Mikszáth Kálmán: Il caso del giovane Noszty col Tóth Mari (A Noszty fiú esete Tóth Marival in Italian)

Portre of Mikszáth Kálmán

A Noszty fiú esete Tóth Marival (Hungarian)

Tóth Mihály fölszippant valamit

Egyedül dolgozott irodájában a főispán, tudniillik cigarettahüvelyeket töltögetett meg finomra vágott gálócsi dohánnyal, midőn minden bejelentés és kopogtatás nélkül felrántotta az ajtót Noszty Feri.
– Nos? – kérdé a főispán, hivatalos ridegséggel.
Feri egy csöppet se respektálta most a hivatalbeli főnököt, végigvágta magát a díványon, még a lábait is fölrakta.
– Nos, megkértem Marit, és igent mondott.
Kopereczky felvillanyozva ugrott fel.
– Derék fattyú vagy! Állj fel, hadd öleljelek meg.
Feri aggódva nézett a szomszéd ajtóra, amely nyitva volt.
– Malinka nincs ott – nyugtatta meg Kopereczky. – Vilma egy kicsit náthás, nem megy ki, hát elkérte tőlem mára.
– Mit kért el Vilma, nem értettem?
– Malinkát. Az most dominózik vele egész nap. A szamárságig jó fiú ez a Malinka. No, de beszélj már, hogy volt, mint volt?
– Hja, ha én azt el tudnám mondani! De ha el tudnám, se mondanám el. Tudod, van abban valami nevetséges és ostoba. Az akkori hangulat kell hozzá, a miliő, az erdő csendje, a rókák stb. Egyszóval az erdőben voltunk tegnap, és valahogy úgy jött ki a sor, hogy rendbe jöttünk.
– Gratulálok, sógor. Nagy gondot vettél le a fejünkről. Az öregekkel is végeztél?
– Nem lehetett, mert Pázmár doktort is ott marasztották vacsorára, másrészt jobb szeretem, ha egy kis formát adunk az eljárásnak Az sohase árt.
– Sőt, használ. Élni se tudna az ember a formulák nélkül.
– Azért is jöttem legellőbben hozzád, hogy fölkérjelek, légy szíves, vállald el a kérői tisztet.
– Parancsolj velem, kérlek.
– Amely formalitást betartani főleg azért jó, mert én magam egy szót se ejthetnék anyagi kérdésekről, de te ezeket is érintheted, és dűlőre viheted az öregúrnál.
– Abban igazad van.
– Midenekelőtt, hiszen jól tudod, adósságaim vannak. Ezeket ki kell fizetnem. S azután se élhetek apanázsból, mint valami nyugalmazott hivatalnok. Az öregúrnak elég pénze hever itt Bontóvárott, és egyebütt takarékpénztáraknál, vegyen a leányának birtokot. Vagy adja át nekünk Rekettyést, ő pedig szerezzen magának másikat. Szóval, te elég ügyes vagy, hogy a körülmények és az ott fújdogáló szelek szerint kivasalod a lehető legtöbbet.
– Csak bízd rám, sógor. – Tehát rendben van?
– Tartom szerencsémnek. Holnap délelőtt áthajtatok, azután csapunk olyan lagzit, hogy a macskák is pezsgőt isznak. De most gyere át Vilmához, és mondd el neki az eset poétikus részét… A prózát majd elintézem én.
Bár még titokban illett volna tartani a hírt, gyorsan száguldott szét a rokonság közt. Vilma átszaladt vele Rágányosékhoz, Feri ebédre Voglányba ment, s Máli nénivel szőtték a rózsaszínű terveket a jövőre. Az öreg Nosztynak maga Kopereczky sürgönyözte meg „in Blumen”: „Feri beleharapott a dinnyébe, a dinnye érett.” Az öreg a képviselőházban kapta meg a sürgönyt, megértette, és legott vonatra ült; sőt, a furcsa sürgöny tartalma a telegrafista kisasszony révén a nagyközönség közé is kiszivárgott, s mint az alkorán képletes kifejezései, különféle magyarázatok mártásában keringett. A nap folyamán a Horthok, Ilvánczyak is megtudták falujokban, és másnap úgyszólván az egész úri család összegyülekezett a Vilma termeiben. Értesülvén, hogy a főispán Rekettyésen van az ügy végleges rendezése céljából, nagy érdeklődéssel várták megérkezését és az új híreket. Feri egy csöppet sem volt ideges. „Biztos vagyok a dolgomról.” A tatár hercegnő pedig éppen úgy fogta fel a dolgot, hogy a szülék roppant boldogok lesznek, hogy végre Mariban is megmozdult az a kis húsdarab, amely annyi bajt csinál a világban; az öregeknek unoka kell, és ha egy fiú találna jönni, az öreg Tóth meg is bolondul örömében. Nagy pipafüst volt a szobákban, de az mind rózsaszín párának látszott e gőgös urak és hölgyek előtt, kik e füstalakzatokból a Noszty-címer ágaskodó bivalyát látták izmosan kibontakozni. Ferit valóságosan ünnepelték, kényeztették, mint a hadjáratból megtért mesebeli királyfit, aki zsákmányul hozta a csodálatos bülbülmadarat, melynek dalától mindnyájan megifjúhodnak. Nem tréfa az! Ő volt a család nyűge eddig, s most ő lesz a nábobja, a szeme fénye; a Tóth-vagyonról tömérdek szó esett.
Csodálatosan nőtt, nőtt, mióta képzeletben Noszty-kézen van, oly gyorsan nőtt, hogy olyan gyorsan nem fogyhat akkor sem, ha tényleg Noszty-kézen lesz.
A közörömből mindenki kivette részét, csak az öreg Noszty volt nyugtalan. Nem biztos az még. Nem jó a medve bőrére előre inni. Tóth Mihály furcsa ember. De miután ebédre sem jött haza a főispán, az ő skrupulusai is kezdtek eltünedezni. Ha ebéden ott maradt, hát akkor bizonyosan tárgyalnak, ha pedig tárgyalnak, akkor bizonyosan megegyeznek.
Délutánra már olyan jó kedve szottyant, hogy egy kis ferblit indítványozott, úgyis a családban marad a pénz, s mire estefelé megjött Kopereczky, már akkorra egy csinos összeget el is vesztett a menye hozományából. Ahogy a hintó begurult, mindenki az ablakhoz rohant, s nem mint a hajdani jósok az állati belekből, hanem különféle más jelből igyekeztek kitalálni az eredményt.
– Izrael vidám – mondá a főispánné –, fütyörészve jön fel a lépcsőkön.
– Bubenyik fején félre van csapva a vadászsapka. Bubenyik be van rúgva – figyelte meg Homlódy.
– Nagy traktában voltak – jegyezte meg a tatár hercegnő.
Végre fölérkezett Kopereczky, nehéz léptei egyre közelebb hangzottak, de ez egy örökkévalóság volt, míg benyitott.
– Széna vagy szalma? – kiáltók négyen is, mialatt az elbizakodott Feri nagy flegmával fésülte a bajuszát, egy zsebtükröt tartva maga elé. – Szalmáról szó sincs – nyilatkoztatta ki a főispán, bizonyos fontoskodással –, de a széna sincsen még lekaszálva.
Egy kis lehangoltság keletkezett.
– Nem értjük!
Feri maga is meghökkent.
– Hát ne tréfálj – mondá türelmetlenül.
– Az ördögnek tartoztam egy úttal – folytató Kopereczky, s az arcok még jobban kezdtek elsötétedni –, nem volt szerencsém.
– Izrael, az istenért, megölsz bennünket – pirongatta Vilma. – Beszélj már világosan. Ideadta Tóth a leányt, vagy nem adta?
– Nem adta – felelte Kopereczky nagy léleknyugalommal, és egy kis művészi szünetet tartott, mialatt kínos, temetői csönd állt be a szobában –, mert nem adhatta, nem lévén mostanság otthon.
– Tehát nem is beszéltél vele?
– Természetesen nem beszéltem, mert még tegnap utazott el Trencsénbe, sürgönyt kapott, hogy a sógorát, Velkovicsot megütötte a guta, elment a temetésére és a családi ügyek rendezésére.
Nagy lidércnyomás alól szabadultak fel a kedélyek.
– No, hála istennek, akkor hát nem romlott el semmi.
– Sőt, minden a lehető legfényesebben áll – erősítette Kopereczky.
Elbeszélte aztán, hogy az asszonyok előtt nem titkolta el, mi járatban van, mire ők megnyugtatták, hogy Mari még tegnapelőtt este őszintén elmondta szüleinek az erdőben történt jelenetet, és azt is kijelentette, hogy vagy Ferihez megy férjhez, vagy senkihez, és hogy az öregúrnak nem volt ez ellen semmi kifogása, ellenkezőleg, kijelentette, hogy Feri neki rokonszenves, és ha egy kicsinyt megkomolyodik, kiváló ember lesz belőle.
Körülbelül minden arc kiderült. Hisz ez már annyi, mint bizonyos. Feri már vőlegénynek tekinthető. Csak Ferit nyomta az a gondolat, hogy Velkovicsot megütötte a guta. Miért éppen Velkovicsot? Nem tudott inkább valaki mást megütni? Sehogy sem tetszett neki, hogy éppen Trencsénbe kellett utaznia Tóth úrnak.
– És miben maradtatok? – kérdé Kopereczkytól.
– Hát miben maradtunk volna? Az esküvő idejét majd megállapítjátok magatok ketten. Tóthné olyasvalamit említett, hogy őszre szeretné.
– Az messze van!
Kopereczky pajkosan hunyorgatott.
– Értelek, kópé. Micsoda édes kis teremtés! Nem tudtam betelni a nézésével, s mikor elkezdtem a képzeletemben vetkőztetni, s egyenkint hullottak le róla a réklik és a szoknyák…
– Utálatos vagy, Izrael! – szakította félbe a főispánné. – Sohasem nézhetek többé nyugodtan a szemedbe, ha meggondolom, hogy milyen paráznaság lakik bennök.
– Mikor jön haza az öregúr? – kérdezte Feri.
– Nem tudják. Azért neked legyen rá gondod, mert megígértem, hogy mihelyt hazajön, felkeresem. Ámbár Mari azt mondta, hogy nem okvetlenül szükséges, vagyis hozhatod már a gyűrűket…
– Nem, az nem volna illendő – vélte Homlódyné –, az apát be kell várni az eljegyzésre.
Feri mindamellett még aznap megrendelte a gyűrűket Skarba ezüstművesnél, a kezdőbetűket és az évszámot vésette belülre. Ennek a híre is gyorsan elterjedt a városban, s egymást érte a sok gratuláció, faggatás, kérdezősködés. Meg is bánta a dolgot, mert úgy járt, mint azok a szerencsefiak, akiknek a sorsjegyét kihúzzák. A hitelezők elhallgattak ugyan, sőt, új pénzeket jöttek felkínálni, persze jó kamatra, mert hiszen még levegőben lóg a tündérvár – vagyis libalábon forog (ahogy a csípős nyelvűek jegyezték meg), de ahelyett özönével jöttek a kéregetők, a feltalálók, akiknek csak éppen egypár száz forintra volna szükségük, hogy nagy dologgal ajándékozzák meg a világot, s íme, itt van egy vérbeli gavallér, aki egy garmada pénzhez jut, ezt jó lesz most mindjárt melegiben megfogni, jöttek azok a bizonyos özvegyasszonyok, akiknek a férjeik a forradalomban estek el, jöttek a jótékony egyletek, megválasztották dísztagnak, előkerültek a poklok zugából is régi iskolatársak, akiknek mind kellett valami. Klementy szerkesztő egy kis baráti kölcsönt kért, amit lehetetlen megtagadni, mártsak azért is, hogy valahogy ki ne írja lapjában az érdekes hímenhírt (azért, hogy majd kiírja annak idején, új kölcsön következik). De ki győzné sorban elszámlálni, hogy az ilyen szerencsének mivel van a másik oldala kibélelve. Legkellemetlenebb volt az öreg Noszty, kit (de köztünk maradjon a szó), csőddel fenyegettek a pesti hitelezői, s kapóra jött a „dinnye”-távirat, hogy egy kis pénzműveletre használja fel a helyzetet. Ferivel egy tízezer forintos váltót íratott alá, melyre most már Kopereczky is alákanyarította a nevét. Hiszen nem lehet úgy hagyni, mert ha az öreg ellen most csődöt kérnek, akkor esetleg összeomlik az egész dolog, s minden eddigi pénze elúszik Ment hát Kopereczky is a pénze után.
Ferinek szintén ki kellett magát húznia, hirtelen megvette a Topsich gróf négy fekete lovát, s azon hajtatott Rekettyésre, úgy ment az a négy ló, mint négy páva, még a föld is érezni látszott kényes lépkedésüket. Tóth még mindig nem jött haza, azt írta, hogy a megboldogult Velkovics nagy rendetlenségben hagyta családját, tehát addig marad ott, míg tűrhető állapotokat tud teremteni. És hát csak maradjon, nem hiányzik most senkinek. Mari boldogan turbékolt Ferijével, Tóthné pedig még szerelmesebb volt leendő vejébe, mint a leánya. Vasárnap a Feri fogatán látogatást tettek a voglányi várkastélyban, ott is ebédeltek, a tatár hercegnő még a helyüket is megfújta, úgy megbecsülte. Hej, de más világ az ezeknél a nagyuraknál! Ott a kanalak és kések is másképp csörögnek, mint közönséges helyen.
Azontúl is majd minden nap átment Feri Rekettyésre, amikor pe dig nem mehetett, legalább Pimpósi vitt el egy bokrétát, lóháton üzenetet vive, hozva. Mindig közte volt, hogy az öreg tekintetes úr még nem érkezett meg.
Két hét is elmúlt, a júliusi nagy hőségek beütöttek, és Tóth még mindig nem jött. Már Kopereczky is türelmetlen lett, Pestre kellett volna mennie, de napról napra halasztotta, hogy előbb Tóthtal végez – s azután megy a Császárfürdőbe a reumás lábával. Maga Feri is elutazott, egy Zemplén megyében lakó gróf feloszlatta a versenyistállóját, no hát, ezt az alkalmát nem szabad elmulasztani, hátha könnyű módon juthat ott az önkéntes árverésen nemes állatokhoz, amelyekben Mari is örömét fogja találni; a vasúton azonban azt hallotta, hogy egy másik grófnak eladó a Balatonon dangubáló jachtja, és hogy most éppen meg van szorulva, vesztett a kaszinóban, potom áron meg lehetne szerezni! Ferinek a jacht új szeget ütött a fejébe.
Teringette, egy jacht! Ez már valami. Milyen fölséges nászutazás lenne ide-oda őgyelegni a Balatonon, saját jachton! Ilyet még egyetlen Noszty sem produkált. Fogta magát, az első állomáson kiszállt, s a zempléni árverés helyett nekivágott a dunántúli útnak, Siófokra.
Hogy ím távol volt Feri, most már éppen semmit se tudott Kopereczky Tóth úr felől. De hát mire való a főispáni hatalom? Legott egy meghagyást intézett a rekettyési állomásfőnökhöz, hogy az naponként értesítse, hogy megjött–e már Tóth Mihály vagy sem, ami aztán meg is történt, de mindig az, hogy még nem érkezett meg.
Még az ágyban feküdt egy reggel, mikor Bubenyik sürgönyt hozott be ezüsttálcán és egy névjegyet. A főispán a sürgönyt bontotta fel előbb, s bosszúsan a padlóra dobta; a szokásos jelentés volt benne az állomásfőnöktől: „Tóth Mihály ma sem érkezett meg”, majd a névjegy után nyúlt, azon meg az volt írva: „Tóth Mihály”.
– Ő maga van itt? – csodálkozott a főispán.
– Ő maga!
Kopereczky vidáman ugrott ki ágyából.
– Vezesd be hamar az elfogadó szobába, s vigyél be szivart és konyakot. Mondd, hogy öt perc alatt rendelkezésére állok.
De még talán annyi se telt el, már felöltözött, s szaladt be Tóth Mihályhoz, kordiálisan belecsapva a kezébe, s megrázva azt, hogy szinte ropogott erős markában a becsületes kérges tenyér.
– Isten hozta, isten hozta, kedves bátyám! No, ez igazán nagy meglepetés. Annak a mafla rekettyési állomásfőnöknek meghagytam, hogy értesítsen a megjöveteléről, mert én akartam önhöz menni. S képzelje, a szamár még ma is azt sürgönyzi, hogy ön nem érkezett meg. Nem lehet ezekben az emberekben megbízni.
– Az állomásfőnöknek igaza volt, mert nem szálltam ki Rekettyésen, egyenest idejöttem a mai reggeli vonattal.
– Úgy? Hát foglaljon helyet, kedves bátyám. Ide, ide, ebbe a puha karszékbe…
De Tóth Mihály állva maradt; egy csöppet se vidult föl, ahogy a látogató szokott a szívélyes fogadtatásra viszonzásul, halvány arcán mély szomorúság ült, melyet talpig fekete ruhája csak kiemelt; még a meleg kézszorítást is mintegy húzódozva fogadta, mint akinek valami bankóból tévedésből többet adnak ki, mint amennyi jár.
– Egy igen különös ügyben vagyok bátor tiszteletemet tenni méltóságodnál. Nem is tudom, hogy és hol kezdjem…
– Kezdheti, ahol tetszik, kedves Tóth bácsi, és nem is olyan különös már, mert nem ön kezdi, ön csak folytatja. Hiszen én voltam a kezdő, azért kerestem fel a múltkor Rekettyésen. Hja, ezek a fiatalok! Az ember fölneveli a kis madárkát, aztán egyszer csak megnő a szárnya és hess, elröpül a fészekből. De hát miért nem ül le, Tóth bácsi?
– Köszönöm, de már csak állva maradok. Hát iszen éppen azért jöttem, mert a feleségem megírta, hogy megtisztelte méltóságod a házamat, és arról is értesített, hogy újólag készül hozzám bizonyos ügyben.
– Hát az csak természetes – szólt Kopereczky a kezeit dörzsölve.
– Meg akartam előzni, és otthon ki sem szállva, egyenesen idejöttem Trencsénből.
– Igen szép öntől, hogy meg akart a fáradságtól kímélni, de ezzel rosszat is tett, mert megfosztott néhány kellemes órától, melyet a családja körében tölthettem volna ebből kifolyólag.
Tóth úr mohón kapott ezen a hivatalos kifejezésen; éppen ilyenforma kíméletes kifejezést keresett szűk szótárában.
– „Ebből kifolyólag”, méltóztatott mondani. Ez az, ami engem aggasztott. Ettől akartam megkímélni méltóságodat, mivelhogy…
– Nem értem önt!
– Mivelhogy abból a dologból már nem lesz semmi – mondta Tóth Mihály szelíden, egyszerűen.
– Melyik dologból?
– Amelyből kifolyólag hozzám akarna jönni méltóságod.
– Én a Noszty sógorom ügyét értem – lihegte Kopereczky izgatottan.
– Én is – felelte Tóth Mihály. – Nem akarom azt a színt adni a dolognak, hogy a főispán úr, illetve a szolgabíró úr kosarat kapott, hát arra jöttem kérni, ne méltóztassék engem emiatt fölkeresni, s különösen kegyeskednék oda hatni a szolgabíró úrnál, hogy a leányomat, kinek bizonnyal fájdalmat okoz az én elhatározásom, ezentúl, mint lovagias úrhoz illik, mivel a házassági kapocs teljesen lehetetlen, kerülje.
Kopereczky elsápadt, a haja fölborzolódott az égnek, ajkai rángatózni kezdtek, majd sebesen nyargalt föl s alá a szobában, feldöntve a kis asztalkák közül egyet.
– Hát meg van ön veszve, édes Tóth? Hát tudja ön, mit cselekszik? – Amit egy becsületes apának kell cselekedni.
– Nem fél ön, hogy a sógorom hasba lövi?
– Én semmitől se félek.
– Hiszen nekem azt mondta a neje, hogy ön örömmel veszi tudomásul a Noszty szándékát.
– Ez akkor volt; most másképp határoztam.
– Gondolja meg, leánya szereti Nosztyt, s boldogtalanná teszi ezt a kedves teremtést.
– Azt is meggondoltam.
– De legalább az okot mondja meg.
– Nem szándékom az okot megmondani.
Ez a csökönyösség a dühöngésig fokozta a Kopereczky felindulását, nem bírta már magát türtőztetni. A csengettyűhöz rohant, s olyat rántott rajta, hogy a bojtos zöld zsinór leszakadt, vérbe borult szemekkel dobta a padlóra Tóth úr elé:
– Vigyázzon, Tóth, vigyázzon! – rikácsolta. – A sógorom nem hagyja ezt annyiban, magyarázatot fog öntől követelni.
Tóth Mihály szomorúan rázta a fejét.
– Azt ő bizonnyal nem fogja cselekedni.
Ezzel meghajtotta magát, és távozott. Az ajtóban egymást keresztezték a befelé rohanó Bubenyikkal.
– Mit parancsol, mélt…
De már abban a szempillanatban visszaesett a szó a torkába, mert olyant csattant képén a Kopereczky hatalmas tenyere, hogy künn az előszobában is meghallhatta a távozó Tóth.
Bubenyik fölszisszent s jajgatni kezdett, míg a báró föl s alá szaladgálva fújt, mint egy megvadult bika, majd némileg lecsillapodván, rárivallt Bubenyikra.
– Ne ordíts, marha! Hát nem látod, hogy ez csak forma, hogy ezt voltaképpen Tóth helyett kaptad. Nem bírtam már magammal, Bubenyik. Muszáj volt valakit pofon ütni.



PublisherUnikornis Kiadó, Budapest
Source of the quotationp. 329–335.

Il caso del giovane Noszty col Tóth Mari (Italian)

Tòth Mihàly fiutò qualcosa

Il castaldo lavorava solo nel suo ufficio, cioè, riempiva cilindri di carta col finissimo tabacco di Galocs, allorché senza annunciò ne bussare Noszti Feri spalancò la porta.
-Allora? - domandò il castaldo con austerità ufficiale.
In questo momento Feri non usò nessun riguardo per il capoufficio, si buttò in lungo sul divano,mettendo su perfino i piedi.
-Dunque, ho chiesto la mano di Mari e lei mi ha detto di si. -
Koperecky saltò su esultando.
-Sei un gran bastardo. -
-Alzati, lasciati abbracciare!

Feri scrutò preoccupato la vicina porta, che era aperta.
-Malinka non c'è – lo tranquillizzò Koperecky. -Vilma è un po raffreddata, non può uscire, perciò me lo chiese per oggi.
-Che ti ha chiesto Vilma, non ho capito?
-Mi ha chiesto Malinka.E adesso, tutto il giorno giocano insieme a domino. E un buon diavolo questo Malinka. Ma dai, racconta com'è andata?
-Ah, se lo sapessi raccontare! Ma non lo farei neanche se lo sapessi. Sai, c'è in tutto questo qualcosa di ridicolo e di sciocco. Ci vuole l'atmosfera di allora, l'ambiente, il silenzio del bosco, le volpi etc. Insomma, siamo stati nel bosco, è la cosa finì che ci siamo intesi.
-Congratulazioni, cognato. Ci hai tolto un gran peso dal cuore. Hai sistemato le cose anche con i vecchi?
-Non ho potuto, perché per la cena hanno trattenuto anche il dottor Pazmar, d'altronde, preferisco dare una certa forma alla procedura. Il che non guasta mai.
-Anzi, aiuta. Senza formule l'uomo non potrebbe neanche vivere.
-Perciò son venuto prima da te, per chiederti il favore, di accettare il ruolo del pretendente d'onore.
-Sono alla tua disposizione.
-Rispettare le formalità serve sopratutto, perché io non potrei fare nessun cenno alle questioni economiche, ma tu le puoi affrontare e sistemare le cose con il vecchio signore.
-In questo hai ragione.
-Prima di tutto, come ben sai, ho pure dei debiti. Questi li devo onorare. Ma neanche dopo potrei vivere di appannaggio, come un impiegato collocato al riposo. Il vecchio signore possiede abbastanza denari, sia qui nel Bontovàrott, che presso altre casse di risparmio, che comperi un podere alla figlia. O potrebbe cedere Rekettyés a noi, e lui a procurarsi un altro. Insomma, tu sei abbastanza scaltro per ottenere il massimo possibile, secondo le circostanze e del vento che tira.
-Cognato, lascia fare a me.
-Allora tutto sistemato?
-Mi sento onorato. Domattina mi faccio portare da loro, dopodiché faremo una tale festa che anche i gatti berranno dello spumante. Ma adesso vieni a trovare Vilma per raccontarle la parte più romantica del caso. Per la parte più prosaica ci penserò io. Benché sarebbe stato più conveniente tenerla segreta, la notizia, tra la parentela, si è diffusa velocemente. Vilma corse a riferirla da Ragànyos, Feri per pranzo andò a Voglàny, dove con la zia Mali tramarono piani color rosa per il futuro. Al vecchio Noszty, Koperecky in persona, inviò un telegramma in codice “ dei fiori”: “ Feri ha abboccato, la cosa è fatta.” Il vecchio ricevette il telegramma nella camera dei deputati, avendolo compreso, tosto prese il treno; lo strano contenuto del telegramma, grazie alla telegrafista, si è trapelato anche tra il grande pubblico e come espressione metaforica del alcorano, circolava nelle più svariate interpretazioni. Al paese, nell'arco della giornata, anche i Horthi e gli Ilvàncy vennero a sapere, indomani, si può dire, tutte le famiglie signorili si radunarono nelle sale di Vilma. Appreso, che il castaldo per la risoluzione definitiva del caso, si trovava a Rekettyès, aspettavano con grande interesse il suo ritorno e le notizie fresche. Feri non era nervoso per niente. “Sono sicuro del fatto mio”. Secondo la principessa tartara, i genitori di lei addirittura sarebbero stati assai felici, perché finalmente anche nel petto di Mari si fece sentire quel pezzo di muscolo, che tanti guai causa nel mondo; i vecchi abbisognano di un nipotino, e se per caso dovesse nascere un maschietto, il vecchio Tòth potrebbe anche impazzire dalla gioia. Il fumo denso riempiva le stanze, ma agli occhi dei signori e delle signore spocchiose tutto parve una nuvola rosa, nelle trame del fumo parevano intravedere il muscoloso buffalo impennato, simbolo contenuto nella stemma dei Noszty. Di fatto, Feri veniva festeggiato, vezzeggiato, come un principe delle favole tornato dalla guerra,che ha portando con sé, come bottino, l'usignolo meraviglioso, che con il suo canto avrebbe ringiovanito tutti. Non è mica uno scherzo! Finora è stato lui la croce della famiglia, ma d'ora in poi sarebbe diventato il suo nababbo, la luce degli occhi; della ricchezza dei Tòth scorrevano fiumi di parole.
Ricchezza che cresceva, cresceva prodigiosamente, da quando nell'immaginario era nelle mani dei Noszty, cresceva cosi velocemente, che anche essendo davvero nelle mani dei Noszty non avrebbe potuto consumarsi cosi velocemente.
Di questa gioia comune beavano tutti, solo il vecchio Noszty era inquieto. Ancora non è detto.
Non si vende la pelle del orso anzitempo. Tòth Mihàly è un uomo strano. Ma visto che il castaldo non tornò neanche per l'ora del pranzo, anche i suoi timori cominciarono a svanire. Se è rimasto per pranzo, vorrà dire che sono in trattative, e se sono in trattative, certamente si metteranno pure d'accordo.
Pomeriggio era già cosi su di giri, che propose di giocare a poker, tanto i soldi sarebbero rimasti in famiglia, e per quando, verso sera tornò Koperecky, aveva già perso un bel gruzzoletto della dote della nuora. All'arrivo della carrozza tutti si precipitarono alla finestra, e non già, come gli antichi indovini che leggevano nelle budelle degli animali, ma dai svariati altri segni cercarono a decifrare il risultato.
-Izrael è allegro – disse la moglie del castaldo – sta salendo le scale fischiettando.
-Bubenyik ha il cappello sulle ventitre. Bubenyik è ubriaco – osservò Homlòdi.
-Avranno banchettato per benino – obiettò la principessa tartara.

Finalmente Koperecky arrivò in cima, i suoi passi pesanti suonarono sempre più vicini, ma sembrò un'eternità finché spinse l'uscio.
-Fieno o paglia? - gridarono in quattro, mentre, il baldanzoso Feri, tenendo davanti a sé un specchietto tascabile, spazzolava impassibile i baffi.
-Di paglia non se ne parla – dichiarò il castaldo con aria di sufficienza – ma neanche il fieno è falciato.
Questo causò un po di delusione.
-Non comprendiamo!
Perfino Feri rimase perplesso.
-Non scherzare – disse impaziente.
-Ho fatto un buco nell'acqua – proseguì Koperecky, e le facce si rabbuiarono ancor di più – non ho avuto fortuna.
-Per amor di Dio, Israel,ci stai ammazzando – lo rimproverò Vilma.
-Parla più chiaro. Tòth ha concesso la mano della figlia, o no?
-Non ha concesso – rispose Koperecky con calma serafica, facendo una pausa ad arte, durante la quale, nella stanza subentrò un silenzio cimiteriale, perché non essendo a casa in questi giorni, non l' ha potuto fare.
-Sicché non gli hai neanche parlato?
-E ovvio che non gli abbia parlato, essendo lui partito già ieri per Trencse, dopo aver ricevuto un telegramma , in cui lo si avvisa, che suo cognato, Velkovics. ha subito un colpo apoplettico, è andato al funerale e a sbrigare le questioni familiari.
Gli animi si rasserenarono come liberati da un incubo.
-Grazie a Dio, allora non è tutto perduto.
-Anzi, sta andando tutto nelle migliori dei modi – asserì Koperecky.
Raccontò poi, che davanti le donne non ha nascosto lo scopo della sua visita, e che a sua volta, da loro fu tranquillizzato, Mari ancora ieri l'altro raccontò ai genitori i fatti svoltasi nel bosco, dichiarando pure che o avrebbe sposato Feri o che non avrebbe sposato nessun altro, e che il vecchio signore non ebbe nessuna obbiezione, dichiarando che trovava Feri molto simpatico, e che una volta questi messosi su un po di giudizio, sarebbe diventato un ottima persona.
Tutte le facce si illuminarono. La questione dunque è da considerare conclusa. Feri è sposo a tutti gli effetti. Solo Feri si tormentò, al pensiero del colpo apoplettico subito da Velkovics. Perché proprio lui? Non poteva capitare a qualcun altro? Non poté capacitarsi perché il signor Tòth dovette andare proprio a Trencse?
-E come siete rimasti? - domandò da Koperecky.
-Come vuoi che saremmo rimasti? Sulla data delle nozze, vi metterete d'accordo voi due. La signora Tòth accennò che a lei sarebbe piaciuto in autunno.
-Ma è troppo lontano!
Koperecky ammiccò birichino.
-Ti capisco birbante. Che creatura dolcissima. Non mi saziavo più a guardarla, e quando cominciai mentalmente a spogliarla, e una dopo l'altro cascarono il corpetto e la gonna....
-Sei insopportabile, Israel! - lo interruppe la moglie. - Non ti potrò mai più guardare negli occhi, sapendo che oscenità questi celino.
-Quando tornerà a casa il vecchio signore? - domandò Feri.
-Non lo sanno. Ma tu tieniti informato perché gli ho promesso che, appena torna andrò a trovarlo. Sebbene, secondo Mari non è necessario, in ogni modo, le fedi le potresti anche portare....
-No, questo non sarebbe leale – obiettò la signora Homlòdy – il padre va aspettato per il fidanzamento.

Tuttavia, Feri ordinò le fedi lo stesso giorno, presso argentiere Skarba, facendo incidere all'interno la data e le iniziali. In città, anche la notizia di questo, si diffuse velocemente, le congratulazioni, le interrogazioni e le domande non finivano più. Si pentì pure, perché gli capitò come a quei fortunati, che si ritrovano col biglietto vincente della lotteria. Pur vero che i creditori si calmarono, anzi vennero ad offrire nuovi denari, naturalmente con interessi sostanziosi, perché tutto sommato il castello fiabesco era ancora in aria, ossia niente era scontato (cosi dissero le malelingue), in cambio vennero come una fiumana i mendicanti, gli inventori, taluni che avrebbero avuto bisogno giusto di un paio di centoni, per poter lasciare un dono grandioso al mondo, ed eccolo qua, un cavaliere che si ritrova con un mucchio di denari, di cui sarà bene approfittare in tempo, son venute certe vedove, a cui mariti sono caduti durante la rivoluzione, sono venuti i circoli di beneficenza, lo nominarono membro onorario, sono saltati fuori dagli angoli più remoti dell'inferno i vecchi compagni di scuola, tutti avevano bisogno di qualcosa. Il redattore Klementhy chiese un piccolo prestito amichevole, il che è impossibile rifiutare, se non altro per non fargli pubblicare la notizia bomba, ( per farlo pubblicare poi a tempo dovuto, seguirà un altro prestito). Ma chi potrebbe tener conto, di che cosa è tappezzato l'altro lato della fortuna. Il più molesto fu il vecchio Noszty, chi (che la cosa rimanga tra di noi) era minacciato di fallimento dai suoi creditori di Pest, il telegramma capitò giusto a proposito, per approfittare della situazione, per una piccola operazione finanziaria. Fece firmare a Feri una cambiale da diecimila fiorini, sotto la quale, stavolta, anche Koperecky pose la propria firma. Infatti, non si poteva non tener conto delle cose, se contro il vecchio dichiarano fallimento, in tal caso crolla tutto e addio anche a tutti soldi suoi. Perciò anche Koperecky si tenne stretto, dietro ai propri soldi.
Feri stesso aveva bisogno di una ripulita, in fretta e furia comprò i quattro cavalli del conte Topsich, con questi si fece portare a Rekettyés, i quattro cavalli procedevano come quattro pavoni, perfino la terra se ne accorse dei loro passi felpati. Tòth tuttora non era tornato, comunicò che, avendo il defunto Velkovics lasciato la sua famiglia in una situazione ingarbugliata, sarebbe rimasto per rimettere le cose in condizioni accettabili. Che rimanga pure, tanto in questo momento nessuno sentì la sua mancanza. Mari tubava felicemente con il suo Feri, la signora Tòth pareva addirittura più innamorata di sua figlia, del suo futuro genero. Domenica, sulla vettura di Feri, fecero una visita al castello di Voglàny, dove pranzarono; per la grande attestazione di stima ricevuta, la principessa tartara spolverò perfino i loro posti a sedere. Il mondo dei signori è tutto un altra cosa! Perfino i cucchiai e le forchette hanno un altro suono che in un posto qualunque.
Da allora in poi, Feri andò quasi tutti i giorni a Rekettyés, e quando non poté, mandò Pimposi, in groppa al cavallo, per portare un mazzo di fiori, portando e riportando dei messaggi. Tra l'altro, che il vecchio signore non era ancora tornato.

Passarono due settimane, scoppiò l'afa di luglio, ma Tòth ancora non tornò. Perfino Koperecky cominciò a perdere la pazienza, avrebbe dovuto andare a Pest, ma rimandava di giorno in giorno, volendo prima sbrigare le cose con Tòth, per andare poi ai bagni imperiali, per la cura dei piedi affetti di reumatismo. Partì perfino Feri, un barone della provincia di Zemplén liquidava la propria scuderia da corsa tramite un asta autoproclamata, quale occasione migliore, da non farselo scappare, per procurarsi in modo facile dei animali pregiati, in cui anche Mari avrebbe trovata le proprie soddisfazioni; ma durante il viaggio venne a sapere di uno yacht attraccato al Balaton, appartenente ad un altro conte, e che si avrebbe potuto avere per quattro soldi,visto che il conte avendo perso al casino,in questo momento si trovava in ristrettezze economiche. A Feri l'idea dello yacht divenne un'ossessione.
Perbacco, uno yacht! Non sarebbe male. Che viaggio di nozze grandioso sarebbe bighellonare sul Balaton, sul proprio yacht! Nessun Noszty è stato mai capace di tanto. Detto e fatto, scese alla prima stazione e invece del asta a Zemplén, prese la via per Siòfok, oltre il Danubio.
Considerando che Feri si trovò lontano, Koperecky non seppe più proprio niente del signor Tòth. Ma a cosa mai serve il potere di un castaldo? Tosto mandò un messaggio al capostazione di Rekettyés chiedendo di essere informato quotidianamente dell'arrivo di Tòth Mihàly, il che fu eseguito, sempre con la stessa risposta, che non è arrivato ancora.
Un mattino si trovò ancora a letto, che entro Bubenyik con un vassoio di argento con su un telegramma e un biglietto di visita. Il castaldo aprì prima il telegramma buttandolo poi seccato sul pavimento; conteneva il solito comunicato del capostazione:” Tòth Mihàly non è arrivato neanche oggi”, poi allungò la mano per prendere il biglietto di visita, dove c'era scritto: “Tòth Mihàly”.
-Lui in persona? - si meravigliò il castaldo.
-Si, è lui!
Koperecky saltò allegramente giù dal letto.
-Accompagnalo nella sala d'attesa, porta dei sigari e anche del cognac. Digli che tra cinque minuti sono alla sua disposizione, ma non ne passarono neanche tanti, che già vestito corse da Tòth Mihàly, dandogli cordialmente una stretta di mano, stringendola cosi forte, che nel suo pugno forte quasi scricchiolava l'onesto palmo ruvido dell'altro.
-Benvenuto, benvenuto caro fratello! Questa si che una sorpresa. Ho lasciato detto a quel balordo di capostazione di avvisarmi del suo arrivo, perché volevo andare io da Lei. Si figuri, quel balordo ancora oggi mi manda il messaggio, che Lei non è arrivato. Non si può avere fiducia in questa gente.
-Il capostazione aveva ragione, perché non son sceso a Rekettyés, col treno di stamattina sono venuto direttamente qui.
-A, è cosi? Si accomodi, caro fratello. Qui, qui in questa poltroncina comoda...
Ma Tòth Mihàly rimase in piedi, senza allietarsi, come un visitatore è solito fare, per ricambiare il ricevimento caloroso, suo viso pallido era segnato dalla tristezza, che il suo vestito nero risaltava ancor di più; perfino la calorosa stretta di mano accettò quasi con ritrosia, come quando a qualcuno, per sbaglio, mettono in mano più banconote del dovuto. Oso presenziarmi a signoria Vostra in una causa molto singolare. Non so neanche dove è come cominciare.
-Caro signor Tòth, Lei può cominciare dove più Le aggrada, ormai non è neanche cosi singolare, perché non è Lei che lo comincia, Lei lo continua soltanto. Intanto chi ha cominciato sono stato io, per questo motivo venni a trovarlo l'altra volta a Rekettyés. Benedetta gioventù! L'uomo cresce l'uccellino, a cui all'improvviso spuntano le ali e spicca il volo. Ma perché non si siede signor Tòth?
-Grazie, ma preferisco rimanere in piedi. Io sono venuto proprio per questo, avendomi scritto mia moglie, che Signoria Vostra ha concesso onore di visitare casa mia, mi comunicò anche, che Lei intendeva venire a trovarmi nuovamente, per una certa questione.
-Naturalmente – disse Koperecky strofinandosi le mani.
-L'ho voluto prevenirLa, non scendendo a casa, sono venuto da Trencsén direttamente qui.
-Gentile da parte vostra di risparmiarmi la fatica, ma cosi agendo mi avete fatto anche un torto, privandomi di alcune ore piacevoli, che in conseguenza della questione, avrei potuto trascorrere nell'ambito della famiglia vostra.

Il signor Tòth afferrò avidamente le parole pronunciate, ne aveva bisogno proprio di parole cosi delicate, vanamente cercate nel proprio vocabolario modesto, di cui disponeva.
-“In conseguenza della questione”, avete detto. E proprio questo che mi preoccupava. E questo che volevo risparmiare a Signoria Vostra, dal momento che....
-Io non vi capisco!
-Dal momento che di quella questione non si farà niente – disse Tòth Mihàly semplicemente.
-Ma di quale questione?
-In conseguenza del quale Signoria Vostra aveva intenzione a venire a trovarmi.
-Io intendo la questione del mio cognato, Noszti - ansimava Koperecky agitato.
-Anch'io – rispose Tòth Mihàly. - Non volendo creare l'apparenza che il signor castaldo, ossia Signoria Vostra abbia ottenuto un rifiuto, per questo motivo sono venuto a pregarLa di non venire a trovarmi, considerando che il matrimonio di fatto è impossibile, chiedo al signor castaldo, come ad un signore cavalleresco si addice, di evitare da oggi in poi ogni incontro con mia figlia, a cui la mia decisione sicuramente causerà gran dolore.
Koperecky divenne pallido, gli si rizzarono tutti i capelli, le labbra cominciarono a tremare, a passi svelti percorreva la stanza su e giù, rovesciando uno dei tavolini.
-Caro Tòth, ma lei è uscito di senno? Ma lo sa Lei, quel che fa?
-Quello, che un padre perbene deve fare.
-Non ha paura di beccare un colpo in pancia, dal mio cognato?
-Non ho paura di niente.
-Ma sua moglie mi disse che Lei aveva espresso soddisfazioni per le intenzioni di Noszty
-Questo era allora, adesso ho deciso diversamente.
-Rifletta, sua figlia ama Noszty, Lei la renderà infelice quella creatura.
-Ho riflettuto anche su questo.
-Ditemi magari il motivo.
-Non ho intenzione a rivelare il motivo.
Quest'ostinazione rese furibondo il già fremente Koperecky, non riuscendo più a trattenersi, corse al campanello, dandogli un tale strattono, che il cordone verde si strappò, con gli occhi pieni di sangue lo buttò ai piedi del signor Tòth.
-Stia attento, Tòth, stia attento! - strillò.- Mio cognato non lo lascerà perdere la questione, pretenderà una spiegazione.
Tòth Mihàly scuoteva tristemente la testa.
-Questo lui certamente non lo farà.
E con ciò fece un inchino e si congedò. Sulla porta incrociò Bubenyik che arrivò correndo.
-Cosa desidera, sign...
Ma nello stesso istante inghiotto la parola, perché l'enorme palmo di Koperecky si abbatté sulla sua faccia,con tale forza, che andandosene, nell'anticamera, anche Tòth lo poté sentire. Bubenyik sussultò e cominciò a gemere, mentre il barone, fremente di rabbia, come un toro, percorreva la stanza in lungo e in largo, poi calmandosi un po, investì Bubenyik di rimproveri.
-Non urlare, bestia! Non capisci che questo è solo pro forma, in certo qual modo l' hai ricevuto al posto di Tòth.
-Non ce lo fatta più Bubenyik, ho dovuto schiaffeggiare qualcuno.

 



 

 



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationp. 329–335.

minimap