Madách Imre: Die Tragödie des Menschen (Az ember tragédiája in German)

Portre of Madách Imre

Az ember tragédiája (Hungarian)

Harmadik szín

(Pálmafás vidék a paradicsomon kívül. Kis, durva fakaliba. Ádám cövekeket ver le kerítésül. Éva lugost alkot. Lucifer.)

Ádám

Ez az enyém. A nagy világ helyett
E tér lesz otthonom. Birok vele,
Megvédem azt a kártevő vadaktól,
És kényszerítem nékem termeni.

Éva

Én meg lugost csinálok, épen olyat,
Mint az előbbi, s így közénk varázslom
A vesztett Édent.

Lucifer

Vajh, mi nagy szavat
Mondottatok ki. A család s tulajdon
Lesz a világnak kettes mozgatója,
Melytől minden kéj s kín születni fog.
És e két eszme nő majd szüntelen,
Amíg belőle hon lesz és ipar,
Szülője minden nagynak és nemesnek,
És felfalója önnön gyermekének.

Ádám

Rejtélyeket beszélsz. Igérted a
Tudást, az ösztön kéjéről lemondtam
Érette, hogy, bár küzdve, nagy legyek.
S mi az eredmény?

Lucifer

Hát nem érzed-e?

Ádám

Érzem, hogy Isten amint elhagyott,
Üres kézzel taszítván a magányba,
Elhagytam én is. Önmagam levék
Enistenemmé, és amit kivívok,
Méltán enyém. Erőm ez, s büszkeségem.

Lucifer félre

Hiú báb, mostan fittyet hánysz az égnek,
Meglátjuk szíved, villámok ha égnek.

Éva

Nekem meg büszkeségem az csupán,
Hogy a világnak anyja én leszek.

Lucifer félre

Dicső eszmény, mit a nő szíve hord,
Megörökítni a bűnös nyomort.

Ádám

Mit is köszönjek néki? Puszta létem?
Hisz az a lét, ha érdemes leszen
Terhére, csak fáradságom gyümölcse.
A kéjet, amit egy ital viz ád,
Szomjam hevével kell kiérdemelnem,
A csók mézének ára ott vagyon -
Amely nyomán jár - a lehangolásban.
De hogyha a hálának csatja mind
Le is hullt rólam, bár szabad levék
Alkotni sorsom és újból lerontni,
Tapogatózva amit tervezék -
Ahhoz segélyed sem kellett talán,
Megbírta volna azt saját erőm.
S te nem mentél meg a súlyos bilincstől,
Mellyel testem por földéhöz csatol.
Érzem, bár nem tudom nevét, mi az,
Talán egy hajszál - annál szégyenebb -,
Mi korlátozza büszke lelkemet.
Nézd, ugranám, és testem visszahull,
Szemem, fülem lemond szolgálatáról,
Ha a távolnak kémlem titkait;
S ha képzetem magasb körökbe von,
Az éhség kényszerít, hunyászkodottan
Leszállni ismét a tiprott anyaghoz.

Lucifer

Ezen kötél erősb, mint én vagyok.

Ádám

Ah, úgy te gyönge szellem vagy igen,
Ha e láthatatlan pókháló, e semmi,
Mit százezer lény észre sem veszen,
S hálója közt szabadság érzetével
Fickándozik, mit csak nehány kivált
Magasb szellem sejt, még dacol veled.

Lucifer

S csakis ez az, mi vélem bír dacolni,
Mert szellem, mint én. Vagy tán azt hiszed,
Hogy, mert elrejtve munkál s zajtalan,
Nem is erős? - Ne hidd, homályban űl,
Mi egy világot rendít és teremt,
Mert látásától megszédűlne a fej.
Csak ember műve csillog és zörög,
Melynek határa egy arasznyi lét.

Ádám

Hagyd megtekintnem hát e működést
- Egy perce csak, keblem, tudod, erős -,
Mely rám befolyhat, aki enmagamban
Olyan különvált és egész vagyok.

Lucifer

Vagyok - bolond szó. Voltál és leszesz.
Örök levés s enyészet minden élet.
De nézz körűl és láss szellem-szemekkel. -

Ádám amit a következőkben mond, mind láthatóvá is lesz

Mi áradat buzog fel így körűlem,
Magasba törve szakadatlanúl,
Hol kétfelé vál s a földsarokig
Vihar gyanánt rohan?

Lucifer

Az a melegség,
Mely életet visz a jegek honába.

Ádám

Hát e két lángfolyam, mely zúgva fut
Mellettem el, hogy félek, elsodor,
És mégis érzem éltető hatását:
Mi az, mi az? Elkábulok belé. -

Lucifer

Ez a delej.

Ádám

Alattam ing a föld.
Amit szilárdnak és alaktalannak
Tartottam eddig, forrongó anyag lőn,
Ellentállhatlan, mely alak után tör,
Életre küzd. Amarra mint jegec,
Emerre mint rügy. Oh, e zűr között
Hová lesz énem zárt egyénisége,
Mivé leszesz, testem, melyben szilárd
Eszköz gyanánt oly dőrén megbizám
Nagy terveimben és nagy vágyaimban?
Te elkényeztetett gyermek, ki bajt
S gyönyört szerezsz számomra egyiránt.
Nehány marok porrá sülyedsz-e csak,
Míg többi lényed víz és tünde lég,
Mely még imént piroslott és örült,
S legott voltammal a felhőbe gőzölt?
Minden szavam, agyamban minden eszme
Lényemnek egy-egy részét költi el.
Elégek! - És a vészhozó tüzet
Talán rejtélyes szellem szítogatja,
Hogy melegedjék hamvadásomon. -
El e látással, mert megőrülök.
Ily harcban állni száz elem között
Az elhagyottság kínos érzetével,
Mi szörnyű, szörnyű! - Oh, miért lökém el
Magamtól azt a gondviseletet,
Mit ösztönöm sejtett, de nem becsűlt,
S tudásom óhajt - oh de hasztalan.

Éva

Úgy-é, úgy-é, hasonlót érzek én is.
Ha majd te harcolsz a fenevadakkal,
Vagy én lankadva kertünk ápolom,
Körültekintek a széles világon,
És égen-földön nem lesz egy rokon,
Nem egy barát, ki biztasson vagy óvjon,
Nem így volt ám ez egykor, szebb időben.

Lucifer gúnyosan

Hiszen, ha oly kicsínyes lelketek,
Hogy fáztok ápoló gond s kéz ne'kűl,
S alárendeltség oly szükségetek:
Idézek én fel istent számotokra,
Ki nyájasabb lesz, mint a zord öreg:
E földnek szellemét, ismérem őt
Az égi karból, szép szerény fiú. -
Jelenjél meg, szellem,
Látod, nem bírsz velem,
Az ősi tagadás
Hiv, hisz nem merne más.

A földből lángok csapnak fel, tömör fekete felhő képződik szivárvánnyal, iszonyúan mennydörögve

Lucifer hátralépve

Ki vagy te, rém - nem téged hívtalak,
A föld nemtője gyönge és szelíd.

A Föld Szellemének szava

Mit gyöngeűl látál az égi karban,
Az önkörében végtelen, erős. -
Im itt vagyok, mert a szellem szavának
Engednem kelle, ámde megjegyezd,
Hogy fölzaklatni s kormányozni más.
Ha felveszem saját képem, leroskadsz,
S eme két féreg itt megsemmisűl.

Lucifer

Mondd hát, hogyan fér büszke közeledbe
Az ember, hogyha istenűl fogad?

A Föld Szellemének szava

Elrészletezve vízben, fellegekben,
Ligetben, mindenütt, hová benéz
Erős vágyakkal és emelt kebellel.
Eltűnik

A ligetet, forrást tünde játszi nimfák népesítik

Éva

Ah, nézd e kedves testvér arcokat,
Nézd, nézd, mi bájosan köszöntenek,
Nincs többé elhagyottság, rengeteg,
A boldogság szállott közénk velek.
Ők adnak búnkban biztató szavat,
A kétkedésben jó tanácsokat.

Lucifer

Nem is kérhettek jobb helyütt tanácsot -
Kik, amint kértek, már határozátok -
Mint épp e kedves tünde alakoktól,
Kik úgy felelnek, mint kérdésetek szól:
A tiszta szívre mosolyogva néznek,
Ijesztő réműl a kétségb'esőnek;
Ők kísérendnek végig száz alakban,
Százféleképen átalváltozottan,
A fürkésző bölcs észnek üde árnya
S örök ifjú sziveknek ideálja.

Ádám

Mit ér, mit ér e játék csillogása,
Előttem mely foly, nem hatok belé -
S nekem csak egy rejtéllyel több jutott. -
Ne hitegess, Lucifer, ne tovább,
Hagyj tudnom mindent, úgy, mint megfogadtad.

Lucifer félre

Keserves lesz még egykor e tudásod,
S tudatlanságért fogsz epedni vissza.
Fenn
De tűrelem. Tudod, hogy a gyönyör
Percét is harccal kell kiérdemelned;
Sok iskolát kell még addig kijárnod,
Sokat csalódnod, míg mindent megértesz.

Ádám

Könnyű neked beszélni tűrelemről,
Előtted egy öröklét van kitárva,
De én az élet fájából nem ettem,
Arasznyi lét, mi sietésre int.

Lucifer

Minden, mi él, az egyenlő soká él,
A százados fa s egynapos rovar.
Eszmél, örűl, szeret és elbukik,
Midőn napszámát s vágyait betölté.
Nem az idő halad: mi változunk,
Egy század, egy nap szinte egyre megy.
Ne félj, betöltöd célodat te is,
Csak azt ne hidd, hogy e sár-testbe van
Szorítva az ember egyénisége.
Látád a hangyát és a méherajt:
Ezer munkás jár dőrén összevissza,
Vakon cselekszik, téved, elbukik,
De az egész, mint állandó egyén,
Együttleges szellemben él, cselekszik,
Kitűzött tervét bizton létesíti,
Míg eljön a vég, s az egész eláll. -
Portested is széthulland így, igaz,
De száz alakban újolag felélsz.
És nem kell újra semmit kezdened:
Ha vétkezél, fiadban bűnhödöl,
Köszvényedet őbenne folytatod,
Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz,
Évmilliókra lesz tulajdonod.

Ádám

Ez visszapillantása az öregnek,
De ifjú keblem forró vágya más:
Jövőmbe vetni egy tekintetet.
Hadd lássam, mért küzdök, mit szenvedek.

Éva

Hadd lássam én is, e sok újulásban
Nem lankad-é el, nem veszít-e bájam.

Lucifer

Legyen. Bűbájat, szállítok reátok,
És a jövőnek végeig beláttok
Tünékeny álom képei alatt;
De hogyha látjátok, mi dőre a cél,
Mi súlyos a harc, melyben útatok tér;
Hogy csüggedés ne érjen e miatt,
És a csatától meg ne fussatok:
Egére egy kicsiny sugárt adok,
Mely biztatand, hogy csalfa tünemény
Egész látás - s e sugár a remény. -

Ezalatt Ádámot és Évát kalibába vezeti, kik ott elszunnyadnak


PublisherTalentum Kiadó
Source of the quotationp. 21-27.

Die Tragödie des Menschen (German)


Drittes Bild
Ausserhalb des Paradieses

Herrliche Gegend. Kleine, rohgezimmerte Holzhütte. Adam schlägt Pflöcke zu einer Umzäunung ein. Eva baut eine Laube. Luzifer.

ADAM
Das ist mein Land. Ein Fußbreit statt
Der weiten Welt. Doch ich bin Herr.
Ich schütz mein Land vor wilden Tieren
Und zwinge es, mir Frucht zu tragen.

EVA
Und ich bau eine Laube, so
Wie jene war, und zaubre her das
Verlorne Eden.

LUZIFER
Große Worte!
Familie und Eigentum:
Sie werden einst die Welt bewegen
Und alle Lust und Qual gebären.
Die zwei Begriffe wachsen riesig
Und heißen Heimat und Gewerbe,
Sie zeugen alles Große, Edle
Und fressen ihre eignen Kinder.

ADAM
Du sprichst in Rätseln. Du versprachst
Mir Wissen! Drum entsagt’ der Lust ich,
Um, wenn auch kämpfend, groß zu sein.
Und mein Gewinn?

LUZIFER
Du fühlst ihn nicht?

ADAM
Ich fühle: Als mich Gott verließ,
Mit leerer Hand ins Öde stieß,
Verließ ich ihn, um selbst mir Gott
Zu sein. Was ich erringe, das
Ist mein. Dies gibt mir Kraft und Stolz.

LUZIFER
beiseite.

Du schmähst den Himmel, eitler Fant;
Dein Wert wird erst, wenn’s blitzt, erkannt.

EVA
Mein Stolz hinwieder soll es sein,
Daß ich der Menschheit Mutter werde.

LUZIFER
beiseite.
Des Weibes höchstes Ideal:
Verewigung der Erdenqual.

ADAM
Was dank ich ihm? Mein nacktes Sein?
Das Sein wird ja erst seienswert,
Wenn meine Müh es dazu macht.
Die Wonne eines Wassertrunks
Verdien ich erst durch heißen Durst.
Der Preis der Süße eines Kusses
Ist die Verstimmung, die ihm folgt.
Und hab ich auch des Dankes Fesseln
Gelöst, wodurch ich frei mein Schicksal
Gestalten kann, aufbaun, zerstören,
Abtastend, was mein Plan erdachte:
Dazu braucht ich nicht deine Hilfe,
Aus eigner Kraft vermöcht ich’s auch.
Du streiftest mir nicht ab die Kette,
Die meinen Leib dem Staub vermählt.
Ich fühl, doch weiß ich’s nicht zu nennen,
Was meine stolze Seele zügelt;
Vielleicht ein Haar nur, um so schlimmer!
Ich möchte springen und ich falle,
Den Dienst versagen Aug und Ohr,
Wenn ich die Ferne will enträtseln;
Und zieht mich Phantasie hinan,
Der Hunger hält mich fest im Staube,
Den ich beschämt mit Füßen trete.

LUZIFER
Dies Band ist stärker noch als ich.

ADAM
Dann bist du wohl ein schwacher Geist,
Wenn dieses dünne Spinngewebe,
In dessen unsichtbarem Netz
– Geahnt allein von Auserwählten –
Millionen zappeln, frei sich wähnend:
Wenn dieses Nichts dir trotzen kann.

LUZIFER
Nur dieses eine kann mir trotzen,
Weil Geist es ist wie ich. Du glaubst,
Weil es verborgen wirkt und lautlos,
Sei es nicht stark? Du irrst! Was Welten
Erschüttert und erschafft, wirkt oft
Im Dunkeln, weil sein Anblick schwindeln macht.
Nur Menschenwerk, für kurze Zeit
Bemeßnes, klirrt und glitzert eitel.

ADAM
So laß mich einen Augenblick
– Ich bin ja stark – dies Wirken schaun,
Das mich, der ich ein abgeschloßnes,
Ein Ganzes bin, beherrschen kann.

LUZIFER
„Ich bin” - Unsinn! Du warst, wirst sein.
Das Leben ist: vergehn und werden. –
Doch sei’s, schau nun mit Geisteraugen.

ADAM
Was er sagt, wird sichtbar.
Was ist die Flut, die mich umrauscht,
Die endlos in die Höhe strebt,
Sich teilt und wie der Sturmwind jagt
Den Polen zu?

LUZIFER
Das ist die Wärme,
Die Leben trägt ins Reich des Eises.

ADAM
Und dieser Flammendoppelstrom:
Er braust vorbei und reißt mich fast
Mit sich und schenkt mir doch Belebung.
Was ist’s? Es hat mich ganz betäubt.

LUZIFER
Magnetsche Kraft.

ADAM
Es bebt die Erde.
Was unter mir für fest ich hielt
Und formlos sah, ist Stoff, der gärt,
Der unbezwinglich nach Gestalt
Und Leben ringt, dort als Kristall,
Als Knospe hier. In diesem Chaos
Was soll aus meinem Ich denn werden,
Aus dir, mein Leib, dem ich so töricht
Als sichrem Werkzeug hab getraut
Im großen Planen, großen Sehnen?
Mein Leib, verwöhntes Kind, das mir
Bald Wonne und bald Leid beschert,
Wirst du zu einer Handvoll Staub;
Dein Übriges zu Luft und Wasser?
Das jüngst noch lebensfrisch sich freute,
Mein Ich, verfliegt in Dampf und Nebel?
Ein jedes Wort und alles, was ich denke,
Verbraucht ein Teilchen meines Wesens;
Ach, ich verbrenne! – und das Feuer schürt
Vielleicht ein rätselhafter Geist,
Der sich an meiner Asche wärmt.
Fort dies Gesicht, mich packt der Wahnsinn!
In Qualen des Verlassenseins
Mit hundert Elementen kämpfen,
Wie furchtbar, furchtbar! Warum stieß ich
Die Vorsehung von mir, die mein
Instinkt geahnt, doch nicht geschätzt hat,
Mein Wissen wünscht sie, ach, vergebens!

EVA
Ja, ja, so ähnlich fühl ich auch.
Wenn du mit wilden Bestien kämpfst
Und ich schon müd den Garten pflege
Und in der weiten Welt mich umseh:
Kein Freund im Himmel und auf Erden,
Kein Bruder, der mich schützt und tröstet.
Wie anders war’s in beßrer Zeit.

LUZIFER
spöttisch.
Sind eure Herzen gar so bänglich,
Daß ohne Pfleger ihr gleich friert
Und euch nach einer Leine sehnt?
So will ich einen Gott beschwören,
Viel milder als der strenge Greis:
Den Erdgeist, den bescheidnen Jungen,
Den hübschen aus dem Engelschor.
Erscheine, Erdengeist,
Ich zwinge dich, du weißt,
Urzweifel ruft dich her,
Wer wagt’ es, wenn nicht er?

Flammen schlagen aus der Erde, eine dichte dunkle Wolke mit Regenbogen bildet sich unter schrecklichem Donner.

LUZIFER
tritt zurück.
Wer bist du, Schreck? Den ich gerufen,
Der Erdgeist, der ist zart und sanft.

STIMME DES ERDGEISTS
Was schwach du sahst im Himmelschor,
Ist endlos stark im eignen Kreis.
Da bin ich, weil dem Ruf des Geistes
Ich folgen mußt. Doch mich zu rufen
Vermagst du, nicht mich zu beherrschen!
Vor meinem Angesicht vergehst du,
Und diese Würmer hier zerstieben.

LUZIFER
Wie dringt in deine stolze Nähe
Der Mensch, wenn er zum Gott dich kürt?

STIMME DES ERDGEISTS
Zerteilt im Wasser, in den Wolken,
Im Hain und allwohin er blickt
Mit starkem Trieb und hohem Herzen.

Das Phänomen verschwindet. Anmutige, spielende Nymphen bevölkern die Quelle, den Hain.

EVA
Ach sieh die lieben Schwestern rings,
Und sieh, wie lieblich sie uns grüßen.
Vorbei sind Wildnis, Einsamsein,
Mit ihnen zieht das Glück hier ein,
Sie geben Trost in unserm Leid
Und Rat im Zweifel jederzeit.

LUZIFER
Den besten Rat holt euch ihr beiden
– Die ihr ja selber wollt entscheiden –
Bei diesen Feen, den lieblich trauten,
Die reden, wie die Fragen lauten:
Sie lächeln freundlich an den Reinen,
Dem Zagen sie als Spuk erscheinen;
Sie werden euch, gewandelt hundertmal,
Geleiten zu des Weges Abend,
Den Forschergeist mit Kühle labend,
Des ewig jungen Herzens Ideal.

ADAM
Was soll mir dieses Gaukelspiel,
Das ich ergründen doch nicht kann!
Ein Rätsel mehr, das mich nun reizt.
So täusche mich nicht länger, halte
Dein Wort und laß mich alles wissen!

LUZIFER
beiseite.
Dies Wissen wird dir einst so bitter,
Daß du um Torheit betteln wirst.
Laut.
Geduld. Selbst die geringste Lust
Hast du mit Kampf dir zu erringen,
Noch viele Schulen durchzustehen,
Oft irren, bis du alles weißt.

ADAM
Geduld, Geduld: du hast es leicht!
Die Ewigkeit liegt offen dir,
Doch ich aß nicht vom Baum des Lebens,
Die Spanne Dasein treibt zur Eile.

LUZIFER
Jedwedes lebt die gleiche Zeit:
Uralter Baum und Eintagsfliege
Empfinden, freun sich, lieben, sterben,
Wenn Lebensfron und Lust erfüllt sind.
Wir ändern uns und nicht die Zeit.
Tag und Jahrhundert gelten gleich.
Gemach, auch du erreichst dein Ziel.
Doch wähne nicht, des Menschen Geist sei
Auf diesen Leib von Staub beschränkt.
Ameisen sieh und Bienenschwärme,
So wimmeln tausend durcheinander:
Sie handeln blind, sie irren, stürzen,
Das Ganze aber als ein Stetes
Lebt fort und webt in Geisteseinheit
Und führt den Plan zum sichern Ende,
Bis alles stillesteht dereinst.
Dein Leib wird auch in Staub zerfallen,
Doch du erstehst in hundert Formen,
Und neu beginnen mußt du nichts:
Du büßt die Schuld in deinem Sohne,
Und weiter schleppt er deine Gicht;
Was du erfährst und fühlst und lernst,
Verliert sich Jahrtausende nicht.

ADAM
So blickt enttäuscht zurück ein Greis.
Doch ich bin jung und wünsche heiß
Nur einen Blick in künftige Zeit:
Zu sehn, wofür ich kämpf und leid.

EVA
Mir zeig im Wandel der Gestalten,
Daß meine Reize nie veralten.

LUZIFER
Es sei. Berührt durch Zauberhände,
Durchschaut die Zeiten bis ans Ende
Im Traumgesicht, in schwanken Bildern;
Doch wenn ihr seht, das Ziel wie leer,
Der Weg wie lang, der Kampf wie schwer:
Um euer Zagen doch zu mildern,
Daß ihr nicht flieht das Kampfgetümmel,
Setz ich ein Licht an euren Himmel,
Das euch den Trost gibt, alles sei,
Was ihr gesehn habt, Gaukelei:
Den Strahl der Hoffnung!

Unterdes führt er Adam und Eva in die Hütte, wo sie sich hinlagern und einschlummern.


Source of the quotationCorvina Verlag, Budapest, 1970, p. 37-47.

minimap