meg a koncepciót, s az alaptőkét fölemelték négyszázezer pengőre. Tavaly még egyszer fölvizezték a részvényeket hétszázezer pengőig.
– Mért mondták nekem, hogy másfélmillió befektetett alaptőke?
– Ez az ellenzék szava. Nem mondják ki, hogy korona.
– Úgy.
– És tényleg, csak az első másfélmillió koronát fizették be teljesen. Különben ma már a veszteségmérleg meg is haladja a másfélmillió pengőt.
– Úgy, értem.
– Számlák. Az építésznek még mindig óriási követelése van. Vásárlások. Kukorica- és sertéstartozás. Befektetések. Gőzekék.
– Hogy történik az, hogy még ma sincs átírva a Sertéstenyésztőre a földterület.
– A belügyminiszter még ma se hagyta jóvá a közgyűlési határozatot.
– Úgy.
Ez mind megint új dolog volt neki. Csak most kezdte egy kicsit megérteni a dolgot.
– Hogy gyűltek így fel az adósságok?
– A vezetőség hamar eljutott arra a pontra, hogy a tőkéje kimerült. De a dolog természete szerint kénytelenek voltak egyre tovább terjeszkedni és fejleszteni az üzemet. Közben volt egy-két sertésvész. Az oltások, az egészségügyi berendezkedés roppant összegbe került. S lyukat lyukkal tömtek be. Az öreg Szentkálnay mindenre azt mondta, „itt vagyok én”. Aláírt. Váltókat. Számlákat. Elég könnyelműen csinálta. Arra jött a kukorica áremelkedése. S kész az egész.
Már memorandumszerűen volt összeállítva a Sertéstenyésztő története, könnyű volt átmenni rajta.
Mikor derekán voltak az iratnak, a polgármester titkára jött, hogy a méltóságos úr kéreti a főügyész urat.
– Azonnal ment.
– Á szervusz, szervusz, pajtikám – mondta a polgármester, s felállott és elébe jött.
Leültek a fotelekbe, s az öregúr megveregette a térdeit.
– Hát hallom, hallom, hogy egészen jó úton haladunk, igaz? Hát tetszik a Sertéstenyésztő?
– Kérlek alássan, méltóságos uram – mondta komolyan –, még nem vagyok egészen tisztában a dologgal, de az az érzésem, hogy a város nagyon jó üzletet csinálhat még vele.
– Nahát csak beszélj, kedves, beszélj.
Erre ő azt mondta el, amit tegnap Kardics bácsitól hallott. Óvakodott arról beszélni, amit ma megtudott. A polgármester nagy figyelemmel hallgatta s csak az volt a kényelmetlen, hogy a szeme állandóan bele volt fúródva, annyira, hogy kicsit bele is zavarodott, s mikor azt kellett volna kifejtenie, hogy a régi részvénytulajdonosok az ő véleménye szerint mennyire felelősek, elhallgatott.
– Meg kell csinálni – mondta a polgármester. – Hallom, Martiny doktorral is tárgyaltál, pajtikám.
– Na, neki nem mondtam el a lényeget, illetve csak a lényeget, annyit, amit neki hallania lehet. Nagyon óvatos voltam.
– Igen, igen – mondta a polgármester. – Meg kell az ellenzékkel beszélni.
– S amit neki mondtam, úgy vettem észre, hogy meg is nyerte a tetszését. Voltaképpen ő ugyanazt mondta. Meg kell menteni a város számára az egész üzemet, s városi kezelésben folytatni. Meg vagyok győződve, hogy ez lesz az első ügy, ami ellen semmi ellenzéknek nincs ellenkező véleményre jogosultsága.
– Ó, az ellenzék – legyintett finoman a polgármester. – Az ellenzék az szükséges. Ha nincs ellenzék, senki sem hiszi el, hogy jó az ügy.
És hangosan nevetett.
– Ha már az ellenzéknek is tetszik, megette a macska.
Tétován hallgatott, s szerette volna tudni a polgármester igazi véleményét.
De a polgármester egy adomát mondott el Deák Ferencről. Még az ő fiatalkorában történt, mert ő még ismerte Deák Ferencet, igaz, nem nagyon, mert már öreg volt s beteg, és nem szokott már beleszólni a dolgokba. De akkor történt, hogy egy képviselőválasztás miatt deputációval keresték fel az Angol Királynőben – pajtikám, az a nagy ember úgy lakott, mint egy igazi szobaúr. A folyosón kellett várakoznunk, míg bemehettünk hozzá. Végre elment tőle Lónyay Menyhért, s mi bementünk. Persze abban az időben mi voltunk az ellenzék. Mindenki ellenzék fiatalkorában, aki még negyvenéves korán túl is ellenzék, az nem is lesz ember soha. De aki harmincéves kora előtt nem volt ellenzék, abból sem lesz ember soha. Tisza Kálmán is ellenzék volt harmincnyolc éves koráig… Hát bemegyünk az öregúrhoz. Ott ült a nagy székében, s fel sem állott. Úgy állottunk előtte, mint az iskolásgyerekek. Meghallgatta a szónoklatunkat, s azt mondta: csak röviden, fiam, mert az élet rövid, mint a gatyamadzag. Az is mindig akkor szakad be a korcba, mikor nem kéne…
Nagyon nevetett s olyan furcsa volt, egész elfeledkezett mellette az ember arról, hogy ma is élet folyik, egy régi világ derengett fel.
– Akkor mondta azt is, hogy aki húszéves koráig nem volt szép, harmincig nem volt okos, negyvenig nem lett gazdag, abból már nem lesz soha semmi. Te hány éves vagy, pajtikám?
– Negyvenöt.
– Legszebb idő. Mondd csak, mért nem adod oda ennek a szegény inzsellérnek azokat a dolgokat, amiket kér?
A főügyész megrezzent.
– Méltóságos uram, pályázatot nem szabad kiadni addig az illetékes mérnöknek, míg a pályázat le nincs zárva.
– Persze, persze, hát csak add oda; neki a jövő héten rettenetes sok dolga lesz. Én vállalom a felelősséget és többet meg ne halljam azt a méltóságos urat, már megmondtam neked, hogy kedves öcsém vagy, s bátyád vagyok, vagy megtagadsz, pajtikám?
– De… édes jó bátyám.
– Aztán majd beszélünk erről a Sertéstenyésztőről, nagyon szép, amiket mondtál, s csak az a feleletem, hogy meg kell csinálni. De a Martiny doktor csak legyen ellenzék, nagyon kell nekünk az a kis ellenzéki terror, ők kényszerítenek rá, hogy megcsináljuk a dolgokat. Ha nincs ellenzék, akkor meghal minden. Az ellenzéket meg kell becsülni… Ezt is Deák Ferenc mondta… Hát honnan barátkozol te ezzel a derék Martiny doktorral?
– Rokonom.
– Rokonod? – kiáltott fel a polgármester.
Felkiáltásában olyan őszinte meglepetés volt, mintha azt hallotta volna, hogy dr. Martinyt kinevezték főispánnak.
– Rokonod? – tette hozzá. – Hogy lehet az?
A főügyész elmosolyodott.
– Hát az ő nagyanyja, meg az én nagyanyám két öregasszony volt.
De a polgármester e pillanatban nem volt hajlandó a tréfára.
Mereven és kissé gyanakvóan nézett; úgyhogy kénytelen volt magyarázatba bocsátkozni.
– Nagyapám, Kopjáss István, szintén István, apám is István volt, feleséget Gömör megyéből hozott, Malatinszky Évát, aki a podolini Malatinszkyak közül való volt. S Martiny doktornak a nagyanyja szintén podolini Malatinszky-lány volt. Innen a rokonság. Nagyon távoli, ha akarom igen, ha akarom nem, ahogy parancsolod, bátyám.
– Hm, hm – ühmgetett a polgármester –, fatális, fatális.
– Innen van – mondja Martiny doktor –, hogy eddig még az egész városban semmiféle rokoni kapcsolatot senkivel nem sikerült neki megállapítani, hogy apai-anyai ágon felvidéki – gondolom, azért is volt ilyen kitartóan s annyi időn keresztül az ellenzék vezetőembere. Nem volt semmi kockáztatnivalója.
– Na látod, na látod – mondta a polgármester a szakállát vakargatva. – Gyere csak vissza, s üljünk le egy kicsit ennél a kérdésnél. Nem lényegtelen, nem lényegtelen… És mit akar az az ember… evvel a rokonsággal… Mit akar?… Mit akar elérni? Mit mond?
A főügyész megzavarodott. Mialatt leült, megvillant benne, hogy ezek az urak a rokonság kérdését valósággal úgy fogják fel, mint a bejelentett jogcímet arra, hogy részt vehessenek a panamákban. 



PublisherRokonok, p. 210-214., Móra Könyvkiadó
Source of the quotation

Príbuzní (Slovak)

- Prosim ťa úctivo, nemohol by som dostať na niekoľko hodín súťažné návrhy na železný most? Mal by som si ich preštudovať už vopred, aby som nebol neinformovaný.
- Dostaneš ich, prosím ťa, len čo sa súťaž uzavrie. Ja sa do nich, prirodzene, nerozumiem, odbornú mienku budeš musieť podať ty.
- Veď práve preto, práve preto, prosím ťa. V nadchádzajúcich dňoch budem veľmi zaneprázdnený, rád by som na nich začal pracovať už skôr.
- Nazdávam sa, že to predpisy zakazujú.
- Aké predpisy? - zvolal inžinier a vzápätí vybuchol:
- Azda si nemyslíš, že mám záujem nazrieť do ponúk pred uzavretím súťaže? Mne je to jedno, pre mňa si robte, čo chcete.
Nazlostený schytil klobúk a odišiel.
Pištu zarazil inžinierov výbuch. Do tejto chvíle nemyslel na nič nezákonné, teraz však začal uvažovať, či hlavný inžinier naozaj nemá záujem podívať sa do ponúk pred uplynutím súťažnej lehoty.
Ale hlavný inžinier zlosť iba predstieral. V skutočnosti odišiel dosť spokojný, lebo hlavné údaje si už vypísal predtým, a bol by si rád dal vypísať aj statické údaje, aby mohol informovať firmu Holub a spol.
Pišta schytil balík spisov a zatvoril ho do veľkej skrine na spisy, potom si dal zavolať doktora Péterfiho a vyžiadal si spisy výkrmne.
Výkrmňu založili roku 1925 so základným kapitálom pol druha milióna korún. Keď sa začalo počítať na pengő, rovnalo sa to stodvadsiatim tisícom, lenže do tých čias už celý základný kapitál zmizol. Kaiser koncepciu rozšíril a zvyšil základný kapitál na štyristotisíc pengő. A vlani podvihli akcie ešte raz na sedemstotisíc pengő.
- Prečo ma informovali, že na základný kapitál sa splatilo pol druha milióna?
- To vravi opozícia. Nepovie však, že to bolo v korunách.
- Tak.
- V skutočnosti vyplatilo sa naozaj iba prvých pol druha milióna korún. Lenže dnes straty robia už pol druha milióna pengő.
- Áno, rozumiem.
- Samý účet. Staviteľ má ešte vždy obrovské pohľadávky. A rozličné nákupy. Dlhy za kukuricu a za ošípané. Investície. Parné pluhy.
- Ako to, že sa pozemky dodnes neprepísali na výkrmňu?
- Minister vnútra dodnes neschválil uznesenie mestského zastupiteľstva.
- Tak.
Pre Pištu to boli samé novinky. Až teraz začal veci trocha rozumieť.
- Ako mohli tak narásť dlžoby?
- Vedenie podniku doviedlo to čoskoro tak ďaleko, že vyčerpalo celý kapitál. Ale pre povahu veci museli podnik čoraz väčšmi rozširovat a zväčšovat. Medzičasom stihol ošípané niekoľko ráz aj mor. Očkovanie a rôzne zdravotnícke opatrenia stáli obrovské sumy. A tak zapchávali jednu dieru druhou. Starý Szentkálnay na všetko vravieval: „Ešte som tu.“ A podpisoval. Zmenky. Účty. Počínal si dosť ľahkomyseľne. No a potom prišlo zvýšenie cien kukurice. A bolo po všetkom.
Záležitosť výkrmne ležala pred ním ako hotové memorandum, ako otvorená kniha.
Keď už prebrali polovicu spisov, vstúpil mešťanostov tajomník.
- Pán veľkomožný necháva prosiť pána právneho zástupcu.
Pišta hneď odišiel.
- Á, servus, servus, braček, - povedal mešťanosta. Vstal a išiel mu v ústrety.
Sadli si do kresiel. Starý pán ho potľapkal po kolenách.
- Počúvam, že veci postupujú celkom dobre, pravda? No, ako si spokojný s výkrmňou?
- Prosím ťa úctivo, pán veľkomožný, - povedal vážne Pišta, - tá vec mi ešte nie je celkom jasná, ale mám pocit, že by s ňou mesto mohlo urobiť veľmi dobrý obchod.
- Len rozprávaj, môj milý, rozprávaj.
Pišta povedal to, čo počul včera od uja Kardicsa. Zamlčal to, čo sa dozvedel dnes. Mešťanosta ho počúval veľmi pozorne. Nepohodlné bolo iba to, že neprestajne upieral naň oči, takže bol trochu zmätený, a keď sa mal vyjadriť o tom, ako ďaleko siaha zodpovednosť bývalých majiteľov akcií, odmlčal sa.
- Musí sa to urobiť, - povedal mešťanosta. - Počúvam, braček, že si sa radil aj s doktorom Martinym.
- Jemu som, prirodzene, nepovedal podstatné okolnosti, vlastne povedal som mu iba podstatné, len toľko, čo mohol počuť. Bol som veľmi opatrný.
- Áno, áno, - povedal mešťnosta. - Veci treba prediskutovať aj s opozíciou.
- A to, čo som mu povedal, zdá sa, získalo i jeho sympatie. V podstate povedal to isté aj on. Podnik vraj treba zachrániť pre mesto a naďalej ho viesť v mestskej správe. Som presvedčený, že je to prvá vec, proti ktorej opozícia nebude oprávnená uplatňovať nijaké námietky.
- Ach, opozícia, - kývol jemne meštanosta. - Opozícia je potrebná. Keď niet opozície, nik neuverí, že ide o dobrú vec.
A hlasno sa zasmial.
- Keď sa voľačo páči aj opozícii, je to pre psa.
Pišta rozpačito mlčal a rád by bol poznal mešťanostovu ozajstnú mienku.
Mešťanosta mu však miesto toho vyrozprával anekdotu o Ferencovi Deákovi. Stalo sa to za jeho mladých liet, lebo poznal aj Ferenca Deáka. Pravda, nie veľmi, lebo Deák bol vtedy už starý a neveľmi sa miešal do verejných záležitostí. Ale stalo sa, že ho raz v súvislosti s akýmisi poslaneckými voľbami vyhľadali v hoteli Anglická kráľovná - ten človek tam býval, braček, ako ozajstný veľmož. Museli sme čakať na chodbe, kým nás k nemu pustili. Ked od neho konečne odišiel Melicher Lónyay, vošli sme. V tom čase sme boli, pravda, opozíciou my. Za mladi je každý v opozícii. Kto sa hlási k opozícii aj po štyridsiatke, nebude z neho nikdy nič. Prauda, ani z toho, kto nebol v opozícii pred tridsiatkou. Aj Koloman Tisza bol v opozícii do tridsiatich ôsmich rokov... Nuž vošli sme k starému pánovi. Sedel vo velikánskom kresle a ani len nevstal. Postávali sme pred ním ako školáci. Vypočul naše posolstvo a povedal: len stručne, syn môj, lebo život je krátky ako šnúra do gatí. Aj tá vbehne do obruby akurát vtedy, keď by nebolo treba...
Hlučne sa zasmial a bolo to také čudné, že pri tom človek celkom zabudol na dnešok. Vynorili sa mu pred očami staré zašlé časy.
- Povedal i to, že kto nebol do dvadsiatky pekný, do tridsiatky múdry, do štyridsiatky bohatý, už nikdy z neho nič nebude. Ty máš koľko, braček?
- Štyridsaťpäť.
- Najkrajší vek. Nože povedz, prečo nechceš dať tomu chudákovi inžinierovi tie veci, o ktoré ťa žiadal?
Právny zástupca sa zachvel.
- Pán veľkomožný, súťažné návrhy sa nesmú vydať kompetentnému inžinierovi pred uzavretim súťaže.
- Pravda, pravda, len mu ich daj, budúci týždeň bude mať strašne veľa práce. Na moju zodpovednosť. A viac nech nepočujem toho pána veľkomožného, veď som ti už povedal, že si môj milý syn a ja tvoj strýc. Aleho ma chceš zaprieť, braček?
- Ale... milý strýko !
- Neskoršie sa porozprávame aj o výkrmni, to, čo si povedal, je veľmi pekné a ja ti vravím iba toľko, že to treba spraviť. Ale doktor Martiny nech je len v opozícii, veľmi potrebujeme ten opozičný teror, je dobré, keď nás nútia, aby sme sa púšťali do vecí. Bez opozície by všetko skapalo. Opozíciu si musíme vážiť. Tak to povedal aj Ferenc Deák... A kde sa vzalo to priateľstvo s doktorom Martinym?
- Sme príbuzní.
- Príbuzní? - zvolal mešťanosta.
Z jeho zvolania vyznievalo také úprimné prekvapenie, akoby bol práve počul, že Martinyho vymenovali za župana.
- Príbuzní? - dodal ešte raz. - Ako je to možné?
Právny zástupca sa usmial.
- Nuž jeho stará matka a moja stará matka boli dve ženy.
Ale meštanostovi v tejto chvíli nebolo do žartovania.
Díval sa ustrnulo a podozrievavo, takže Pišta musel začať vysvetľovať.
- Môj starý otec Štefan Kopjáss, tiež Štefan, aj môj otec bol Štefan, priviedol si ženu z Gemera. Evu Malatinszkú, z rodiny Malatinszkovcov z Podolinca. Aj stará matka doktora Martinyho bola Malatinszká z Podolinca. Odtiaľ naše príbuzenstvo. Veľmi vzdialené, ak chcem áno, ak chcem nie, ako rozkážeš, strýčko.
- Hm, hm, - zahmkal mešťanosta, - to je fatálne, fatálne.
- Preto sa doktorovi Martinymu dosiaľ nepodarilo zistiť - ako vraví - nijaké rodinné vzťahy v celom meste, lebo pochádza z otcovej i z matkinej strany z Horniakov. Myslím, že práve preto bol tak dlho a tak vytrvale aj vodcom opozície. Nemal čo riskovať.
- No vidíš, no vidiš, - povedal mešťanosta, škrabkajúc si bradu... - Nože sa vráť, poseďme si ešte trocha pri tejto veci. Nie je to nič bezpodstatného... A čo chce ten chlap s tým svojím príbuzenstvom?... Čože chce?... Čo chce dosiahnuť? Čo ti vravel?
Pišta zrozpačitel. Kým si sadal, prebleslo mu mysľou, že sa títo páni dívajú na otázku príbuzenstva ako na uplatňovanie právneho nároku na účasť v machináciách. 



Source of the quotationPríbuzní, p. 183-188., Slovenské Vydavateľstvo Krásnej Literatúry, 1963

minimap