Madách Imre: Az ember tragédiája
Az ember tragédiája (Hungarian)Harmadik szín (Pálmafás vidék a paradicsomon kívül. Kis, durva fakaliba. Ádám cövekeket ver le kerítésül. Éva lugost alkot. Lucifer.) Ádám Ez az enyém. A nagy világ helyett E tér lesz otthonom. Birok vele, Megvédem azt a kártevő vadaktól, És kényszerítem nékem termeni. Éva Én meg lugost csinálok, épen olyat, Mint az előbbi, s így közénk varázslom A vesztett Édent. Lucifer Vajh, mi nagy szavat Mondottatok ki. A család s tulajdon Lesz a világnak kettes mozgatója, Melytől minden kéj s kín születni fog. És e két eszme nő majd szüntelen, Amíg belőle hon lesz és ipar, Szülője minden nagynak és nemesnek, És felfalója önnön gyermekének. Ádám Rejtélyeket beszélsz. Igérted a Tudást, az ösztön kéjéről lemondtam Érette, hogy, bár küzdve, nagy legyek. S mi az eredmény? Lucifer Hát nem érzed-e? Ádám Érzem, hogy Isten amint elhagyott, Üres kézzel taszítván a magányba, Elhagytam én is. Önmagam levék Enistenemmé, és amit kivívok, Méltán enyém. Erőm ez, s büszkeségem. Lucifer félre Hiú báb, mostan fittyet hánysz az égnek, Meglátjuk szíved, villámok ha égnek. Éva Nekem meg büszkeségem az csupán, Hogy a világnak anyja én leszek. Lucifer félre Dicső eszmény, mit a nő szíve hord, Megörökítni a bűnös nyomort. Ádám Mit is köszönjek néki? Puszta létem? Hisz az a lét, ha érdemes leszen Terhére, csak fáradságom gyümölcse. A kéjet, amit egy ital viz ád, Szomjam hevével kell kiérdemelnem, A csók mézének ára ott vagyon - Amely nyomán jár - a lehangolásban. De hogyha a hálának csatja mind Le is hullt rólam, bár szabad levék Alkotni sorsom és újból lerontni, Tapogatózva amit tervezék - Ahhoz segélyed sem kellett talán, Megbírta volna azt saját erőm. S te nem mentél meg a súlyos bilincstől, Mellyel testem por földéhöz csatol. Érzem, bár nem tudom nevét, mi az, Talán egy hajszál - annál szégyenebb -, Mi korlátozza büszke lelkemet. Nézd, ugranám, és testem visszahull, Szemem, fülem lemond szolgálatáról, Ha a távolnak kémlem titkait; S ha képzetem magasb körökbe von, Az éhség kényszerít, hunyászkodottan Leszállni ismét a tiprott anyaghoz. Lucifer Ezen kötél erősb, mint én vagyok. Ádám Ah, úgy te gyönge szellem vagy igen, Ha e láthatatlan pókháló, e semmi, Mit százezer lény észre sem veszen, S hálója közt szabadság érzetével Fickándozik, mit csak nehány kivált Magasb szellem sejt, még dacol veled. Lucifer S csakis ez az, mi vélem bír dacolni, Mert szellem, mint én. Vagy tán azt hiszed, Hogy, mert elrejtve munkál s zajtalan, Nem is erős? - Ne hidd, homályban űl, Mi egy világot rendít és teremt, Mert látásától megszédűlne a fej. Csak ember műve csillog és zörög, Melynek határa egy arasznyi lét. Ádám Hagyd megtekintnem hát e működést - Egy perce csak, keblem, tudod, erős -, Mely rám befolyhat, aki enmagamban Olyan különvált és egész vagyok. Lucifer Vagyok - bolond szó. Voltál és leszesz. Örök levés s enyészet minden élet. De nézz körűl és láss szellem-szemekkel. - Ádám amit a következőkben mond, mind láthatóvá is lesz Mi áradat buzog fel így körűlem, Magasba törve szakadatlanúl, Hol kétfelé vál s a földsarokig Vihar gyanánt rohan? Lucifer Az a melegség, Mely életet visz a jegek honába. Ádám Hát e két lángfolyam, mely zúgva fut Mellettem el, hogy félek, elsodor, És mégis érzem éltető hatását: Mi az, mi az? Elkábulok belé. - Lucifer Ez a delej. Ádám Alattam ing a föld. Amit szilárdnak és alaktalannak Tartottam eddig, forrongó anyag lőn, Ellentállhatlan, mely alak után tör, Életre küzd. Amarra mint jegec, Emerre mint rügy. Oh, e zűr között Hová lesz énem zárt egyénisége, Mivé leszesz, testem, melyben szilárd Eszköz gyanánt oly dőrén megbizám Nagy terveimben és nagy vágyaimban? Te elkényeztetett gyermek, ki bajt S gyönyört szerezsz számomra egyiránt. Nehány marok porrá sülyedsz-e csak, Míg többi lényed víz és tünde lég, Mely még imént piroslott és örült, S legott voltammal a felhőbe gőzölt? Minden szavam, agyamban minden eszme Lényemnek egy-egy részét költi el. Elégek! - És a vészhozó tüzet Talán rejtélyes szellem szítogatja, Hogy melegedjék hamvadásomon. - El e látással, mert megőrülök. Ily harcban állni száz elem között Az elhagyottság kínos érzetével, Mi szörnyű, szörnyű! - Oh, miért lökém el Magamtól azt a gondviseletet, Mit ösztönöm sejtett, de nem becsűlt, S tudásom óhajt - oh de hasztalan. Éva Úgy-é, úgy-é, hasonlót érzek én is. Ha majd te harcolsz a fenevadakkal, Vagy én lankadva kertünk ápolom, Körültekintek a széles világon, És égen-földön nem lesz egy rokon, Nem egy barát, ki biztasson vagy óvjon, Nem így volt ám ez egykor, szebb időben. Lucifer gúnyosan Hiszen, ha oly kicsínyes lelketek, Hogy fáztok ápoló gond s kéz ne'kűl, S alárendeltség oly szükségetek: Idézek én fel istent számotokra, Ki nyájasabb lesz, mint a zord öreg: E földnek szellemét, ismérem őt Az égi karból, szép szerény fiú. - Jelenjél meg, szellem, Látod, nem bírsz velem, Az ősi tagadás Hiv, hisz nem merne más. A földből lángok csapnak fel, tömör fekete felhő képződik szivárvánnyal, iszonyúan mennydörögve Lucifer hátralépve Ki vagy te, rém - nem téged hívtalak, A föld nemtője gyönge és szelíd. A Föld Szellemének szava Mit gyöngeűl látál az égi karban, Az önkörében végtelen, erős. - Im itt vagyok, mert a szellem szavának Engednem kelle, ámde megjegyezd, Hogy fölzaklatni s kormányozni más. Ha felveszem saját képem, leroskadsz, S eme két féreg itt megsemmisűl. Lucifer Mondd hát, hogyan fér büszke közeledbe Az ember, hogyha istenűl fogad? A Föld Szellemének szava Elrészletezve vízben, fellegekben, Ligetben, mindenütt, hová benéz Erős vágyakkal és emelt kebellel. Eltűnik A ligetet, forrást tünde játszi nimfák népesítik Éva Ah, nézd e kedves testvér arcokat, Nézd, nézd, mi bájosan köszöntenek, Nincs többé elhagyottság, rengeteg, A boldogság szállott közénk velek. Ők adnak búnkban biztató szavat, A kétkedésben jó tanácsokat. Lucifer Nem is kérhettek jobb helyütt tanácsot - Kik, amint kértek, már határozátok - Mint épp e kedves tünde alakoktól, Kik úgy felelnek, mint kérdésetek szól: A tiszta szívre mosolyogva néznek, Ijesztő réműl a kétségb'esőnek; Ők kísérendnek végig száz alakban, Százféleképen átalváltozottan, A fürkésző bölcs észnek üde árnya S örök ifjú sziveknek ideálja. Ádám Mit ér, mit ér e játék csillogása, Előttem mely foly, nem hatok belé - S nekem csak egy rejtéllyel több jutott. - Ne hitegess, Lucifer, ne tovább, Hagyj tudnom mindent, úgy, mint megfogadtad. Lucifer félre Keserves lesz még egykor e tudásod, S tudatlanságért fogsz epedni vissza. Fenn De tűrelem. Tudod, hogy a gyönyör Percét is harccal kell kiérdemelned; Sok iskolát kell még addig kijárnod, Sokat csalódnod, míg mindent megértesz. Ádám Könnyű neked beszélni tűrelemről, Előtted egy öröklét van kitárva, De én az élet fájából nem ettem, Arasznyi lét, mi sietésre int. Lucifer Minden, mi él, az egyenlő soká él, A százados fa s egynapos rovar. Eszmél, örűl, szeret és elbukik, Midőn napszámát s vágyait betölté. Nem az idő halad: mi változunk, Egy század, egy nap szinte egyre megy. Ne félj, betöltöd célodat te is, Csak azt ne hidd, hogy e sár-testbe van Szorítva az ember egyénisége. Látád a hangyát és a méherajt: Ezer munkás jár dőrén összevissza, Vakon cselekszik, téved, elbukik, De az egész, mint állandó egyén, Együttleges szellemben él, cselekszik, Kitűzött tervét bizton létesíti, Míg eljön a vég, s az egész eláll. - Portested is széthulland így, igaz, De száz alakban újolag felélsz. És nem kell újra semmit kezdened: Ha vétkezél, fiadban bűnhödöl, Köszvényedet őbenne folytatod, Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz, Évmilliókra lesz tulajdonod. Ádám Ez visszapillantása az öregnek, De ifjú keblem forró vágya más: Jövőmbe vetni egy tekintetet. Hadd lássam, mért küzdök, mit szenvedek. Éva Hadd lássam én is, e sok újulásban Nem lankad-é el, nem veszít-e bájam. Lucifer Legyen. Bűbájat, szállítok reátok, És a jövőnek végeig beláttok Tünékeny álom képei alatt; De hogyha látjátok, mi dőre a cél, Mi súlyos a harc, melyben útatok tér; Hogy csüggedés ne érjen e miatt, És a csatától meg ne fussatok: Egére egy kicsiny sugárt adok, Mely biztatand, hogy csalfa tünemény Egész látás - s e sugár a remény. - Ezalatt Ádámot és Évát kalibába vezeti, kik ott elszunnyadnak
|
L'umana tragedia (Italian)TERZO QUADRO PAESAGGIO AMENO, CON PALME, FUORI DEL PARADISO TERRESTRE. UNA PICCOLA ROZZA CAPANNA DI LEGNO. ADAMO STA CONFICCANDO DEI PALI NEL TERRENO PERCHÉ SERVANO DI RECINTO. DA PARTE SUA, EVA ASSESTA UN PERGOLATO. È PRESENTE ANCHE LUCIFERO ADAMO Questo spiazzo è mio: sarà esso la mia dimora, in cambio dell’universo. E lo difenderò dagli animali protervi e lo costringerò a darmi i suoi frutti. EVA Ed io farò sì che questa pergolato sia uguale a quello che avevamo prima, onde a noi torni l’incanto dell’Eden perduto. LUCIFERO Quali grandi parole, le vostre! La famiglia e la proprietà: perni propulsori del mondo, cagione di ogni letizia e di ogni pena. Questi due concetti si dilateranno continuamente e diventeranno la patria e l’industria, generatrici di grandi e provvide cose, ed insieme divoratrici dei loro stessi figli. ADAMO Parli enigmaticamente. Tu mi hai promesso il sapere ed io per acquistarlo ho rinunciato ai piaceri dell’istinto accettando la lotta pur di esser grande. E qual è il risultato? LUCIFERO Non lo senti? ADAMO Sento che come Dio mi ha abbandonato gettandomi nella solitudine con le mani vuote, anch’io ho abbandonato lui. E ora sono il dio di me stesso, e ciò che nella lotta ottengo è meritatamente mio. In questo risiedono la mia forza e il mio orgoglio. LUCIFERO (a parte) Presuntuoso fantoccio, ora ti ridi del cielo. Ma vorrò vederti il cuore non appena nel cielo vi sia il guizzo dei lampi. EVA Quanto a me, il mio orgoglio è riposto nel fatto che sarò la madre del genere umano. LUCIFERO (ancora a parte) Magnifico ideale quello che riempie il cuore della donna: eternare la miseria del peccato! ADAMO Di che dovrei gratitudine a Dio? Del mio semplice esistere? Ma questa vita, se pur metta conto di portarne il peso, non è che la resultante del mio travaglio. Il piacere d’un sorso d’acqua devo pagarlo col tormento dell’arsura; il miele di un bacio ha per prezzo l’abbattimento che lo segue. Tuttavia, per essere sciolto da ogni vincolo di soggezione e trovarmi libero di creare e anche di distruggere la mia sorte, e con la sorte quant’altro scaturisce dai miei progetti, dico che forse non avrei avuto neppur bisogno del tuo aiuto: sarebbero bastate le mie sole forze. Tu non mi hai liberato dall’opprimente viluppo che costringe il mio corpo a strisciare sulla polvere della terra. E sento che la mia anima fiera è fermata da un qualcosa di cui non so il nome. Un qualcosa che forse è sottile come un capello, e di ciò dunque maggiormente mi vergogno. Vedi? Se mi slancio in alto, il mio corpo ricade; se spio i segreti delle lontananze, l’occhio e l’orecchio si rifiutano di servirmi; e se la fantasia ascende, la fame mi costringe subitamente a ridiscendere, meschino, sulla materia calpestata. LUCIFERO Quel qualcosa che ti lega è più forte di me. ADAMO Ah, sì? Allora sei uno spirito ben debole se quell’invisibile ragnatela, quel niente di cui, a milioni, gli esseri neppur s’accorgono, dibattendovisi con la credulità d’esser liberi, fatta eccezione per pochi spiriti superiori, se quel niente, ripeto, può contendere con te. LUCIFERO Solo quel niente può contendere con me: perché è anch’esso uno spirito. E tu certo credi che, in quanto agisce di nascosto e in silenzio, esso non sia forte. Errore. Quegli che può creare un mondo e può anche distruggerlo, si ravvolge nell’ombra: perché la sua vista darebbe le vertigini. Solo ciò che fa l’uomo, la cui vita è fuggitiva, risplende e fa chiasso. ADAMO Lascia dunque ch’io assista almeno per un istante all’opera sovrumana. Sai che il mio petto racchiude forza bastevole. Vorrei vedere in qual modo essa agirebbe su me: che sono libero e saldo. LUCIFERO «Sono»: che parola insensata! «Fosti» e «sarai». Eterno divenire ed eterno perire: così è ogni vita. Guarda invece attorno: e cerca di vedere con gli occhi dello spirito. ADAMO (Tutto quello a cui accenna si andrà facendo di mano in mano visible.) Quale mai onda è quella intorno a me che sale incessante verso l’alto e si sdoppia e s’avventa precipite verso i poli con voce d’uragano? LUCIFERO È il calore che porta vita alle plaghe ghiacciate. ADAMO E questi due flutti di fiamma che mi corrono accanto rombando, e m’è fatica non lasciarmi trascinare mentre ne sento tuttavia l’effetto vivificante al pari d’un’ebbrezza, che cosa sono? LUCIFERO La forza magnetica. ADAMO Sotto di me la terra trema. Quel che io ho finora ritenuto compatto e informe è diventato materia in ebollizione: che lotta, irresistibile, per esistere, e per darsi una forma, laggiù come cristallo, quaggiù come germoglio… Oh, in mezzo a questo caos, dove se n’andrà la mia individualità? Che ne sarà del mio corpo in cui, stolto, tanto fidai, credendolo saldo, per realizzare i miei grandi progetti, cresciuti nella mia grande ambizione? Fanciullo viziato, che in me ora sussisti per darmi gioie e dolori parimente, altro non sarai che una manciata di polvere; e ciò che ti animava diventerà acqua ed aria senza peso. L’acceso colore della gioiosa vita vaporerà sperso come nuvola. Ogni mia parola e ogni idea del mio cervello consumeranno or questa or quell’altra parte del mio essere. Arderò. Ed il fuoco vorace sarà forse attizzato da un misterioso spirito che vorrà scaldarsi durante il mio incenerimento… Via da me, visioni che mi conducete alla follia! Come lottare contro centinaia di elementi, sapendosi abbandonati? È una tortura orrenda! Perché respinsi la provvidenza? Il mio istinto l’aveva avvertita senza però apprezzarla. Adesso la mia ragione la vorrebbe… ma ormai tutto è inutile, inutile. EVA Dici giusto, Adamo. Sento anch’io come te… Quando lotti con le belve o quando io mi sento stanca del lavoro nel nostro giardino, se getto uno sguardo nel mondo né in cielo né in terra mi appare un sol viso fraterno ed amico; nessuno che incoraggi e protegga. Ah, non era così una volta, nel tempo felice. LUCIFERO (beffardo) Ma se avete anime così miserine che vi prendono i brividi freddi se non c’è una mano che vi sostiene; se avete tanto bisogno di star sottomessi, vuol dire che evocherò per voi un dio ben più pietoso che non l’aspro vecchio: lo spirito della terra. Lo conosco: fa parte del coro celeste: un fanciullo bello e modesto… Su, spirito, appari: invano resisteresti: ti chiama, e chi altri l’oserebbe?, la primordiale negazione! (Dalla terra si sprigionano fiamme; una nuvola nera e densa si forma - solcata dall’arcobaleno - che terribilmente romba.) LUCIFERO (arretrando) Chi sei tu, visione paurosa? Non ho chiamato te. Il genio tutelare della terra ha sembianze di mansuetudine. LA VOCE DELLO SPIRITO DELLA TERRA Quegli che nel coro celeste ti appare mansueto, nella sfera sua propria è invece forte ed infinito. Son qui perché m’è fatto obbligo di ubbidire se uno spirito chiama. Però, ricordati: altro è l’evocarmi, altro è il dominarmi. Se assumessi il mio vero aspetto, quei due poveri vermi sarebbero annientati, e tu stesso schianteresti a terra. LUCIFERO Allora dimmi come potrà avvicinarsi, a te così fiero, l’uomo che vuole accettarti per suo dio. LA VOCE DELLO SPIRITO DELLA TERRA Mi troverà commisto all’acqua, sparso nel nembo, steso sui prati: dappertutto dov’egli guardi con forte desiderio e con elevato pensiero. (Scompare.) (Leggiadre ninfe popolano i boschetti e le fontane.) EVA Guarda questi gentili volti fraterni! Guarda con quanta grazia ci salutano. Non siamo più soli e abbandonati. Con loro è arrivata la felicità in mezzo a noi. Ci conforteranno nel dolore, ci consiglieranno per il meglio nei nostri dubbi. LUCIFERO Certo, migliori consiglieri non potevate avere di queste leggiadre figurazioni, voi che nel chiedere già sapete ciò che volete: la loro risposta corrisponde sempre al vostro desiderio. Guardano sorridendo i cuori ignari, e con sembiante di orribile mostro quelli che disperano. Vi appariranno in cento forme, mutevoli sempre: ombra fresca al filosofo indagatore, ideale perpetuo dei sempre giovani cuori… ADAMO Che significa questa rutilante fantasmagoria che mi si svolge davanti? Io non la capisco. Per me, essa é un aggiuntivo mistero. Non tenermi più a bada, Lucifero. Fa’ ch’io sappia tutto, così come hai promesso. LUCIFERO (a parte) Un giorno ti sarà amaro questo sapere… Rimpiangerai la tua ignoranza. (A voce alta) Abbi pazienza. Sai pure che anche un solo attimo di gioia devi meritarlo con la lotta. N’avrai di cose da imparare, n’avrai di delusioni da subire prima di capire tutto. ADAMO È facile, a te, parlare di pazienza: ti è davanti l’eternità. Ma io non ho potuto mangiare i frutti della vita. La mia esistenza, perché tanto breve, mi sprona ad affrettarmi. LUCIFERO Tutto ciò che vive, l’albero secolare come l’insetto effimero, vive ugualmente a lungo. Vive, gioisce, ama, e soccombe quando, compiuta la sua giornata, ha soddisfatto i suoi desideri. Non è il tempo che cammina: siamo noi che cambiamo; e un secolo e un giorno sono suppergiù la stessa cosa. Non temere: anche tu raggiungerai il tuo fine. Però non devi credere che in questo corpo di fango sia racchiusa l’essenza umana. Hai visto le formiche e le api? A migliaia e migliaia le operaie vanno e vengono stupidamente, s’incalzano alla cieca, si smarriscono, scompaiono. Ma la totalità vive come un unico individuo imperituro, e lavora con fermezza per realizzare il piano prestabilito. Finché non venga la fine estrema per cui anche il tutto perisce. Lo stesso per il tuo corpo: che si dissolverà in polvere. Ma risorgerai in cento forme, senza che nulla tu debba ricominciare. I peccati li sconterai nel tuo figliolo. Continuerà in lui persino la tua gotta. E ciò che avrai provato e sentito ed appreso rimarrà tuo per milioni di anni. ADAMO Ciò può forse consolare un vegliardo. Ma il mio cuore giovane anela a ben altro. Anela ad un’occhiata nel futuro: fa’ dunque che veda perché devo lotfare e quel che dovrò sofirire. EVA Anch’io vorrei vedere se in queste tante tramutazioni non perisca o diminuisca la mia grazia. LUCIFERO E sia. Chiamo su voi un incantesimo per il quale vedrete l’avvenire fino al suo termine negli aspetti fuggevoli del sogno. Ma se quel termine poi vi apparirà come inutile, e troppo ardua la lotta che vi aspetta, non lasciatevi abbattere: non disertate la lotta. Vi darò un breve raggio del cielo, e per esso crederete che tutto quanto avrete visto non fu che visione menzognera… Quel lieve raggio è la speranza! (Intanto conduce Adamo ed Eva nella capanna: dove i due s’addormentano.)
|