Madách Imre: Människans tragedi (Az ember tragédiája in Swedish)

Portre of Madách Imre

Az ember tragédiája (Hungarian)

Harmadik szín

(Pálmafás vidék a paradicsomon kívül. Kis, durva fakaliba. Ádám cövekeket ver le kerítésül. Éva lugost alkot. Lucifer.)

Ádám

Ez az enyém. A nagy világ helyett
E tér lesz otthonom. Birok vele,
Megvédem azt a kártevő vadaktól,
És kényszerítem nékem termeni.

Éva

Én meg lugost csinálok, épen olyat,
Mint az előbbi, s így közénk varázslom
A vesztett Édent.

Lucifer

Vajh, mi nagy szavat
Mondottatok ki. A család s tulajdon
Lesz a világnak kettes mozgatója,
Melytől minden kéj s kín születni fog.
És e két eszme nő majd szüntelen,
Amíg belőle hon lesz és ipar,
Szülője minden nagynak és nemesnek,
És felfalója önnön gyermekének.

Ádám

Rejtélyeket beszélsz. Igérted a
Tudást, az ösztön kéjéről lemondtam
Érette, hogy, bár küzdve, nagy legyek.
S mi az eredmény?

Lucifer

Hát nem érzed-e?

Ádám

Érzem, hogy Isten amint elhagyott,
Üres kézzel taszítván a magányba,
Elhagytam én is. Önmagam levék
Enistenemmé, és amit kivívok,
Méltán enyém. Erőm ez, s büszkeségem.

Lucifer félre

Hiú báb, mostan fittyet hánysz az égnek,
Meglátjuk szíved, villámok ha égnek.

Éva

Nekem meg büszkeségem az csupán,
Hogy a világnak anyja én leszek.

Lucifer félre

Dicső eszmény, mit a nő szíve hord,
Megörökítni a bűnös nyomort.

Ádám

Mit is köszönjek néki? Puszta létem?
Hisz az a lét, ha érdemes leszen
Terhére, csak fáradságom gyümölcse.
A kéjet, amit egy ital viz ád,
Szomjam hevével kell kiérdemelnem,
A csók mézének ára ott vagyon -
Amely nyomán jár - a lehangolásban.
De hogyha a hálának csatja mind
Le is hullt rólam, bár szabad levék
Alkotni sorsom és újból lerontni,
Tapogatózva amit tervezék -
Ahhoz segélyed sem kellett talán,
Megbírta volna azt saját erőm.
S te nem mentél meg a súlyos bilincstől,
Mellyel testem por földéhöz csatol.
Érzem, bár nem tudom nevét, mi az,
Talán egy hajszál - annál szégyenebb -,
Mi korlátozza büszke lelkemet.
Nézd, ugranám, és testem visszahull,
Szemem, fülem lemond szolgálatáról,
Ha a távolnak kémlem titkait;
S ha képzetem magasb körökbe von,
Az éhség kényszerít, hunyászkodottan
Leszállni ismét a tiprott anyaghoz.

Lucifer

Ezen kötél erősb, mint én vagyok.

Ádám

Ah, úgy te gyönge szellem vagy igen,
Ha e láthatatlan pókháló, e semmi,
Mit százezer lény észre sem veszen,
S hálója közt szabadság érzetével
Fickándozik, mit csak nehány kivált
Magasb szellem sejt, még dacol veled.

Lucifer

S csakis ez az, mi vélem bír dacolni,
Mert szellem, mint én. Vagy tán azt hiszed,
Hogy, mert elrejtve munkál s zajtalan,
Nem is erős? - Ne hidd, homályban űl,
Mi egy világot rendít és teremt,
Mert látásától megszédűlne a fej.
Csak ember műve csillog és zörög,
Melynek határa egy arasznyi lét.

Ádám

Hagyd megtekintnem hát e működést
- Egy perce csak, keblem, tudod, erős -,
Mely rám befolyhat, aki enmagamban
Olyan különvált és egész vagyok.

Lucifer

Vagyok - bolond szó. Voltál és leszesz.
Örök levés s enyészet minden élet.
De nézz körűl és láss szellem-szemekkel. -

Ádám amit a következőkben mond, mind láthatóvá is lesz

Mi áradat buzog fel így körűlem,
Magasba törve szakadatlanúl,
Hol kétfelé vál s a földsarokig
Vihar gyanánt rohan?

Lucifer

Az a melegség,
Mely életet visz a jegek honába.

Ádám

Hát e két lángfolyam, mely zúgva fut
Mellettem el, hogy félek, elsodor,
És mégis érzem éltető hatását:
Mi az, mi az? Elkábulok belé. -

Lucifer

Ez a delej.

Ádám

Alattam ing a föld.
Amit szilárdnak és alaktalannak
Tartottam eddig, forrongó anyag lőn,
Ellentállhatlan, mely alak után tör,
Életre küzd. Amarra mint jegec,
Emerre mint rügy. Oh, e zűr között
Hová lesz énem zárt egyénisége,
Mivé leszesz, testem, melyben szilárd
Eszköz gyanánt oly dőrén megbizám
Nagy terveimben és nagy vágyaimban?
Te elkényeztetett gyermek, ki bajt
S gyönyört szerezsz számomra egyiránt.
Nehány marok porrá sülyedsz-e csak,
Míg többi lényed víz és tünde lég,
Mely még imént piroslott és örült,
S legott voltammal a felhőbe gőzölt?
Minden szavam, agyamban minden eszme
Lényemnek egy-egy részét költi el.
Elégek! - És a vészhozó tüzet
Talán rejtélyes szellem szítogatja,
Hogy melegedjék hamvadásomon. -
El e látással, mert megőrülök.
Ily harcban állni száz elem között
Az elhagyottság kínos érzetével,
Mi szörnyű, szörnyű! - Oh, miért lökém el
Magamtól azt a gondviseletet,
Mit ösztönöm sejtett, de nem becsűlt,
S tudásom óhajt - oh de hasztalan.

Éva

Úgy-é, úgy-é, hasonlót érzek én is.
Ha majd te harcolsz a fenevadakkal,
Vagy én lankadva kertünk ápolom,
Körültekintek a széles világon,
És égen-földön nem lesz egy rokon,
Nem egy barát, ki biztasson vagy óvjon,
Nem így volt ám ez egykor, szebb időben.

Lucifer gúnyosan

Hiszen, ha oly kicsínyes lelketek,
Hogy fáztok ápoló gond s kéz ne'kűl,
S alárendeltség oly szükségetek:
Idézek én fel istent számotokra,
Ki nyájasabb lesz, mint a zord öreg:
E földnek szellemét, ismérem őt
Az égi karból, szép szerény fiú. -
Jelenjél meg, szellem,
Látod, nem bírsz velem,
Az ősi tagadás
Hiv, hisz nem merne más.

A földből lángok csapnak fel, tömör fekete felhő képződik szivárvánnyal, iszonyúan mennydörögve

Lucifer hátralépve

Ki vagy te, rém - nem téged hívtalak,
A föld nemtője gyönge és szelíd.

A Föld Szellemének szava

Mit gyöngeűl látál az égi karban,
Az önkörében végtelen, erős. -
Im itt vagyok, mert a szellem szavának
Engednem kelle, ámde megjegyezd,
Hogy fölzaklatni s kormányozni más.
Ha felveszem saját képem, leroskadsz,
S eme két féreg itt megsemmisűl.

Lucifer

Mondd hát, hogyan fér büszke közeledbe
Az ember, hogyha istenűl fogad?

A Föld Szellemének szava

Elrészletezve vízben, fellegekben,
Ligetben, mindenütt, hová benéz
Erős vágyakkal és emelt kebellel.
Eltűnik

A ligetet, forrást tünde játszi nimfák népesítik

Éva

Ah, nézd e kedves testvér arcokat,
Nézd, nézd, mi bájosan köszöntenek,
Nincs többé elhagyottság, rengeteg,
A boldogság szállott közénk velek.
Ők adnak búnkban biztató szavat,
A kétkedésben jó tanácsokat.

Lucifer

Nem is kérhettek jobb helyütt tanácsot -
Kik, amint kértek, már határozátok -
Mint épp e kedves tünde alakoktól,
Kik úgy felelnek, mint kérdésetek szól:
A tiszta szívre mosolyogva néznek,
Ijesztő réműl a kétségb'esőnek;
Ők kísérendnek végig száz alakban,
Százféleképen átalváltozottan,
A fürkésző bölcs észnek üde árnya
S örök ifjú sziveknek ideálja.

Ádám

Mit ér, mit ér e játék csillogása,
Előttem mely foly, nem hatok belé -
S nekem csak egy rejtéllyel több jutott. -
Ne hitegess, Lucifer, ne tovább,
Hagyj tudnom mindent, úgy, mint megfogadtad.

Lucifer félre

Keserves lesz még egykor e tudásod,
S tudatlanságért fogsz epedni vissza.
Fenn
De tűrelem. Tudod, hogy a gyönyör
Percét is harccal kell kiérdemelned;
Sok iskolát kell még addig kijárnod,
Sokat csalódnod, míg mindent megértesz.

Ádám

Könnyű neked beszélni tűrelemről,
Előtted egy öröklét van kitárva,
De én az élet fájából nem ettem,
Arasznyi lét, mi sietésre int.

Lucifer

Minden, mi él, az egyenlő soká él,
A százados fa s egynapos rovar.
Eszmél, örűl, szeret és elbukik,
Midőn napszámát s vágyait betölté.
Nem az idő halad: mi változunk,
Egy század, egy nap szinte egyre megy.
Ne félj, betöltöd célodat te is,
Csak azt ne hidd, hogy e sár-testbe van
Szorítva az ember egyénisége.
Látád a hangyát és a méherajt:
Ezer munkás jár dőrén összevissza,
Vakon cselekszik, téved, elbukik,
De az egész, mint állandó egyén,
Együttleges szellemben él, cselekszik,
Kitűzött tervét bizton létesíti,
Míg eljön a vég, s az egész eláll. -
Portested is széthulland így, igaz,
De száz alakban újolag felélsz.
És nem kell újra semmit kezdened:
Ha vétkezél, fiadban bűnhödöl,
Köszvényedet őbenne folytatod,
Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz,
Évmilliókra lesz tulajdonod.

Ádám

Ez visszapillantása az öregnek,
De ifjú keblem forró vágya más:
Jövőmbe vetni egy tekintetet.
Hadd lássam, mért küzdök, mit szenvedek.

Éva

Hadd lássam én is, e sok újulásban
Nem lankad-é el, nem veszít-e bájam.

Lucifer

Legyen. Bűbájat, szállítok reátok,
És a jövőnek végeig beláttok
Tünékeny álom képei alatt;
De hogyha látjátok, mi dőre a cél,
Mi súlyos a harc, melyben útatok tér;
Hogy csüggedés ne érjen e miatt,
És a csatától meg ne fussatok:
Egére egy kicsiny sugárt adok,
Mely biztatand, hogy csalfa tünemény
Egész látás - s e sugár a remény. -

Ezalatt Ádámot és Évát kalibába vezeti, kik ott elszunnyadnak


PublisherTalentum Kiadó
Source of the quotationp. 21-27.

Människans tragedi (Swedish)


TREDJE SCENEN

(En härlig nejd utanför paradiset. Liten flätverkshydda. Adam slår ner pålar till ett stängsel. Eva planterar en lövsal. Lucifer.)

ADAM
Det här är mitt. I stället för en värld
denna fläck är mitt hem. Jag äger den.
Jag skyddar den mot vilddjur som ströva
och tvingar den att ge oss den frukt vi behöva.

EVA
Och jag gör en lövsal likadan
som den därborta och trollar tillbaka
in i vårt hem det Eden vi förlorat.

LUCIFER
Där var det väldiga ord, som sades.
Av hem och egendom skall eder värld
få mål och syfte, ge lust och kval.
När den dubbeltanken grott och växt upp
till ekonomi och fosterland,
skall den alstra allt som är ädelt och stort
och folken förtära till sist i sin brand.

ADAM
Du talar i gåtor men lovade kunskap.
För att kämpa mig fram till klarhetens välde
har jag instinkternas ljuvlighet offrat.
Men vad har jag nått?

LUCIFER
Och du känner det inte?

ADAM
Jag känner: som Gud har mig övergivit,
och drivit mig tomhänt i öde land,
så övergav jag honom. Själv har jag blivit
min gud. Vad jag vinner nu, det är mitt.
Det känner jag. Det ger kraft och stolthet.

LUCIFER (för sig)
Den uppblåsta narren! När stormen rungar,
får du nog känna, hur pulsen gungar.

EVA
Och min uppgift finner jag stolt och stor:
åt alla mänskor blir jag ju mor.

LUCIFER (för sig)
Ja, det är kvinnans livsideal
att evigt pånyttföda skuld och kval.

ADAM
Vad har jag honom att tacka för?
Att jag är? Det måste jag dyrt betala,
och gälda med tillvarons egen möda.
Den fröjd, som den friska drycken skänker,
den måste förvärvas med törstens kval.
Och priset för kyssens honungssaft
är en ödslig känsla av bortslösad kraft.
Jag har alltså tacksamhetsbojorna brutit
och står fri, så jag själv kan bestämma mitt öde,
ja, förinta vad först jag tänkt bygga opp.
Den friheten kunde jag utan din hjälp
ha kämpat mig till. Vad av dig det krävdes -
fast där du svek - var att spränga den kedja
som hemligen binder min kropp vid jorden.
En hårfin länk? Det gör skammen blott större.
Det är den som fängslar min stolta själ.
Jag vill våga ett språng men stupar och faller.
Öga och öra vägrar mig tjänst,
när jag djärvt vill forska i fjärran gåtor.
Och lyfter mig tanken till högre sfärer,
knorrar hungern och drar mig ner,
tillbaka ner i det stoft jag trampat.

LUCIFER
Det är starkare, detta band, än jag själv.

ADAM
Då måste jag kalla dig svag och skröplig.
Skall detta intet, ett spindelnät,
som knappast märks av myriader väsen,
som tumla i dess maskor och mena sig fria -
skall detta trotsa din andemakt?

LUCIFER
Det ensamt kan trotsa mig, ty det är ande,
ande som jag. Du tar fel, om du tror,
att en kraft i det dolda, verksam i tysthet,
alltid är svag? Vad som världar skakar
och världar bygger dväljs ofta i dunklet.
Dess åsyn annars kom själen att svindla.
Vad som däremot gärna larmar och glänser,
är människoverk - inom tidens gränser.

ADAM
Jag har mod att se. Låt mig se en skymt
av de krafter som hemlighetsfullt kunna verka
på ett slutet helt som jag är!

LUCIFER
Jag är!
Är? Så dumt! Du var och skall vara.
Allt „är” är evigt varda och förgå.
Men - se dig om nu med andeögon!

ADAM
(Vad han i det följande säger blir allt synligt.)
Där kväller en ström i sprudlande lopp.
Ändlöst i höjden stiger den opp.
Den delar sig snabbt som stormvinden går
åt skilda streck efter skilda spår.

LUCIFER
Det är värmen som stiger och sveper fram;
alstrar liv på själva snöfjällets kam.

ADAM
Den där dubbelströmmen, som flammar så klart
och vill riva mig med sig i svindlande fart,
och dövar men ändå livar min kropp,
vad är det för flod med tvådelat lopp?

LUCIFER
Det är den magnetiska kraften du ser.

ADAM
Alla jordiska skrankor
svikta som rankor.
Det klippfasta tumlar,
sjuder och mumlar,
brusar som storm,
kräver liv och form,
vill slå ut i kristall,
vill spira som lilja.
Du böljande svall
vad gör du av mig och min vilja?
Vad blir av mitt jag så helt och slutet,
så säreget gjutet?
Vad blir min person och den breda rygg
som jag dåraktigt trygg
vart begär, var plan förtrodde,
som inom mig grodde?
Du min kropp, mitt lidandes källa,
du min kropp, där fröjderna välla,
kanske driver du inom kort
som en handfull aska med vinden bort,
att förvittra i stoft, som yr
förglittra, i dunst, som flyr.
Vad som ännu värmer mitt blod som glöd,
kanske driver i skyn, när kvälln lyser röd.
Varje min tanke, vart ord som jag sagt
förbränner och tär mig.
En gåtfull ande står kanske och rör
och blåser i glöden, så elden inte dör.
När den tär mig, står han där dold och stum
för att värma sig, så länge min aska är ljum.
Bort, skräckbild, bort! Här förgås mitt förnuft,
skall jag kämpa ensam och övergiven
med eld och vatten och jord och luft.
Förfärligt! O, kunde jag kalla tillbaka
den försyn jag förkastat och måste försaka!
Men all min längtan är nu förgäves.

EVA
Jag känner det likadant som du,
när du med de grymma vilddjuren strider
och jag förtröttad, när dagen flyr,
tigger om kraft till nya bestyr.
Vart i världen jag ser med ögon i gråt,
finns ingen tröst i betryck och elände,
ingen hjälpande vän att förtro sig åt. -
Annat var det i Edens tider!

LUCIFER (hånfullt)
Nå, står det så till, att ni fryser och ryser,
så snart ni saknar handen, som värmde,
och är ni av omsorg och vård så beroende, -
då vill jag besvärja fram er en gud,
som aldrig skall forma så bistra bud,
som den gruvliga gamling ni hittills känt.
Han är mild och försynt. Jag minns gestalten
från änglarnas krets i mitt forna firmament.
Träd fram, träd fram,
du jordens ande!
Låt se dig! Träd fram!
Som evigt nej
kan jag jordens andar befalla.
Hör din mästare kalla!
(Flammor slå upp ur jorden. Under förskräckligt dån bildar sig ett tjockt mörkt moln med en regnbåge.)

LUCIFER (ryggar tillbaka)
Skräckfantom, vem är du, som står till reds,
när jag ropar en ande ur en annan krets?
Jordens ande är svag och blid.

JORDANDENS STÄMMA
Jag tycktes dig svag
i himlahären,
men är stark utan mått
i den egna sfären.
Som ande kan du kalla mig;
jag hör och ger akt.
Men du kan ej befalla mig;
där slutar din makt,
och trädde jag fram, du skulle förskräckas,
och dessa maskar skulle förgås.

LUCIFER
Om nu människan väljer dig till sin gudom,
hur når hon fram till din stolta närhet?

STÄMMAN
I wattnen som spegla
i molnen, som segla.
I viskande lund,
om i längtan och andakt
hon ser och söker.

EVA
O, se hans systrar, väna och blida.
Älskligt de hälsa oss. Öknen försvann.
De ge råd och tröst, när vi tvivla och lida.
De komma med lycka. Ja, lyckan är nära oss;
öknen och ensligheten försvann.

LUCIFER
Ja, där få ni lätta gåtor att tyda,
ty svaren lika med frågorna lyda.
De där älvornas råd leda hän till beslut,
som lösa var knut, - som var löst förut.
De le mot var blick som är troskyldigt blå
men de bli inför tvivlet som skrutt och skrå.
De följa er genom skiftande skiften
som svalkande skuggor hän till griften,
att forskarglädjen vidmakthålla
och unga hjärtan evigt förtrolla.

ADAM
Vad hjälper den leken? Ett lappri för stunden!
Syftet är dolt och likaså grunden.
Än en gåta blott skymmer det sannas gestalt.
Du tog mig ur drömmen, som höll mig bunden,
så gyckla inte mer! Låt mig veta allt!

LUCIFER (för sig)
Så bittert det vetandet blir dig, min vän,
att du längtar till ovetenheten igen.
(Högt.)
Tålamod! Var liten hemlighet
får du kämpa dig till och sen tappert bära!
Du har ännu många läxor att lära
och fel att begå, innan allt du vet.

ADAM
Tålamod? Nej, ett dåligt skämt!
Du har evigheten för dig alltjämt.
Men jag? Av livsträdet aldrig jag åt;
jag har bråttom på tillvarons prövande stråt.

LUCIFER
Allt liv har för tillvaron samma mått;
samma frist som eken har dagsländan fått.
Det gläds och älskar och slocknar ut,
när dess drifter fått utlopp, är dagsverket slut.
Det är vi som förändras, tiderna aldrig,
en dag är lika lång som ett sekel.
Ja ja, även du skall nå ditt mål.
Men hur armt, om du såge ditt levnadslopp
och ditt väsen uttryckt i denna kropp,
av stoftet byggd. Se där en myra,
se bin, som svärma i våldsam yra.
De surra och vimla bland blommor och strån,
och blint de tumla till och från.
Men det hela står bergfast gjutet
som verkande väsen helt och slutet
utan att mål och plan förfela.
Först när planen är slutförd, förintas det hela.
Så sönderfaller också ditt stoft
men uppstår i nya former förbytt,
där den gamla leken börjar på nytt.
Dina fel gå kretslopp varv efter varv:
din sonsons son får din gikt i arv.
Och allt vad du känner och lärt och förstår,
blir ditt för ett tjog miljoner år.

ADAM
Så ser gubben tillbaka på mödans kust.
Mitt unga bröst hyser hetare lust.
Nej, visa mig framtiden fullt och klart,
kampens och lidandets mål och art!

EVA
Och visa mig, om min fägring skall ödas
vid förnyelsens vaggor, där släkten födas.

LUCIFER
Varde så, varde så!
Trollkraft, fatta dessa två!
Lys upp i dröm
var våg i framtidsfjärran ström!
Må ni skönja ert mål, som det formas av tiden,
det falska spelet, den hårda striden!
Men så att ert mod inte helt förgår,
och ni flyr, förrn det verkliga slaget står,
ska jag lämna i molnet en glänta fri:
Ja, ett skimmer ska leka från höjdens hamn
och bestråla de drömmar som jaga förbi,
så det hela kan ses som tomt gyckleri, -
och hoppet: så är det skimrets namn.
(För under tiden Adam och Eva in i hyddan, där de insomna.)



PublisherPetőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ
Source of the quotationAz ember tragédiája 20 nyelven - 25 fordításban. CD-ROM

minimap