Nádas Péter: A Biblia

Portre of Nádas Péter

A Biblia (Hungarian)

Sivár, szürke felhők ölelkeztek. Zuhogott az eső. A szakadt csatornák zubogva öntötték a vizet. Néha szélroham csörtetett a megfogyatkozott, töppedt levelek közt, és nekivágta ablakomnak a jégoszlopként feszülő vízzuhatagot. Növények, a fák, bokrok rozsdásodó levelei elhagyták színeiket, a fű eleven zöldje és még a tulipánfa ordító sárgája is megadva magát, beleolvadt a szürkeségbe.
A szobám hűvös volt. Ébren feküdtem már rég, s kifelé bámultam a bezárt világba. Kimászni a meleg ágyból nem volt kedvem. Néha félálomba merültem újra, majd földobott valami zörej, és akár visszamerültem az álmatlan álom puha rétepeibe, akár a szél kemény hangjára figyeltem, egyre jobban, valahonnan tudatom aljáról előretörekedett a félelem. Féltem az esőtől, Szidikétől, attól, hogy nem tanultam, mert elvihetnek, mert nem tudok csókolódzni, mert apám egyik könyvét kinnfelejtettem a kertben, de ezek az apró félelmek nem egyenként, konkrét valóságukban törtek utat bennem, hanem éppen olyan szürkén és meghatározatlanul gomolyogva, mint a fű felett a pára.
És akkor éreztem először, hogy tulajdonképpen mindent meg tudnék oldani. Ha fölkelnék, még lenne időm megcsinálni a leckéimet, ha Szidikének elmondanék mindent, talán megértene, de a gondolatra, hogy kimásszak az ágyból – összeborzadtam.
Fejem fölött megcsörrent a vekker. Fél hét volt. Sírhatnékom támadt, de nagy nehezen mégis fölkeltem, gyorsan magamra kapkodtam ruháimat, és csak futólag mostam arcot meg kezet.
Begyújtották a sütőt, és az előtér, ahol az ebédlőasztal állt, megtelt jóleső gázszagú meleggel. Anyám dúdolgatva, frissen, felöltözve terített. Soha nem látott jókedvvel dobálgatta az evőeszközöket. Szidike a tűzhely előtt állt a konyhában, és minden figyelmét arra összpontosította, hogy a tej ki ne fusson. A színültig telt lábos fölött buborékként megfeszült a tej bőre, már kifelé, az oldalak felé törekedett, hogy lecsurranjon, de Szidike elzárta a gázt, és a bőrbuborék lassan visszaereszkedett.
– Alászolgája, te morcos mackó… – csipogott anyám, lehajolt, csókot cuppantott az arcomra, de én csak az orrom alatt mormogtam, hogy „szervusztok”. Szidike próbálta átvenni anyám könnyed hangját.
– Már olyan, mint egy ember, mindig morog – mondta. Anyám ezen jót nevetett.
– Hát persze hogy ember ő! Egy édes kis emberke. Kávét… teát… kakaót? – kérdezte meghajolva, aztán lehunyta a szemét, hangját mélyre fogta és megkérdezte:
– … vagy rántott levest? – és fölnevetett.
Ettől sem derültem jobb kedvre, és azt vártam, hogy mint máskor, elfutja anyámat a méreg, de csak nevetett tovább.
– Se ezt, se azt! – kiáltotta. – Tudod, mit fogsz reggelizni?
Miközben leültem az asztalhoz, kérdően néztem rá.
– Narancsot! – vágta ki.
– Ne hülyéskedj már – feleltem ingerülten, de anyám ezt már nem is hallhatta, mert a kredencből valóban előhalászott két óriási narancsot, és diadallal tartotta. Szidike kíváncsian mellélépett.
– Narancs… – mondta kétkedőn. – Tudod, ki küldte? – kérdezte ragyogva anyám, és felelt is: – Rákosi elvtárs!
Öröm és tisztelet költőzött belém.
– Hogyan? – kérdeztem. – És beszéltél vele? És nekem?
Anyám szeme meg sem rebbent, de éreztem, hogy a mosolya már hamis.
– Odalépett hozzám, és megkérdezte, hogy van-e kisfiam. Én mondtam neki, hogy van, és akkor mondta, hogy vigyek neki narancsot.
Most már tudtam, hogy nem igaz, de el akartam fogadni ezt a kedves hazugságot, és csak évek múltán, most képzelem el újra anyámat, amint a fogadáson ott áll a sorban, kezet fog ő is Rákosival, aztán továbblép, megpillantja a tálon a narancsokat, rám gondol, gyorsan, miközben a táskáját nyitja, körülnéz, és becsúsztat kettőt. Közben talán még mosolyog is, mert a röplapok jutnak az eszébe.
– És mondtam azt is a Rákosi elvtársnak, hogy nem akármilyen fiam van nekem, hanem jó tanuló, úttörő fiam. Aki ha számtanból kijavítja azt a csúnya jegyet, nagyon jó tanuló lehet belőle.
Akkor már nyíltan éreztem, hogy hazudik, hisz hogyan is mondhatott rosszat rólam? Ha mondott, akkor csak jót mondhatott. Elém tette a narancsot, közben a fejemet simogatta, és gügyögve becézett. Ez sértett.
– Ez pedig a magáé, Szidike! – mondta anyám, és a lány kezébe nyomta a másik narancsot. Miközben én már bontogattam a sajátomat, Szidike nagyra tágult szemmel nézte a tenyerén fekvő gyümölcsöt. Nem szólt semmit, csak tekintete ugrándozott anyám és a narancs között, mintha azt kérdezné, hogy tényleg az övé-e. Én sem ettem akkor még soha narancsot, de szégyelltem volna, ha Szidike ezt észreveszi.
– Egyed csak! – dobtam felé.
– Én elviszem haza… – válaszolta csendesen – az édesnek meg Gyurkának.
– Vigye csak, Szidike. Ilyent még úgyse láttak – mondta anyám kedves hangon.
Abbahagytam a narancs hámozását. Letettem a szétdarabolt héjakra. „Ilyet még úgysem láttak” – forgattam anyám szavait.
Ránéztem, mintha helyesbítést várnék, de rögtön rájöttem, hogy lényegében igaza van. Szidike anyja és Gyurka nem láthattak ilyet. Én is csak a növénytankönyvem színes ábráin láttam. Anyám kedves hangú hazugsága megkeseredett a számban, és már nem tudtam elfogadni sem. A leereszkedő hangja, ahogy azt mondta „ilyet még úgysem láttak” – érthetetlenné, távolivá és ellenszenvessé tette.


PublisherA Biblia, p. 70-75., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1967

minimap