Madách Imre: De tragedie van den mensch (Az ember tragédiája in Dutch)

Portre of Madách Imre

Az ember tragédiája (Hungarian)

Harmadik szín

(Pálmafás vidék a paradicsomon kívül. Kis, durva fakaliba. Ádám cövekeket ver le kerítésül. Éva lugost alkot. Lucifer.)

Ádám

Ez az enyém. A nagy világ helyett
E tér lesz otthonom. Birok vele,
Megvédem azt a kártevő vadaktól,
És kényszerítem nékem termeni.

Éva

Én meg lugost csinálok, épen olyat,
Mint az előbbi, s így közénk varázslom
A vesztett Édent.

Lucifer

Vajh, mi nagy szavat
Mondottatok ki. A család s tulajdon
Lesz a világnak kettes mozgatója,
Melytől minden kéj s kín születni fog.
És e két eszme nő majd szüntelen,
Amíg belőle hon lesz és ipar,
Szülője minden nagynak és nemesnek,
És felfalója önnön gyermekének.

Ádám

Rejtélyeket beszélsz. Igérted a
Tudást, az ösztön kéjéről lemondtam
Érette, hogy, bár küzdve, nagy legyek.
S mi az eredmény?

Lucifer

Hát nem érzed-e?

Ádám

Érzem, hogy Isten amint elhagyott,
Üres kézzel taszítván a magányba,
Elhagytam én is. Önmagam levék
Enistenemmé, és amit kivívok,
Méltán enyém. Erőm ez, s büszkeségem.

Lucifer félre

Hiú báb, mostan fittyet hánysz az égnek,
Meglátjuk szíved, villámok ha égnek.

Éva

Nekem meg büszkeségem az csupán,
Hogy a világnak anyja én leszek.

Lucifer félre

Dicső eszmény, mit a nő szíve hord,
Megörökítni a bűnös nyomort.

Ádám

Mit is köszönjek néki? Puszta létem?
Hisz az a lét, ha érdemes leszen
Terhére, csak fáradságom gyümölcse.
A kéjet, amit egy ital viz ád,
Szomjam hevével kell kiérdemelnem,
A csók mézének ára ott vagyon -
Amely nyomán jár - a lehangolásban.
De hogyha a hálának csatja mind
Le is hullt rólam, bár szabad levék
Alkotni sorsom és újból lerontni,
Tapogatózva amit tervezék -
Ahhoz segélyed sem kellett talán,
Megbírta volna azt saját erőm.
S te nem mentél meg a súlyos bilincstől,
Mellyel testem por földéhöz csatol.
Érzem, bár nem tudom nevét, mi az,
Talán egy hajszál - annál szégyenebb -,
Mi korlátozza büszke lelkemet.
Nézd, ugranám, és testem visszahull,
Szemem, fülem lemond szolgálatáról,
Ha a távolnak kémlem titkait;
S ha képzetem magasb körökbe von,
Az éhség kényszerít, hunyászkodottan
Leszállni ismét a tiprott anyaghoz.

Lucifer

Ezen kötél erősb, mint én vagyok.

Ádám

Ah, úgy te gyönge szellem vagy igen,
Ha e láthatatlan pókháló, e semmi,
Mit százezer lény észre sem veszen,
S hálója közt szabadság érzetével
Fickándozik, mit csak nehány kivált
Magasb szellem sejt, még dacol veled.

Lucifer

S csakis ez az, mi vélem bír dacolni,
Mert szellem, mint én. Vagy tán azt hiszed,
Hogy, mert elrejtve munkál s zajtalan,
Nem is erős? - Ne hidd, homályban űl,
Mi egy világot rendít és teremt,
Mert látásától megszédűlne a fej.
Csak ember műve csillog és zörög,
Melynek határa egy arasznyi lét.

Ádám

Hagyd megtekintnem hát e működést
- Egy perce csak, keblem, tudod, erős -,
Mely rám befolyhat, aki enmagamban
Olyan különvált és egész vagyok.

Lucifer

Vagyok - bolond szó. Voltál és leszesz.
Örök levés s enyészet minden élet.
De nézz körűl és láss szellem-szemekkel. -

Ádám amit a következőkben mond, mind láthatóvá is lesz

Mi áradat buzog fel így körűlem,
Magasba törve szakadatlanúl,
Hol kétfelé vál s a földsarokig
Vihar gyanánt rohan?

Lucifer

Az a melegség,
Mely életet visz a jegek honába.

Ádám

Hát e két lángfolyam, mely zúgva fut
Mellettem el, hogy félek, elsodor,
És mégis érzem éltető hatását:
Mi az, mi az? Elkábulok belé. -

Lucifer

Ez a delej.

Ádám

Alattam ing a föld.
Amit szilárdnak és alaktalannak
Tartottam eddig, forrongó anyag lőn,
Ellentállhatlan, mely alak után tör,
Életre küzd. Amarra mint jegec,
Emerre mint rügy. Oh, e zűr között
Hová lesz énem zárt egyénisége,
Mivé leszesz, testem, melyben szilárd
Eszköz gyanánt oly dőrén megbizám
Nagy terveimben és nagy vágyaimban?
Te elkényeztetett gyermek, ki bajt
S gyönyört szerezsz számomra egyiránt.
Nehány marok porrá sülyedsz-e csak,
Míg többi lényed víz és tünde lég,
Mely még imént piroslott és örült,
S legott voltammal a felhőbe gőzölt?
Minden szavam, agyamban minden eszme
Lényemnek egy-egy részét költi el.
Elégek! - És a vészhozó tüzet
Talán rejtélyes szellem szítogatja,
Hogy melegedjék hamvadásomon. -
El e látással, mert megőrülök.
Ily harcban állni száz elem között
Az elhagyottság kínos érzetével,
Mi szörnyű, szörnyű! - Oh, miért lökém el
Magamtól azt a gondviseletet,
Mit ösztönöm sejtett, de nem becsűlt,
S tudásom óhajt - oh de hasztalan.

Éva

Úgy-é, úgy-é, hasonlót érzek én is.
Ha majd te harcolsz a fenevadakkal,
Vagy én lankadva kertünk ápolom,
Körültekintek a széles világon,
És égen-földön nem lesz egy rokon,
Nem egy barát, ki biztasson vagy óvjon,
Nem így volt ám ez egykor, szebb időben.

Lucifer gúnyosan

Hiszen, ha oly kicsínyes lelketek,
Hogy fáztok ápoló gond s kéz ne'kűl,
S alárendeltség oly szükségetek:
Idézek én fel istent számotokra,
Ki nyájasabb lesz, mint a zord öreg:
E földnek szellemét, ismérem őt
Az égi karból, szép szerény fiú. -
Jelenjél meg, szellem,
Látod, nem bírsz velem,
Az ősi tagadás
Hiv, hisz nem merne más.

A földből lángok csapnak fel, tömör fekete felhő képződik szivárvánnyal, iszonyúan mennydörögve

Lucifer hátralépve

Ki vagy te, rém - nem téged hívtalak,
A föld nemtője gyönge és szelíd.

A Föld Szellemének szava

Mit gyöngeűl látál az égi karban,
Az önkörében végtelen, erős. -
Im itt vagyok, mert a szellem szavának
Engednem kelle, ámde megjegyezd,
Hogy fölzaklatni s kormányozni más.
Ha felveszem saját képem, leroskadsz,
S eme két féreg itt megsemmisűl.

Lucifer

Mondd hát, hogyan fér büszke közeledbe
Az ember, hogyha istenűl fogad?

A Föld Szellemének szava

Elrészletezve vízben, fellegekben,
Ligetben, mindenütt, hová benéz
Erős vágyakkal és emelt kebellel.
Eltűnik

A ligetet, forrást tünde játszi nimfák népesítik

Éva

Ah, nézd e kedves testvér arcokat,
Nézd, nézd, mi bájosan köszöntenek,
Nincs többé elhagyottság, rengeteg,
A boldogság szállott közénk velek.
Ők adnak búnkban biztató szavat,
A kétkedésben jó tanácsokat.

Lucifer

Nem is kérhettek jobb helyütt tanácsot -
Kik, amint kértek, már határozátok -
Mint épp e kedves tünde alakoktól,
Kik úgy felelnek, mint kérdésetek szól:
A tiszta szívre mosolyogva néznek,
Ijesztő réműl a kétségb'esőnek;
Ők kísérendnek végig száz alakban,
Százféleképen átalváltozottan,
A fürkésző bölcs észnek üde árnya
S örök ifjú sziveknek ideálja.

Ádám

Mit ér, mit ér e játék csillogása,
Előttem mely foly, nem hatok belé -
S nekem csak egy rejtéllyel több jutott. -
Ne hitegess, Lucifer, ne tovább,
Hagyj tudnom mindent, úgy, mint megfogadtad.

Lucifer félre

Keserves lesz még egykor e tudásod,
S tudatlanságért fogsz epedni vissza.
Fenn
De tűrelem. Tudod, hogy a gyönyör
Percét is harccal kell kiérdemelned;
Sok iskolát kell még addig kijárnod,
Sokat csalódnod, míg mindent megértesz.

Ádám

Könnyű neked beszélni tűrelemről,
Előtted egy öröklét van kitárva,
De én az élet fájából nem ettem,
Arasznyi lét, mi sietésre int.

Lucifer

Minden, mi él, az egyenlő soká él,
A százados fa s egynapos rovar.
Eszmél, örűl, szeret és elbukik,
Midőn napszámát s vágyait betölté.
Nem az idő halad: mi változunk,
Egy század, egy nap szinte egyre megy.
Ne félj, betöltöd célodat te is,
Csak azt ne hidd, hogy e sár-testbe van
Szorítva az ember egyénisége.
Látád a hangyát és a méherajt:
Ezer munkás jár dőrén összevissza,
Vakon cselekszik, téved, elbukik,
De az egész, mint állandó egyén,
Együttleges szellemben él, cselekszik,
Kitűzött tervét bizton létesíti,
Míg eljön a vég, s az egész eláll. -
Portested is széthulland így, igaz,
De száz alakban újolag felélsz.
És nem kell újra semmit kezdened:
Ha vétkezél, fiadban bűnhödöl,
Köszvényedet őbenne folytatod,
Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz,
Évmilliókra lesz tulajdonod.

Ádám

Ez visszapillantása az öregnek,
De ifjú keblem forró vágya más:
Jövőmbe vetni egy tekintetet.
Hadd lássam, mért küzdök, mit szenvedek.

Éva

Hadd lássam én is, e sok újulásban
Nem lankad-é el, nem veszít-e bájam.

Lucifer

Legyen. Bűbájat, szállítok reátok,
És a jövőnek végeig beláttok
Tünékeny álom képei alatt;
De hogyha látjátok, mi dőre a cél,
Mi súlyos a harc, melyben útatok tér;
Hogy csüggedés ne érjen e miatt,
És a csatától meg ne fussatok:
Egére egy kicsiny sugárt adok,
Mely biztatand, hogy csalfa tünemény
Egész látás - s e sugár a remény. -

Ezalatt Ádámot és Évát kalibába vezeti, kik ott elszunnyadnak


PublisherTalentum Kiadó
Source of the quotationp. 21-27.

De tragedie van den mensch (Dutch)


DERDE TOONEEL

(Heerlijke streek buiten het paradijs. Een kleine, ruwe houten hut. Adam velt palen voor de omheining. Eva maakt een priëel. Lucifer slaat hen gade).

ADAM
Dit is mijn thuis. Instee van heel een wereld,
Is nu dees kleine ruimte mijn bezit.
Hier ben ik heer, verjaag de wilde dieren,
En dwing dit plekje gronds zijn vruchten af.

EVA
En ik bouw ons een schaduwrijk priëel,
Aan ’t vroegere gelijk; zoo toovren wij
’t Verloren Eden ons ook hier terug.

LUCIFER
Voorwaar, gij hebt een machtig woord gesproken!
De band van eigendom en van familie,
Die zal voortaan der wereld sterke drijfkracht,
De bron van al haar vreugd en smarte worden.
Uit deez’ gedachten zal zich ’t groot begrip
Van vaderland en van verkeer ontwikklen;
Zij zullen ouders zijn van al wat groot is,
En toch verteerders van hun eigen kindren.

ADAM
Gij spreekt in raadsels. Kennis hebt ge mij
Beloofd, instee van ’t onbezorgd instinct,
Waarvan ik afstand deed; en, moest ik strijden,
’t Zou zijn om groot te worden. Waar is nu
’t Beloofde resultaat?

LUCIFER
Dus voelt gij ’t niet?

ADAM
Ik voel slechts, dat, toen mij de Heer verliet,
Met leege hand ter woestenij mij heendreef,
Ook ik hem heb verlaten. Sedert werd ik
Mijn eigen God; wat ik door strijd verwierf,
Komt mij rechtmatig toe, daarvoor geen dank!
Dat is mijn kracht en trots.

LUCIFER (ter zijde)
O ijdle praler,
Wilt gij thans ook den hemel gaan trotseeren?
Ik zie uw hart al als de bliksems vlammen.

EVA
Dit is mijn trots: ’k zal moeder zijn van ’t menschdom.

LUCIFER (ter zij de)
Het vrouwenhart kent waardige idealen;
Het wil der zonde leed onsterflijk zien!

ADAM
Wat dank ik ook aan God? Mijn naakt bestaan;
Want zal dit leven levenswaardig wezen,
Dan zal ’t de vrucht van eigen moeite zijn.
De vreugde, die een frissche dronk mij schenkt,
Moet ’k met de hitte van mijn dorst verwerven.
Der kussen zoet betaal ik met den prijs,
En ach, ze volgt terstond, van bittre ontgoochling.
Maar dat ’k de kluisters van de dankbaarheid
Reeds afwierp, dat ik vrij geworden ben
Mijn lot te scheppen, en weer te vernielen
Wat ik onzeker tastend heb ontworpen,
Daartoe had ik uw hulp weI niet van noode,
Dat had ik ook uit eigen kracht vermocht.
Gij hebt de zware keten niet verbroken,
Die dit mijn lichaam kluistert aan het stof.
Ik voel: daar is, schoon ik ’t niet noemen kan,
Een iets, misschien een haartje slechts - des te erger
De schande, zoo het klein is - dat een perk
Aan mijne trotsche ziel stelt. Zie, ik zou
Hoog willen springen, maar mijn Iichaam valt
Ter neer; mijn oog, mijn oor verzaakt zijn dienst,
Waar ik ’t geheim der ruimten uit wil vorschen;
En voert verbeelding mij naar hooger sferen,
Dwingt mij de honger needrig weer te dalen
Tot de in het stof vertredene materie.

LUCIFER
Die band is sterker dan ik ben.

ADAM
Voorwaar,
Dan zijt ge wel een zwakke geest, zoo u
Dit onzichtbare spinneweb, dit niets,
Wat duizenden van wezens zelfs nooit merken,
Waar zij met een gevoel van vrijheid tusschen
De mazen spartlen van hun net, - zoo dit,
Wat slechts door enkele uitverkoren geesten
Vermoed wordt, reeds vermag u trots te bieden.

LUCIFER
„Dit niets”, zegt gij! ’t is ’t eenge, wat zulks kan,
Omdat het geest als ik is. Meent gij soms
Dat het niet sterk is, wijl het in ’t verborgen,
Geruischloos werkt? - Geloof dat niet; er schuilt
Juist in het donker, wat een wereld schokt
En wat een wereld schept, omdat zijn aanblik
De hoofden zou doen duizlen. Slechts het werk
Des menschen blinkt en maakt gerucht, dat werk,
Waarvan het oogenblik en wieg en graf is.

ADAM
Zoo laat mij dan die stille kracht aanschouwen,
- Slechts één moment; gij weet: dit hart is sterk -
Die invloed op mij oefent, mij, die fier
Te roemen dorst: ik ben mij zelf alleen.

LUCIFER
„Ik ben” - dwaas woord! Gij zijt geweest, en zult zijn;
Een eeuwig worden en vergaan is ’t leven.
Doch zie m ’t rond en zie met geestesoogen.

ADAM
(Al wat hij in ’t volgende zegt, wordt ook zichtbaar).
Wat voor een stroom bruist om mij heen, en breekt
Zich onophoudelijk tegen gindsche hoogte,
Waar hij zich splitst, en als een wilde storm
Tot aan de pool rolt?

LUCIFER
’t Is de warmtestroom,
Die leven brengen zal aan ’t rijk van ijs.

ADAM
En dan die beide stroomen vuurs, die ’k bruisend
Aan mij voorbij zie gaan, zoo woest van vaart,
Dat ’k meegesleurd te worden vrees, terwijl
Ik toch voel, dat zij levenwekkend werken,
Wat kan dit zijn? Ik wordt er door bedwelmd.

LUCIFER
’t Is de magneet.

ADAM
Ook de aard trilt onder mij;
Wat ik tot nog toe hield voor hard en vormloos,
Veranderde in een gistende materie,
En al wat vorm tracht aan te nemen strijdt
Om ’t recht van zijn bestaan. Ginds is ’t kristal,
Hier weer zijn ’t bloesems. O, waar in dien chaos
Zal mijn zelfstandig organisme blijven?
Wat zult gij zijn, mijn lichaam, waar ’k zoo ijdel,
Bij al mijn groote plannen en verlangens,
Als op een duurzaam middel, op vertrouwde?
O gij vertroeteld kind, dat smart en wellust
Mij tegelijk verschaft, gij wordt vernederd
Tot niet meer dan een handvol stof; wat water
En snel vervlogen lucht wordt al uw inhoud;
Mijn geestlijk leven ook, al wat mij blozen
En vreugd gevoelen deed, ’t zal met mijn lichaam
Verdampen in de ruimte. Elk van mijn woorden,
Elk denkbeeld, dat gevormd wordt in mijn hersens,
Teert tegelijk een deel mijns wezens weg;
’k Verbrand! - en dit verderf bereidend vuur
Stookt mooglijk een verborgen geest, die liefst
Zich met mijn ondergang vermaken zou.
Weg met deez aanblik, want hij maakt mij razend,
Zóó in den strijd te staan, geheel alleen,
Te midden van deez’ honderde elementen
Met ’t pijnigend gevoel der eenzaamheid,
Hoe vreeslijk is ’t! - Ach, waarom stiet ik ook
De goddelijke leiding van mij af,
Die mijn instinct vermoedde, doch niet eerde;
Mijn weten smacht er naar, doch vruchteloos!

EVA
Zoo is ’t, zoo is ’t, ook ik gevoel iets derglijks.
Nu eens, wanneer gij strijdt met ’t wilde roofdier,
Of ik, hoe moede ook, zorg voor onzen tuin,
Gaat over heel deze aard mijn blik in ’t rond,
En ach op heel deze aard is niets verwant,
Geen enkle vriend, die opbeurt of beschermt.
Zoo was het vroeger niet in schooner tijd.

LUCIFER (hoonend)
Welnu, wanneer uw zin zoo angstig is,
Dat zonder ’s wachters steun en zorg gij beeft,
En de onderwerping uw behoefte blijft:
Dan roep ook ik u wel een Godheid op,
Die milder zijn zal dan het de oude was.
Den geest van dezen aardbol, ’k ken hem wel
Uit ’s hemels kring nog, ’t is een sehoone jongling.
(bezwerend)
Verschijn, gij geest der aard; waar ik gebied,
Daar, weet gij, zinkt uw kracht voor mij in ’t niet.
De aloude geest des twijfels roept u aan,
Geen ander die dit waagstuk zou bestaan.
(Uit de aarde stijgen vlammen op, zwarte zware wolken vormen zich, waarboven een regenboog, sterke donder).

LUCIFER (terugtredend)
Wie zijt gij, spooksel a niet u heb ’k geroepen.
Zwak is en mild gezind der aarde schutsgeest.

STEM VAN DEM AARDGEEST
Wat gij als zwak in ’s hemels kring aanschouwdet,
Is onbegrensd van kracht in eigen kring.
Hier ben ik, wijl ’k de roepstem van den geest
Moet volgen, maar let wel op, dat bezweren
Nog iets heel anders dan beheerschen is.
Ondekte ik u mijn eigen beeld, gij zonkt
Voor mij ineen, deez wormen hier vergingen.

LUCIFER
En zoo de mensch als Godheid u beschouwde,
Hoe zou hij u, den trotsche, kunnen naadren?

STEM VAN DEN AARDGEEST
Ik ben verdeeld in water, lucht en wolken,
In alles wat zijn oog maar kan aanschouwen
Met sterk verlangen en bezield gemoed.
(Hij verdwijnt).
(Het bosch en de beek bevolken zich met betooverende spelende nimfen).

EVA
O zie die lieve, zusterlijke trekken,
Zie, zie toch, hoe bekoorlijk zij ons groeten;
Geen eenzaamheid, geen wildernis is meer,
’t Geluk komt met haar in ons midden toeven;
Zij spreken ons in onze smart een troostwoord,
En geven, waar wij twijflen, ons haar raad.

LUCIFER
Gij kunt ook nergens beetren raad u zoeken
- Gij, die reeds zelf beantwoordt wat gij vraagt, -
Dan bij deez schoone, teedere gestalten,
Die ook naar luid der vraag u antwoord geven.
Glimlachend zien zij neer op ’t rein gemoed,
En schrikwekkend neer op wie vertwijfelt;
In honderd vormen zullen ze u verzellen:
Der moegepeinsde wijsheid frissche schaduw,
En ’t ideaal van ’t eeuwig jeugdig hart.

ADAM
Wat nut, wat nut dat flonkerende spel,
Dat ’k vóor mij zie? Ik kan het niet begrijpen-
Een raadsel slechts te meer won ik er bij,
O vlei mij verder niet met valsche hoop,
Doe me alles weten, zooals gij beloofdet.

LUCIFER
(ter zijde)
Dat weten zal u nog eens bitter worden,
Dan snakt gij naar onwetendheid terug.
(luid)
Geduld maar! ’t oogenblik van zaligheid
Moet ge ook met harden strijd u eerst verdienen;
Veel scholen zult gij nog doorloopen moeten,
Vóor gij volleerd zijt, vaak u nog vergissen,
Vaak dwalen nog, vóor ge alles hebt begrepen.

ADAM
Gij kunt gemaklijk spreken van geduld,
Ontsloten ligt vóor u een eeuwigheid,
Doch mij, die van den levensboom niet proefde,
Waarschuwt mijn kort bestaan, dat ik moet haasten.

LUCIFER
Wat leven heeft leeft alles even lang;
De boom van honderd jaar en de éendagsvlinder,
Ze denken, juichen, minnen, - en vergaan
Wanneer hun taak volbracht, hun lust gestild is.
’t Is niet de tijd, die voortspoedt, - wij verandren;
Of in éen dag of pas in honderd jaren,
Dat staat gelijk. Vrees dus maar niet, ook gij
Zult wis uw leven leven, zoo ge slechts
Niet gaat gelooven, dat geheel het menschdom
Besloten is in uw verganglijk lichaam.
Gij ziet den mierenhoop, den bijenzwerm;
Druk bezig woelen duizenden daar rond,
Blind werkend, dolend, en in ’t niet verzinkend,
Maar ’t groot geheel blijft éen van geest bestaan,
Leeft, werkt, en zal zijn doel gewis bereiken,
Totdat het einde komt, en alles rust.
Uw stoflijk hulsel, ja, ’t valt zoo uiteen,
Maar gij herleeft in honderd vormen weer,
En niet opnieuw behoeft gij te beginnen:
Wat gij gedaan hebt, boet gij in uw zoon,
Gij zet uw jicht voort in zijn bloedbederf;
Wat gij gevoeld, ervaren en geleerd hebt,
’t Behoort u na millioenen jaren nog.

ADAM
Zoo ziet de grijsaard op ’t verleen terug;
Maar andre wensch brandt in mijn jonge borst:
Een blik te werpen in de verre toekomst,
Te zien, waarom ik kamp, en wat ik lijd.

EVA
Te zien ook, of bij al die wisselingen
Net mijn bekoorlijkheen verloren gaan.

LUCIFER
Het zij! Een tooverslaap dale op u neer,
Die u de verste toekomst kennen leer’
In beelden van een snel vergaanden droom;
Maar opdat over u geen wanhoop koom’,
Wanneer gij ziet wat zware strijd u wacht,
Wat schaamle prijs als doel u tegenlacht,
En gij dan niet gaat vluchten uit den strijd:
Weest door een kleinen zonnestraal geleid,
Die u doet denken, dat aI wat gij ziet
Slechts drogbeeld is - de hoop verlate u niet!
(Hij heeft inmiddels Adam en Eva naar de hut geleid, waar zij insluimeren).



PublisherPetőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ
Source of the quotationAz ember tragédiája 20 nyelven - 25 fordításban. CD-ROM

minimap