Mikszáth Kálmán: Der Wonderparaplu (1) (Szent Péter esernyője (1) in Dutch)

Portre of Mikszáth Kálmán

Szent Péter esernyője (1) (Hungarian)

Viszik a kis Veronkát

Özvegy tanítóné halt meg Halápon. Mikor tanító hal is meg, szomjasan maradnak a sírásók. Hát még mikor az özvegy utána? Nem maradt annak a világon semmije, csak egy kecskéje, hizlalás alatt levő libája és egy kétéves leánygyereke. A libának még legfeljebb egy hétig kellett volna híznia, de úgy látszik, ezt se várhatta be a szegény rektorné asszony. A libára nézve meghalt korán, de a gyerekre későn. Annak meg se kellett volna születnie. Bár akkor vette volna magához az Úristen, mikor a szegény urát. (Istenem, micsoda szép hangja volt annak.) A kis poronty az apja halála után született, de nem későre, egy vagy legfeljebb két hónap múlva. Megérdemelném, hogy a nyelvemet kivágják, ha rosszat mondanék. Se nem mondok, se nem gondolok.
Jó, becsületes asszony volt – de mire való volt már neki ez a vakarcs ? Könnyebben ment volna a másvilágra, ha magával vihette volna a terhet, mintsem hogy itt hagyja.
Aztán meg nem is illett, Isten bűneül ne vegye.
Hiszen uramfia, egy nagy káplán fiuk volt már a tanítóéknak. Az bizony jó fiú, kár, hogy nem segíthette még anyját, mert maga is csak káplán volt eddig valami igen–igen szegény plébánosnál, messze Tótországban, hanem most, vagy két hete, úgy verik a hírek, önálló plébános lett egy Glogova nevű falucskában, valahol a selmecbányai és besztercei hegyek között. Van is olyan eleven ember a faluban, Kapiczány János uram, aki ökörhajcsár korában megfordult ott egyszer, hogy azt mondja, utálatos egy fészek.
Ím most, mikor már egy kicsit talán segíthette volna a pap fiú, kellett meghalnia a kántornénak.
De hát biz azt föl nem támasztjuk többé semmiféle lamentációval, ennélfogva csak azt akarom elmondani (becsületére legyen nemes Haláp községének), hogy tisztességesen temették el a jó lelket. Elég pénz ugyan be nem gyűlt a temetési költségre, még a kecskét is el kellett adni, hogy kiteljen, hanem a lúd megmaradt, de minthogy kukorica nem maradt hozzá, tehát lesoványodék, lassú pihegése helyett visszatért rendes lélegzetvétele, lomha járását a nagy hasa miatt fölcserélte hajdani fürgeségével, szóval, menedék a közeli halál elől, éppen egy másik lénynek a bekövetkezett halála által. Isten bölcs végzése mikor életet olt is, életet menthet, mert higgyétek meg nekem, hogy a mennyei jegyzőkönyvekben éppen úgy be vannak jegyezve az oktalan állatok, mint az okos állatok, s gond vagyon ezekre talán éppúgy, mint a királyokra és hercegekre.
Isten ő szent felsége mindenesetre jó, bölcs és hatalmas de bíró uram se csekélység. Elrendelte legott a temetés után, hogy a csöpp leányzó (Veronka a keresztneve) soros legyes a falusi gazdáknál, s a tizedes vigye mindennap más–más portára, hol is illendő ellátásban részesítendő.
– És meddig fog ez így tartani, bíró uram? – kérdék a tanácsbeliek aggódva.
– Míg nem méltóztatom másképp intézkedni – felelte Nagy Mihály kurtán.
Így is volt a dolog vagy tíz napig, amikor aztán egyszerre híre ment, hogy Billeghi Máté és Koczka Ferenc uraimék Besztercebányára viszik eladni a búzájukat (merthogy azt mondják, arrafelé még nem oly okosak a zsidók, mint minálunk).
Kapott a jó alkalmon Nagy Mihály.
– No, ha oda viszik a gabonájukat, akkor hadd vigyék el a gyereket is, a pap bátyjának Glogovára. Arra esik valahol az a Glogova.
– Dehogy esik arra, dehogy – ellenveték ezek.
– Arra kell esnie, punktum – döntötte el a bíró.
Szabódtak, okoskodtak őkelmeik, hogy így–úgy, nagy kitérő és nagy alkalmatlanság az úton, de meg kellett lenni. Ami parancs, parancs. Egy szerdai napon föltettek a zsákok tetejére a Billeghi uram szekerén egy kosarat és abba a Veronkát, meg a libát, mert az mint örökség vele jár. A felsővég fehérnépjei pogácsát, marcifánkot sütöttek az árva kis jószágnak az útra a borzasztó idegen világba és teleraktak egy szeredást aszalt körtével, szilvával, és mikor a nehéz szekér megindult, még meg is siratták a parányi gyereket, aki nem tudta, hova viszik, miért viszik, csak azt látta, nagy mosolygással, hogy a cocók megindulnak és ő nem mozdul egy zsák tetejéről, a kosárból, de a házak, kertek, mezők és fák idébb jönnek.



PublisherUnikornis Kiadó, Budapest
Source of the quotationp. 30-38.

Der Wonderparaplu (1) (Dutch)

De kleine Veronka vindt een tehuis

De weduwe van de schoolmeester van Halap is gestorven.
Toen de meester destijds overleed kwamen de doodgravers dorstig van de begrafenis thuis.
En hoe dan, nu zijn weduwe hem is gevolgd?
Zij liet op de hele wereld niets anders na dan een geit, een mestgans en een tweejarig meisje. De gans had op zijn hoogst nog een week behoeven gemest te worden, maar daar scheen de arme schoolmeestersvrouw niet op te hebben kunnen wachten. Wat de gans betreft stierf zij te vroeg, maar wat het kind betreft te laat. Dat had zij het levenslicht maar liever niet meer moeten schenken. Had de goede God haar maar tegelijk tot zich genomen met haar brave man. (Och, och, wat had die arme man toch een mooie stem!) Het wurm werd na haar vaders dood geboren, niet zo heel veel later, slechts een of twee maand. Ik zou verdienen dat men mij de tong uit mijn mond sneed, als ik iets kwaads wou zeggen. Maar ik spreek geen kwaad en denk het ook niet.
Zij was een goede, brave vrouw – maar wat moest ze nog met dit nestkuiken beginnen? Het zou haar veel gemakkelijker gevallen zijn naar de andere wereld te gaan als ze dat lastpostje had kunnen meenemen dan het hier achter te moeten laten.
Maar foei wat een zondige gedachte! God moge haar die vergeven.
De schoolmeestersfamilie bezat nog een volwassen zoon, die kapelaan was. Hij was een beste, brave jongen, jammer maar dat hij nog niet in staat was geweest zijn moeder te helpen omdat hij tot dusverre nog maar kapelaan geweest was bij een doodarme pastoor in het verafgelegen Slowakenland. Thans echter was hij volgens de geruchten sedert een paar weken pastoor geworden in Glogowa, een dorpje tussen de bergen van Selmecz en Beszterce. En er is in het dorp een bereisd man, Jánoc Kapiczány, die indertijd als ossendrijver daar eens geweest is en die weet te vertellen dat Glogowa een allerafschuwelijkst nest is.
En kijk nu eens aan: juist nu haar zoon de pastoor haar misschien een handje zou kunnen gaan helpen, moet me de schoolmeestersweduwe sterven!
Maar met klaagliederen kunnen we haar toch niet weer in het leven terugroegen, en ik wil dan ook alleen nog zeggen dat (ere zij de gemeente Halap) de goede ziel een eerlijke begrafenis genoot. Geld genoeg om de begrafeniskosten te dekken was er niet, zodat ook de geit verkocht moest worden om het ontbrekende aan te vullen, maar de gans bleef. Aangezien er echter geen maïs voor de gans overschoot werd ze weer mager; in plaats van haar kortademigheid keerde het gewone ademen terug, haar trage gang, veroorzaakt door haar dikke buik, werd weer verwisseld tegen haar vroegere beweeglijkheid: in één woord door de dood van een ander levend wezen ontsnapte zij aan de naderende dood. Gods wijsheid kan ook waar Hij een leven uitdooft een ander leven redden; geloof mij maar vrij als ik u zeg dat in de hemelse registers evengoed de mensen als de redeloze dieren staan opgetekend, en dat over hen evengoed gewaakt wordt als over koningen en hertogen.
Gods heilige majesteit is te allen tijde goed, wijs en machtig – maar een Schout is ook geen kleinigheidje. Deze gelastte direct na de begrafenis dat het kleine meisje (Veronka was ze gedoopt) beurtelings bij de meestvermogende boeren van Halap zou worden verpleegd en dat de veldwachter haar iedere dag naar een andere hofstede zou brengen, waar men haar behoorlijke verpleging zou verschaffen.
– En hoe lang moet dat duren, mijnheer de Schout? vroegen de raadsleden ontsteld.
– Totdat ik het nodig oordeel andere regelingen te treffen, antwoordde de Schout kort en bondig.
Zo geschiedde het dan ook gedurende een dag of tien, tot het ruchtbaar werd dat de heren Mattheus Ballegi en Frans Koczka naar Beszterce gingen om daar hun koren op de markt te brengen, waar ze er meer geld voor konden maken dan hier in Halap.
De Schout, Michiel Nagy, greep deze schone gelegenheid aan.
– Nu, als jullie je koren naar Beszterce gaat brengen, dan kun je meteen mooi het kind meenemen en bij haar broer, de pastoor van Glogowa afgeven. Dat Glogowa moet ergens die buurt uit liggen.
– Nu nog mooier, dat scheelt nog een héél eind, wierpen zij hier tegen in.
– Het moet daar liggen en daarmee uit, besloot de Schout.
Zij maakten uitvluchten, trachtten zijn Edelgestrenge op allerlei wijzen te bepraten, het zou zo’n grote omweg voor hen zijn, en een kind mee te nemen kon hun allerlei ongemak onderweg bezorgen, maar er was niet aan te doen. Eens bevolen blijft bevolen.
Op zekere Woensdag werd bovenop de met zakken beladen kar van mijnheer Ballegi een mand vastgesnoerd, waarin Veronka zat met de gans, want die kreeg zij als erfstuk mee. De meeste boerinnen hadden appelkoekjes en marsepein gemaakt om aan het arme kleine weesje mee te geven, op reis de vreselijke, vreemde wereld in; ze hadden een grote doos volgepropt met gedroogde pruimen en peren, en toen de zware kar zich in beweging zette, schreiden ooh zij in koor mee met het arme schepseltje, dat niet weet waarheen ze wordt weggevoerd, waarom ze wordt weggevoerd, en alleen maar ziet dat de paardjes gaan lopen en dat zij zelf niet beweegt in de mand boven op de zakken, maar dat huizen, tuinen, velden en bomen steeds dichterbij komen.



PublisherWereld Bibliotheek, Amsterdam
Source of the quotationp. 5-9.

minimap