Mikszáth Kálmán: A Noszty fiú esete Tóth Marival

Portre of Mikszáth Kálmán

A Noszty fiú esete Tóth Marival (Hungarian)

Tóth Mihály fölszippant valamit

Egyedül dolgozott irodájában a főispán, tudniillik cigarettahüvelyeket töltögetett meg finomra vágott gálócsi dohánnyal, midőn minden bejelentés és kopogtatás nélkül felrántotta az ajtót Noszty Feri.
– Nos? – kérdé a főispán, hivatalos ridegséggel.
Feri egy csöppet se respektálta most a hivatalbeli főnököt, végigvágta magát a díványon, még a lábait is fölrakta.
– Nos, megkértem Marit, és igent mondott.
Kopereczky felvillanyozva ugrott fel.
– Derék fattyú vagy! Állj fel, hadd öleljelek meg.
Feri aggódva nézett a szomszéd ajtóra, amely nyitva volt.
– Malinka nincs ott – nyugtatta meg Kopereczky. – Vilma egy kicsit náthás, nem megy ki, hát elkérte tőlem mára.
– Mit kért el Vilma, nem értettem?
– Malinkát. Az most dominózik vele egész nap. A szamárságig jó fiú ez a Malinka. No, de beszélj már, hogy volt, mint volt?
– Hja, ha én azt el tudnám mondani! De ha el tudnám, se mondanám el. Tudod, van abban valami nevetséges és ostoba. Az akkori hangulat kell hozzá, a miliő, az erdő csendje, a rókák stb. Egyszóval az erdőben voltunk tegnap, és valahogy úgy jött ki a sor, hogy rendbe jöttünk.
– Gratulálok, sógor. Nagy gondot vettél le a fejünkről. Az öregekkel is végeztél?
– Nem lehetett, mert Pázmár doktort is ott marasztották vacsorára, másrészt jobb szeretem, ha egy kis formát adunk az eljárásnak Az sohase árt.
– Sőt, használ. Élni se tudna az ember a formulák nélkül.
– Azért is jöttem legellőbben hozzád, hogy fölkérjelek, légy szíves, vállald el a kérői tisztet.
– Parancsolj velem, kérlek.
– Amely formalitást betartani főleg azért jó, mert én magam egy szót se ejthetnék anyagi kérdésekről, de te ezeket is érintheted, és dűlőre viheted az öregúrnál.
– Abban igazad van.
– Midenekelőtt, hiszen jól tudod, adósságaim vannak. Ezeket ki kell fizetnem. S azután se élhetek apanázsból, mint valami nyugalmazott hivatalnok. Az öregúrnak elég pénze hever itt Bontóvárott, és egyebütt takarékpénztáraknál, vegyen a leányának birtokot. Vagy adja át nekünk Rekettyést, ő pedig szerezzen magának másikat. Szóval, te elég ügyes vagy, hogy a körülmények és az ott fújdogáló szelek szerint kivasalod a lehető legtöbbet.
– Csak bízd rám, sógor. – Tehát rendben van?
– Tartom szerencsémnek. Holnap délelőtt áthajtatok, azután csapunk olyan lagzit, hogy a macskák is pezsgőt isznak. De most gyere át Vilmához, és mondd el neki az eset poétikus részét… A prózát majd elintézem én.
Bár még titokban illett volna tartani a hírt, gyorsan száguldott szét a rokonság közt. Vilma átszaladt vele Rágányosékhoz, Feri ebédre Voglányba ment, s Máli nénivel szőtték a rózsaszínű terveket a jövőre. Az öreg Nosztynak maga Kopereczky sürgönyözte meg „in Blumen”: „Feri beleharapott a dinnyébe, a dinnye érett.” Az öreg a képviselőházban kapta meg a sürgönyt, megértette, és legott vonatra ült; sőt, a furcsa sürgöny tartalma a telegrafista kisasszony révén a nagyközönség közé is kiszivárgott, s mint az alkorán képletes kifejezései, különféle magyarázatok mártásában keringett. A nap folyamán a Horthok, Ilvánczyak is megtudták falujokban, és másnap úgyszólván az egész úri család összegyülekezett a Vilma termeiben. Értesülvén, hogy a főispán Rekettyésen van az ügy végleges rendezése céljából, nagy érdeklődéssel várták megérkezését és az új híreket. Feri egy csöppet sem volt ideges. „Biztos vagyok a dolgomról.” A tatár hercegnő pedig éppen úgy fogta fel a dolgot, hogy a szülék roppant boldogok lesznek, hogy végre Mariban is megmozdult az a kis húsdarab, amely annyi bajt csinál a világban; az öregeknek unoka kell, és ha egy fiú találna jönni, az öreg Tóth meg is bolondul örömében. Nagy pipafüst volt a szobákban, de az mind rózsaszín párának látszott e gőgös urak és hölgyek előtt, kik e füstalakzatokból a Noszty-címer ágaskodó bivalyát látták izmosan kibontakozni. Ferit valóságosan ünnepelték, kényeztették, mint a hadjáratból megtért mesebeli királyfit, aki zsákmányul hozta a csodálatos bülbülmadarat, melynek dalától mindnyájan megifjúhodnak. Nem tréfa az! Ő volt a család nyűge eddig, s most ő lesz a nábobja, a szeme fénye; a Tóth-vagyonról tömérdek szó esett.
Csodálatosan nőtt, nőtt, mióta képzeletben Noszty-kézen van, oly gyorsan nőtt, hogy olyan gyorsan nem fogyhat akkor sem, ha tényleg Noszty-kézen lesz.
A közörömből mindenki kivette részét, csak az öreg Noszty volt nyugtalan. Nem biztos az még. Nem jó a medve bőrére előre inni. Tóth Mihály furcsa ember. De miután ebédre sem jött haza a főispán, az ő skrupulusai is kezdtek eltünedezni. Ha ebéden ott maradt, hát akkor bizonyosan tárgyalnak, ha pedig tárgyalnak, akkor bizonyosan megegyeznek.
Délutánra már olyan jó kedve szottyant, hogy egy kis ferblit indítványozott, úgyis a családban marad a pénz, s mire estefelé megjött Kopereczky, már akkorra egy csinos összeget el is vesztett a menye hozományából. Ahogy a hintó begurult, mindenki az ablakhoz rohant, s nem mint a hajdani jósok az állati belekből, hanem különféle más jelből igyekeztek kitalálni az eredményt.
– Izrael vidám – mondá a főispánné –, fütyörészve jön fel a lépcsőkön.
– Bubenyik fején félre van csapva a vadászsapka. Bubenyik be van rúgva – figyelte meg Homlódy.
– Nagy traktában voltak – jegyezte meg a tatár hercegnő.
Végre fölérkezett Kopereczky, nehéz léptei egyre közelebb hangzottak, de ez egy örökkévalóság volt, míg benyitott.
– Széna vagy szalma? – kiáltók négyen is, mialatt az elbizakodott Feri nagy flegmával fésülte a bajuszát, egy zsebtükröt tartva maga elé. – Szalmáról szó sincs – nyilatkoztatta ki a főispán, bizonyos fontoskodással –, de a széna sincsen még lekaszálva.
Egy kis lehangoltság keletkezett.
– Nem értjük!
Feri maga is meghökkent.
– Hát ne tréfálj – mondá türelmetlenül.
– Az ördögnek tartoztam egy úttal – folytató Kopereczky, s az arcok még jobban kezdtek elsötétedni –, nem volt szerencsém.
– Izrael, az istenért, megölsz bennünket – pirongatta Vilma. – Beszélj már világosan. Ideadta Tóth a leányt, vagy nem adta?
– Nem adta – felelte Kopereczky nagy léleknyugalommal, és egy kis művészi szünetet tartott, mialatt kínos, temetői csönd állt be a szobában –, mert nem adhatta, nem lévén mostanság otthon.
– Tehát nem is beszéltél vele?
– Természetesen nem beszéltem, mert még tegnap utazott el Trencsénbe, sürgönyt kapott, hogy a sógorát, Velkovicsot megütötte a guta, elment a temetésére és a családi ügyek rendezésére.
Nagy lidércnyomás alól szabadultak fel a kedélyek.
– No, hála istennek, akkor hát nem romlott el semmi.
– Sőt, minden a lehető legfényesebben áll – erősítette Kopereczky.
Elbeszélte aztán, hogy az asszonyok előtt nem titkolta el, mi járatban van, mire ők megnyugtatták, hogy Mari még tegnapelőtt este őszintén elmondta szüleinek az erdőben történt jelenetet, és azt is kijelentette, hogy vagy Ferihez megy férjhez, vagy senkihez, és hogy az öregúrnak nem volt ez ellen semmi kifogása, ellenkezőleg, kijelentette, hogy Feri neki rokonszenves, és ha egy kicsinyt megkomolyodik, kiváló ember lesz belőle.
Körülbelül minden arc kiderült. Hisz ez már annyi, mint bizonyos. Feri már vőlegénynek tekinthető. Csak Ferit nyomta az a gondolat, hogy Velkovicsot megütötte a guta. Miért éppen Velkovicsot? Nem tudott inkább valaki mást megütni? Sehogy sem tetszett neki, hogy éppen Trencsénbe kellett utaznia Tóth úrnak.
– És miben maradtatok? – kérdé Kopereczkytól.
– Hát miben maradtunk volna? Az esküvő idejét majd megállapítjátok magatok ketten. Tóthné olyasvalamit említett, hogy őszre szeretné.
– Az messze van!
Kopereczky pajkosan hunyorgatott.
– Értelek, kópé. Micsoda édes kis teremtés! Nem tudtam betelni a nézésével, s mikor elkezdtem a képzeletemben vetkőztetni, s egyenkint hullottak le róla a réklik és a szoknyák…
– Utálatos vagy, Izrael! – szakította félbe a főispánné. – Sohasem nézhetek többé nyugodtan a szemedbe, ha meggondolom, hogy milyen paráznaság lakik bennök.
– Mikor jön haza az öregúr? – kérdezte Feri.
– Nem tudják. Azért neked legyen rá gondod, mert megígértem, hogy mihelyt hazajön, felkeresem. Ámbár Mari azt mondta, hogy nem okvetlenül szükséges, vagyis hozhatod már a gyűrűket…
– Nem, az nem volna illendő – vélte Homlódyné –, az apát be kell várni az eljegyzésre.
Feri mindamellett még aznap megrendelte a gyűrűket Skarba ezüstművesnél, a kezdőbetűket és az évszámot vésette belülre. Ennek a híre is gyorsan elterjedt a városban, s egymást érte a sok gratuláció, faggatás, kérdezősködés. Meg is bánta a dolgot, mert úgy járt, mint azok a szerencsefiak, akiknek a sorsjegyét kihúzzák. A hitelezők elhallgattak ugyan, sőt, új pénzeket jöttek felkínálni, persze jó kamatra, mert hiszen még levegőben lóg a tündérvár – vagyis libalábon forog (ahogy a csípős nyelvűek jegyezték meg), de ahelyett özönével jöttek a kéregetők, a feltalálók, akiknek csak éppen egypár száz forintra volna szükségük, hogy nagy dologgal ajándékozzák meg a világot, s íme, itt van egy vérbeli gavallér, aki egy garmada pénzhez jut, ezt jó lesz most mindjárt melegiben megfogni, jöttek azok a bizonyos özvegyasszonyok, akiknek a férjeik a forradalomban estek el, jöttek a jótékony egyletek, megválasztották dísztagnak, előkerültek a poklok zugából is régi iskolatársak, akiknek mind kellett valami. Klementy szerkesztő egy kis baráti kölcsönt kért, amit lehetetlen megtagadni, mártsak azért is, hogy valahogy ki ne írja lapjában az érdekes hímenhírt (azért, hogy majd kiírja annak idején, új kölcsön következik). De ki győzné sorban elszámlálni, hogy az ilyen szerencsének mivel van a másik oldala kibélelve. Legkellemetlenebb volt az öreg Noszty, kit (de köztünk maradjon a szó), csőddel fenyegettek a pesti hitelezői, s kapóra jött a „dinnye”-távirat, hogy egy kis pénzműveletre használja fel a helyzetet. Ferivel egy tízezer forintos váltót íratott alá, melyre most már Kopereczky is alákanyarította a nevét. Hiszen nem lehet úgy hagyni, mert ha az öreg ellen most csődöt kérnek, akkor esetleg összeomlik az egész dolog, s minden eddigi pénze elúszik Ment hát Kopereczky is a pénze után.
Ferinek szintén ki kellett magát húznia, hirtelen megvette a Topsich gróf négy fekete lovát, s azon hajtatott Rekettyésre, úgy ment az a négy ló, mint négy páva, még a föld is érezni látszott kényes lépkedésüket. Tóth még mindig nem jött haza, azt írta, hogy a megboldogult Velkovics nagy rendetlenségben hagyta családját, tehát addig marad ott, míg tűrhető állapotokat tud teremteni. És hát csak maradjon, nem hiányzik most senkinek. Mari boldogan turbékolt Ferijével, Tóthné pedig még szerelmesebb volt leendő vejébe, mint a leánya. Vasárnap a Feri fogatán látogatást tettek a voglányi várkastélyban, ott is ebédeltek, a tatár hercegnő még a helyüket is megfújta, úgy megbecsülte. Hej, de más világ az ezeknél a nagyuraknál! Ott a kanalak és kések is másképp csörögnek, mint közönséges helyen.
Azontúl is majd minden nap átment Feri Rekettyésre, amikor pe dig nem mehetett, legalább Pimpósi vitt el egy bokrétát, lóháton üzenetet vive, hozva. Mindig közte volt, hogy az öreg tekintetes úr még nem érkezett meg.
Két hét is elmúlt, a júliusi nagy hőségek beütöttek, és Tóth még mindig nem jött. Már Kopereczky is türelmetlen lett, Pestre kellett volna mennie, de napról napra halasztotta, hogy előbb Tóthtal végez – s azután megy a Császárfürdőbe a reumás lábával. Maga Feri is elutazott, egy Zemplén megyében lakó gróf feloszlatta a versenyistállóját, no hát, ezt az alkalmát nem szabad elmulasztani, hátha könnyű módon juthat ott az önkéntes árverésen nemes állatokhoz, amelyekben Mari is örömét fogja találni; a vasúton azonban azt hallotta, hogy egy másik grófnak eladó a Balatonon dangubáló jachtja, és hogy most éppen meg van szorulva, vesztett a kaszinóban, potom áron meg lehetne szerezni! Ferinek a jacht új szeget ütött a fejébe.
Teringette, egy jacht! Ez már valami. Milyen fölséges nászutazás lenne ide-oda őgyelegni a Balatonon, saját jachton! Ilyet még egyetlen Noszty sem produkált. Fogta magát, az első állomáson kiszállt, s a zempléni árverés helyett nekivágott a dunántúli útnak, Siófokra.
Hogy ím távol volt Feri, most már éppen semmit se tudott Kopereczky Tóth úr felől. De hát mire való a főispáni hatalom? Legott egy meghagyást intézett a rekettyési állomásfőnökhöz, hogy az naponként értesítse, hogy megjött–e már Tóth Mihály vagy sem, ami aztán meg is történt, de mindig az, hogy még nem érkezett meg.
Még az ágyban feküdt egy reggel, mikor Bubenyik sürgönyt hozott be ezüsttálcán és egy névjegyet. A főispán a sürgönyt bontotta fel előbb, s bosszúsan a padlóra dobta; a szokásos jelentés volt benne az állomásfőnöktől: „Tóth Mihály ma sem érkezett meg”, majd a névjegy után nyúlt, azon meg az volt írva: „Tóth Mihály”.
– Ő maga van itt? – csodálkozott a főispán.
– Ő maga!
Kopereczky vidáman ugrott ki ágyából.
– Vezesd be hamar az elfogadó szobába, s vigyél be szivart és konyakot. Mondd, hogy öt perc alatt rendelkezésére állok.
De még talán annyi se telt el, már felöltözött, s szaladt be Tóth Mihályhoz, kordiálisan belecsapva a kezébe, s megrázva azt, hogy szinte ropogott erős markában a becsületes kérges tenyér.
– Isten hozta, isten hozta, kedves bátyám! No, ez igazán nagy meglepetés. Annak a mafla rekettyési állomásfőnöknek meghagytam, hogy értesítsen a megjöveteléről, mert én akartam önhöz menni. S képzelje, a szamár még ma is azt sürgönyzi, hogy ön nem érkezett meg. Nem lehet ezekben az emberekben megbízni.
– Az állomásfőnöknek igaza volt, mert nem szálltam ki Rekettyésen, egyenest idejöttem a mai reggeli vonattal.
– Úgy? Hát foglaljon helyet, kedves bátyám. Ide, ide, ebbe a puha karszékbe…
De Tóth Mihály állva maradt; egy csöppet se vidult föl, ahogy a látogató szokott a szívélyes fogadtatásra viszonzásul, halvány arcán mély szomorúság ült, melyet talpig fekete ruhája csak kiemelt; még a meleg kézszorítást is mintegy húzódozva fogadta, mint akinek valami bankóból tévedésből többet adnak ki, mint amennyi jár.
– Egy igen különös ügyben vagyok bátor tiszteletemet tenni méltóságodnál. Nem is tudom, hogy és hol kezdjem…
– Kezdheti, ahol tetszik, kedves Tóth bácsi, és nem is olyan különös már, mert nem ön kezdi, ön csak folytatja. Hiszen én voltam a kezdő, azért kerestem fel a múltkor Rekettyésen. Hja, ezek a fiatalok! Az ember fölneveli a kis madárkát, aztán egyszer csak megnő a szárnya és hess, elröpül a fészekből. De hát miért nem ül le, Tóth bácsi?
– Köszönöm, de már csak állva maradok. Hát iszen éppen azért jöttem, mert a feleségem megírta, hogy megtisztelte méltóságod a házamat, és arról is értesített, hogy újólag készül hozzám bizonyos ügyben.
– Hát az csak természetes – szólt Kopereczky a kezeit dörzsölve.
– Meg akartam előzni, és otthon ki sem szállva, egyenesen idejöttem Trencsénből.
– Igen szép öntől, hogy meg akart a fáradságtól kímélni, de ezzel rosszat is tett, mert megfosztott néhány kellemes órától, melyet a családja körében tölthettem volna ebből kifolyólag.
Tóth úr mohón kapott ezen a hivatalos kifejezésen; éppen ilyenforma kíméletes kifejezést keresett szűk szótárában.
– „Ebből kifolyólag”, méltóztatott mondani. Ez az, ami engem aggasztott. Ettől akartam megkímélni méltóságodat, mivelhogy…
– Nem értem önt!
– Mivelhogy abból a dologból már nem lesz semmi – mondta Tóth Mihály szelíden, egyszerűen.
– Melyik dologból?
– Amelyből kifolyólag hozzám akarna jönni méltóságod.
– Én a Noszty sógorom ügyét értem – lihegte Kopereczky izgatottan.
– Én is – felelte Tóth Mihály. – Nem akarom azt a színt adni a dolognak, hogy a főispán úr, illetve a szolgabíró úr kosarat kapott, hát arra jöttem kérni, ne méltóztassék engem emiatt fölkeresni, s különösen kegyeskednék oda hatni a szolgabíró úrnál, hogy a leányomat, kinek bizonnyal fájdalmat okoz az én elhatározásom, ezentúl, mint lovagias úrhoz illik, mivel a házassági kapocs teljesen lehetetlen, kerülje.
Kopereczky elsápadt, a haja fölborzolódott az égnek, ajkai rángatózni kezdtek, majd sebesen nyargalt föl s alá a szobában, feldöntve a kis asztalkák közül egyet.
– Hát meg van ön veszve, édes Tóth? Hát tudja ön, mit cselekszik? – Amit egy becsületes apának kell cselekedni.
– Nem fél ön, hogy a sógorom hasba lövi?
– Én semmitől se félek.
– Hiszen nekem azt mondta a neje, hogy ön örömmel veszi tudomásul a Noszty szándékát.
– Ez akkor volt; most másképp határoztam.
– Gondolja meg, leánya szereti Nosztyt, s boldogtalanná teszi ezt a kedves teremtést.
– Azt is meggondoltam.
– De legalább az okot mondja meg.
– Nem szándékom az okot megmondani.
Ez a csökönyösség a dühöngésig fokozta a Kopereczky felindulását, nem bírta már magát türtőztetni. A csengettyűhöz rohant, s olyat rántott rajta, hogy a bojtos zöld zsinór leszakadt, vérbe borult szemekkel dobta a padlóra Tóth úr elé:
– Vigyázzon, Tóth, vigyázzon! – rikácsolta. – A sógorom nem hagyja ezt annyiban, magyarázatot fog öntől követelni.
Tóth Mihály szomorúan rázta a fejét.
– Azt ő bizonnyal nem fogja cselekedni.
Ezzel meghajtotta magát, és távozott. Az ajtóban egymást keresztezték a befelé rohanó Bubenyikkal.
– Mit parancsol, mélt…
De már abban a szempillanatban visszaesett a szó a torkába, mert olyant csattant képén a Kopereczky hatalmas tenyere, hogy künn az előszobában is meghallhatta a távozó Tóth.
Bubenyik fölszisszent s jajgatni kezdett, míg a báró föl s alá szaladgálva fújt, mint egy megvadult bika, majd némileg lecsillapodván, rárivallt Bubenyikra.
– Ne ordíts, marha! Hát nem látod, hogy ez csak forma, hogy ezt voltaképpen Tóth helyett kaptad. Nem bírtam már magammal, Bubenyik. Muszáj volt valakit pofon ütni.



PublisherUnikornis Kiadó, Budapest
Source of the quotationp. 329–335.

minimap