Mikszáth Kálmán: Čierne mesto (A fekete város in Slovak)

Portre of Mikszáth Kálmán

A fekete város (Hungarian)

Ez a Vendetta-szerű intézkedés nagyon emelhette a városi polgárság önérzetét és a tanács tekintélyét, de meglehetősen a zsebek ellen irányult, mert bénítólag hatott a kereskedelemre és az újabban lendületnek indult idegenforgalomra.
Első eset volt ez, hogy Lőcse tanácsa nem vette tekintetbe a polgárok anyagi érdekeit, holott máskor mindent ezeknek rendelt alá. Talán azért jutott fél a város olyan nagy virágzásra, ugyanakkor, midőn az ország szegénységbe süllyedt.
Talán az ország zsírján hízott? - mondhatná a kötekedő irigység. Nem. A maga zsírján. Hanem ezt a zsírt a hatóság kezelte.
Vagyis úgy volt az, hogy a mi magyar eleinknek olyan hatóságaik voltak (már akkor is), melyek mindent elszedtek céljaikra, amit eleink maguk el nem költöttek (innen származhat a közmondás: „Csak az a miénk, amit megeszünk"), míg ellenben a szepességi szász városok hatóságai semmit sem szedtek el a polgároktól, sőt még nekik maguknak se engedték elpocsékolni azt, amijök volt. Mindég jó és körültekintő törvényeik voltak és azokat mindég megtartották; - nekünk is voltak néha jó törvényeink, de azokat néha se tartottuk meg.
A lőcsei statutumok megtartásához egyébiránt disznószív kellett és roppant fegyelem, mert mélyen belenyúltak a magánéletbe. A szász polgár a Stadt-Ordnung és Polizei-Ordnung gyámkodása alá kerül már a születése előtt és ott marad a haláláig, annak a paragrafusai által rángattatva ide-oda. A Stadt- és Polizei-Ordnung beleavatkozik úgyszólván minden lépésébe, melyet e földi planétán tesz, s kényszeríti jámbornak, takarékosnak és a végén gazdagnak lenni.
Már a viselős asszonynál gondjába veszi a polgárt, s mindent megtesz, hogy első megjelenése a körülkerített városban a viszonyokhoz képest a lehető legkedvezőbb módon történjék. Mikor már eljött a kis szász, ugyancsak statutum szabja meg a család vagyoni állapota szerint, hogy a keresztszülőkön kívül hány vendéget szabad meghívni a keresztelőre, továbbá hány és név szerint milyen ételeket szabad a vendégek elé tálalni, nehogy pocsékolás történjék. Mivel a szepességi szászok is emberek (mégpedig többnyire derék emberek), hát őbennük is játszott a magyar zabszem, a törvények ügyes megkerülésére csiklandozó. Nem hívtak ugyan vendéget, csak annyit, ahányat a statutum megengedett, hanem hívtak húsz-harminc keresztapát és egy csapat keresztanyát. Hohó! lecsapott erre a magisztrátus, mint a héja, vagyoni klasszisokra osztván a polgárságot, a meghívandó keresztszülők számát is megállapítván, két, legfeljebb három komát és komaasszonyt engedvén meghívatni, vagyoni helyzet szerint.
Ez a klasszifikálás lett az ott is elharapózó rangkórságnak a szülője. Az egykomájú család, ha stréber volt, a kétkomájú családok közé szerette volna magát felküzdeni. A háromkomájú famíliák már oligarchák. A három koma pontosabb jelzője volt a vagyoni állapotnak, mint most a telekkönyv. Még a bétai Quendelt is aszerint taksálták Késmárkon vagy Lőcsén, hogy: „hívhat az talán száz komát is".
Nagy jel az efféle; hogyha a királyok nem rontanák is népeiket rendjelekkel, címekkel, találnának azok maguknak bolondító maszlagot eleget.
A kereszteléstől a temetésig minden szabályozva volt; az iskolázás, az esketési árak, a lakodalmi ebédek arányai és költségei - még a muzsikusok napidíját is szenátor uraimék határozták meg. Kártyát, kockát, fényes fogatok tartását eltiltották, unalmukban aztán dolgoztak az emberek és gyűlt a pénzük.
Mire is költhetett volna a szász polgár? Szeretőt nem volt szabad tartani, mert ha a hatóság megtudja, mind a kettőjüket száműzi a városból. De ha tartott volna is szeretőt (mondjuk, valami nagy titokban), az ugyan potom összegbe került volna. Az ékszerek közül a gyémántok, keleti gyöngyök, smaragdok és a szép piros rubinok ki voltak tiltva a városból. A megengedett drágakövek közt az ametiszt és a cseh granát volt a comes. Násfát nem ösmernek a szász asszonyok. Legfeljebb holmi ezüst vagy arany kinyitható szívek fityegnek a nyakukban. Még a kelmékben való dúskálást se engedte meg a rendőrség. A szegényebb osztály fehérnépei a morva-posztót, a csamlotot, a török bagasiát, perzsa mohárt használhatják. A leányoknál elég nagy fényűzés az is, hogy előkötőjükre, mellyel vasárnap a templomba mennek, selyemmel varrhatják ki ékes gót betűkben a nevüket: „Elisabeth Zabler", vagy: „Katherina Friebel" (ami, valljuk be, nem rossz szokás a templom előtt szemlét tartó legények szempontjából). A cselédsorban álló leányok négy-ötféle hitvány kelmére, a tarcolán, barchet, kanavász és stamelinre voltak kárhoztatva (de szerettek is elmenekülni szolgálatba a vidéki családokhoz). A több mint két segéddel dolgozó iparosok és kereskedők fehérnépei már a finomabb angol, hollandi posztókban, tafotákban is páváskodhatnak, ha a hiúság nyavalyája vérükben vagyon. A koronarása, csimazin, pokocsin csinos szoknyácskákat szolgáltat. Ami a génuai bársonyt, a velencei vagy flórenci atlasz viselését illette és a selymeket, az a gazdag patrícius asszonyok kizárólagos szabadalma, sőt meg van engedve a brokát selyem is, „ámbár tisztességes polgárnő és kisasszonya nem teszi", a brüsszeli és másfajta drága csipke ellenben szigorúan tilalmaztatik.
A leányok fején a pártán kívül semminemű drága érc nem alkalmazható - mivelhogy a haj úgyis a legnagyobb ékesség. A ruhák derekát, vagy az úgynevezett „Wiest"-et szabad a nyaknál mélyen is kivágni (persze, mivel nem kerül pénzbe), de amellyel nemigen éltek a szépek (persze, mivel rendszerint lapos mellük volt).
Ilyen életmód mellett a könnyűvérű nemzeti önvigasztalást, hogy „szegények vagyunk, de jól élünk", teljesen meg lehetett fordítani a szepességi szász városokban: „Gazdagok vagyunk, de rosszul élünk".
S mégis bámulat illeti a derék városi atyákat, kik így tudtak parancsolni, s e polgárokat még inkább, kik így tanultak meg engedelmeskedni. Mert bölcs és egészében mélyen átgondolt volt e kormányzat. A lőcsei bíró egy-egy kis velencei dózse a maga szenátoraival és negyedmestereivel, rideg végrehajtója egy hatalmas izmos politikának, mely ínját vágja a ragályos fényűzésnek, jól tudván, hogy a falusi nemesség életmódjának utánzása megölné városaikat, melyeknek tekintélye és privilégiuma a benne élő polgárság vagyoni erején nyugszik.
Nagy vonalakban ez a váza annak a keretnek, melyben felvirágozónak a XVI. század felvidéki szász városai, hol hemzsegnek a „pénzzsák" polgárok, kik az aranyakat és tallérokat ládákban tartják pincéjükben, vagy akik messze földön kereskednek borokkal és állati bőrökkel, nagy tőkéket forgatván, míg a nemes urak felváltva a törökkel a német ellen, vagy a császáriakkal a török ellen csatároztak.


PublisherA fekete város, p. 152-154., Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1973

Čierne mesto (Slovak)

Toto opatrenie na spôsob vendety síce mohlo zdvihnúť sebavedomie občanov mesta a autoritu rady, ale veľmi bolo zamerané aj proti vreckám, lebo ochromovalo obchod a najnovšie sa vzmáhajúci cudzinecký ruch.
Bol to prvý prípad, že rada mesta Levoče nebrala do ohľadu hmotné záujmy občanov, kým inokedy im všetko podriaďovala. Azda preto tak prekvitalo mesto práve v čase, keď celá krajina upadla do chudoby.
– Možno sa vykrmovalo na sadle krajiny? – mohla by povedať hašterivá závisť. Nie. Na svojom sadle. Lenže tým sadlom disponovala vrchnosť.
Vlastne bolo to tak, že naši uhorskí predkovia mali také vrchnosti (už aj vtedy), ktoré brali pre svoje ciele všetko, čo naši predkovia sami neutratili (odtiaľ asi pochádza porekadlo, že „len to je naše, čo zjeme“), kým vrchnosti spišských saských miest nič nebrali občanom, ba ani im nedovoľovali prehajdákať to, čo mali. Mali vždy dobré a obozretné zákony a tie aj dodržiavali; zavše aj my sme mali dobré zákony, ale tie sme ani zavše nedodržiavali.
Napokon na dodržiavanie levočských štatútov bolo potrebné svinské srdce a ohromná disciplína, lebo hlboko siahali do súkromného života. Saský mešťan sa dostáva pod tútorstvo Stadt-Ordnungu a Polizei-Ordnungu už pred svojím zrodom a ostane tam až do smrti, poťahovaný sem i tam ich paragrafmi. Stadt- a Polizei-Ordnung sa miešajú takrečeno do každého jeho kroku, ktorý spraví na zemskej planéte, a nútia ho byť bohabojným, sporivým a napokon bohatým človekom.
Už u samodruhých žien si berie občana na starosť a vykoná všetko, aby sa jeho prvé vystúpenie v ohradenom meste dialo primerane okolnostiam čo možno najpriaznivejším spôsobom. A keď už prišiel malý Sasík na svet, štatút zasa určí podľa majetkového stavu rodiny, koľko hostí okrem krstných rodičov možno pozvať na krštenie a ďalej koľko a podľa mena aké jedlá možno predložiť hosťom, aby sa zbytočne neutrácalo. Keďže i spišskí Sasi sú ľudia (a väčšinou statoční ľudia), nuž aj ich vábilo šikovné obchádzanie zákonov. Nepozývali síce hostí, iba toľko, koľko pripúšťal štatút, ale pozvali dvadsať-tridsať krstných otcov a zástup krstných matiek. Oho! Magistrát sa na to vrhol ako jastrab - rozdelil občianstvo na majetkové triedy, určil aj počet pozývaných krstných rodičov a dovolil pozvať najviac troch kmotrov a kmotry, podľa majetkového stavu.
Táto klasifikácia potom splodila aj tam bujnejúci titulový mor. Jednokmotrová rodiny, ak bola štréberská, bola by sa rada prebojovala medzi dvojkmotrové rodiny. Trojkmotrové rodiny boli už oligarchie. Trojkmotrovstvo označovalo majetkový stav presnejšie ako dnes pozemková kniha. Ešte i belanského Quendela tak ohodnocovali v Kežmarku alebo v Levoči, že „ten si môže pozvať možno aj sto kmotrov“.
Taká vec mnoho znamená; aj keby králi nekazili svoj ľud radmi, titulmi, ten by si sám našiel dostatok ohlupujúcej otravy.
Od krstu až po pohreb všetko bolo regulované: školenie, sobášne ceny, rozmery a náklady svadobných obedov - ešte aj dennú mzdu muzikantov ustanovovali páni senátori. Karty, kocky, vydržovanie prepychových záprahov, to všetko bolo zakázané, nuž ľudia z dlhej chvíle iba pracovali a hromadili sa im peniaze.
A na čo by mohol saský mešťan míňať peniaze? Milenku si nesmel vydržovať, lebo keby sa dozvedela o tom vrchnosť, obidvoch vykáže z mesta. Ale aj keby si vydržoval milenku (povedzme, vo veľkej tajnosti), stála by ho iba nepatrný peniaz. Spomedzi klenotov diamanty, východné perly, smaragdy a pekné červené rubíny boli v meste zakázané. Spomedzi drahokamov prevládali ametyst a český granát. Našfu saské ženy nepoznali. Leda ak im nejaké otvárajúce sa strieborné alebo zlaté srdiečka viseli na hrdle. Ba polícia im nedovoľovala ani nosenie šiat z prepychových látok.' Ženy z chudobnejších vrstiev sa museli uspokojiť s moravským súknom, čamlotom, tureckou bagašiou, perzským moharom. U dievčat bolo dosť veľkým prepychom už i to, keď si na zásteru, v ktorej chodili v nedeľu do kostola, mohli ozdobnými gotickými písmenami hodvábom vyšiť svoje mená: „Elisabeth Zabler“ alebo „Katherina Friebel“ (čo, priznajme si, nebol zlý zvyk z hľadiska mládencov, konajúcich prehliadku pred kostolom). Služobné dievčatá boli odsúdené na štvoropätoro podradných látok, tarlocán, barchet, kanafas a stamelín (preto veľmi rady utekali preč z mesta do služieb vidieckych rodín), ženy remeselníkov a kupcov, pracujúcich s viac ako dvoma pomocníkmi sa mohli nafukovať, ak už mali v krvi neduh márnivosti, v jemnejších anglických, holandských súknach, taftoch. Koronaráša, čimazin, pokočin boli dobré na pekné sukienky. Pokiaľ išlo o janovský aksamiet a o hodváb, tie boli výlučnou výsadou bohatých patricijských žien, ba dovolený bol aj brokátový hodváb, „hoci slušná meštianka a jej slečinka to nerobievajú“, naproti tomu bruselské čipky a čipky iného druhu sú prísne zakázané.
Na hlave dievčat okrem venčeka neslobodno použiť nijaký drahý kov - lebo vlasy sú i tak najväčšou okrasou. Driečnik, takzvaný „wiest“, mohol byť pri hrdle hlboko vykrojený (pravda, keďže to nestálo peniaze), no krásavice toto povolenie neveľmi využívali (pravda, keďže väčšinou mali ploché prsia).
Pri takomto spôsobe života sa mohla ľahkokrvná národná sebaútecha „chudobní sme, ale dobre žijeme“ v saských mestách obrátiť naruby: „Bohatí sme, ale zle žijeme.“
A jednako patrí statočným mestským otcom, ktorí vedeli takto nakazovať, obdiv, no vari ešte viac patrí mešťanom, ktorí sa naučili takto poslúchať. Lebo múdra a vcelku hlboko premyslená bola táto vláda. Levočský richtár bol so svojimi senátormi a dozorcami štvrtí malým benátskym dóžom, ale i drsným vykonávateľom mocnej politiky, ktorá postavila hrádzu chytľavému prepychu, dobre vediac, že napodobňovanie spôsobu života vidieckej šľachty by zabilo ich mestá, ktorých autorita a výsady spočívajú na majetkovej sile občanov.
V hrubých črtách toto je prostredie prekvitajúcich homozemských saských miest 16. storočia, kde sa hmýrili mešťania s „vrecami zlata“, ktorí si uschovávali truhly zlata a toliarov v pivniciach alebo ktorí v ďalekých krajinách obchodujú s vínami a kožami, obracajúc pritom veľké kapitály, kým zemianski páni bojovali raz s Turkom proti Nemcovi alebo s cisárskymi proti Turkovi.


Source of the quotationČierne mesto, p. 418– 422., Tatran, 1979

minimap