Nádas Péter: Einde van enn familieroman (Egy családregény vége in Dutch)

Portre of Nádas Péter

Egy családregény vége (Hungarian)

Egyik nap a nagypapa éppen az ősöket mesélte a padláson. A nagymama hozott a közértből egy halat. Nagyon örült, hogy kapott, mert a nagypapa szerette. Két órát állt sorban, de a hallal nem mehetett templomba. Ha tudta, hogy ma hoznak valamit, akkor engem is magával vitt. Ezt nem szerettem, mert az emberek kiabáltak. ,,Nézzék, hogy tolakszik!“ ,,Nem tudja? Hátul a sor vége!“ ,,Süket.” ,,Hová gyűri már magát, hallja?” A nagymama fogta a kezemet és húzott maga után, és én nem láttam semmit az emberek között, mert ki akartak nyomni; és a nagymama is kiabált: ,,Szégyentelenek! Nem látják, hogy gyerekkel vagyok?” ,,Küldte volna a cselédjét!” ,,Ezt a lovat nevezni gyereknek!” ,,Hagyta volna, miért nem hagyta otthon?” ,,Fehér kalapban? Fehér kalapban jön, amikor zsírt osztanak?” A nagymama letépte a fejéről a fehér kalapot, és mindenki láthatta, hogy majdnem egészen kopasz, és akkor előbb kaptunk. A nagymama azt mondta nekem, ez a kiszolgálónő mindenkit becsap és szőkére van festve a haja. Egyszer ez a kiszolgálónő sikítani kezdett. ,,Jaj! istenem!” Összevissza csapkodott a kezével és sikított. „Jajistenem!” És dobogott a lábával. ,,Takarodjanak! Jaj, istenem, fogják be a szájukat! Vagy takarodjanak! Én dolgozó nő vagyok! Én így nem tudok! Így nem tudok számolni! Nekem számolni kell! Nem tudok! Nem bírom! Abbahagyom! Nem bírom!” Akkor mindenki elhallgatott. Nagy késsel vágta a zsírt, és a késről egy papírra kente, és mindenki csendben volt. A mérlegre dobta a papírt és megint vágta a zsírt és a papírra kente és nézte a mérleget. Sírt. Mi ott álltunk elöl. Az a nő vágta a zsírt és közben sírt, és megtörölte a szemét, de zsíros lett az arca és nem hallatszott más, csak a sírás és ahogy zörgött a papír. Féltem, elüldöznek minket. A halat betettük a kádba. Éjjel kopogtak az ablakomon. Nem mertem fölkelni, pedig láttam a katonasapkát; az apám. A halat addig a mosdóba tettük, hogy az apám fürdeni tudjon. Állt a kádban és szappanozta magát. Amikor ott voltunk a közértben, az a nő, akinek szőkére volt festve a haja, nem tudta tovább mérni a zsírt. Reszketett, mintha félne, kezében azzal a nagy késsel, és sírt. Akkor egy férfi, akit a templomban láttam, bement a pult mögé a nőhöz. A nagymama azt mondta, ha nagyobb leszek, ministrálhatok, de az apámnak nem szabad tudni, és akkor nálam lehet a csengő. Ha rázom a csengőt, mindenki letérdel. Amikor letérdeltünk, az a férfi, aki bement a nőhöz, ránk nézett, nem értettem, miért néz? nem csináltam semmit! és átkarolta a nőt, és leültette egy ládára és vigasztalta. ,,Nyugodjon meg! Nyugodjon meg! Kérem, nyugodjon meg! Most már csend van. Számolhat, dolgozhat nyugodtan.” Térdeltünk, a toronyban megszólaltak, kondultak, kongtak a harangok. A pap felmutatta az Úr testét. A nő sírt és nem tudta abbahagyni. Mi álltunk és néztük. Szerettem nézni, hogyan szappanozza magát az apám; még a hátát is. A nő összetette a kezét, reszketett, mintha valakitől félne. Kezében a hosszú kés. ,,Ne haragudjanak! Nem bírom! Nem bírom! Ne haragudjanak!” Az a férfi, akit egyszer a templomban láttam, simogatta a nő szőke haját, ami festett. ,,Nyugodjon meg, kérem! Nem haragszik magára senki. Mindnyájan emberek vagyunk.” De akkor azt mondta valaki, hogy az a férfi biztosan csak azért vigasztalja a kisasszonyt, mert soron kívül akarja megkapni a zsírt; és megint mindenki kiabált. A hal nyitogatta a száját, mozgatta a kopoltyúját és úszkált a kádban. A nagymama azt mondta, pénteken megesszük. Elképzeltem a keresztfát. Az előszobában, a tükör alatt, a fiókban tartották a kalapácsot, a harapófogót, a fűrészt és a szögeket. Néztem a tenyerem, de nem mertem beleverni a szöget. A hal úgy úszkált, mintha keresne valamilyen kijáratot. Amíg körbeúszott, négyszer nyitotta a kopoltyúját. A nagypapa megkérdezte, akarom-e hallani a halszagú lány történetét? ,,Igen.” ,,Akkor jól figyelj – mondta a nagypapa –, hogy értsél a szóból!” Néztük a halat. ,,Egyszer nagyon régen, egyszer nagyon messze történt mindaz, ami történt.” Azt hittem, az ősök idejében, amiről a padláson mesélt, de a nagypapa megrázta a fejét. „Nem! Megmondottam, figyelj! Nem figyelsz! Az ősöknek még meghalni sem volt idejük, még élnek, itt élnek bennünk. De ez, amit mesélni készülök, ez olyan időkben történt, amit már elfeledtünk, akkor, amikor még óriás szörnyek, kígyódémonok, sárkányok és nagy szellemek éltek a földön; és úgy éltek, úgy szerették, úgy gyűlölték egymást, akár az emberek. Csak a szeretet, a gyűlölet maradt. Ha gyíkot látsz vagy siklót, a szörnyek árnyai! Erre gondolj. És most erről, a csodák idejéről mesélek, s ez messzi föld. Ein unübersehbahres Gebiet. Az ősök, az más idő. Az ősök Hárán földjén éltek, ahonnan Ábrám elindult, Kanaán földjén éltek, ahonnan Jákob menekült, Egyiptom földjén éltek, ahol József uralkodott, az ősök az Eufrátesz völgyében, a Jordán völgyében, a Nílus mellett éltek, és az itt van, itt van egy karnyújtásnyira; nem hallod? a pálmák, a datolya pálmák hőségben zizegnek! még a fogad alatt megcsikordul a homok; nem is beszélve, ha virágba borulnak Kordovában az olajligetek! vagy nem is beszélve a német tölgyesek illatáról! ez itt van, ehhez nem szükségeltetik mély emlékezet. Én arról mesélek, amire te már nem emlékezhetsz. Itt kellett volna kezdenem. Vagy még előbb. Talán ott kellett volna kezdenem, hogy kezdetben teremté Isten az eget és a földet. Kezdetben, de mikor? Ez már nemcsak neked, nekem is megfejthetetlen idő. És miből? A szellem az anyagot, aztán az anyag a szellemnek ezt a komédiáját? De ha nem itt kezdtem is, ezekhez a terekhez majd eljutsz magad. Tehát valamennyi idővel a teremtés után, ami annyit tesz: nagyon régen és nagyon messze, élt akkor a folyó, a nagy folyó, milyen folyó? akkor még nem nevezték néven a folyókat! de később ezt a folyót Gangának becézték; élt itt a parton egy égi tündér. Tehát kezdődik a mese.



PublisherEgy csaladregeny vege, p. 81-85., Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1977

Einde van enn familieroman (Dutch)

Op een dag zaten opa en ik op zolder en vertelde hij over onze voorouders. Oma had in de zelfbedieningswinkel een vis gekocht. Ze was heel blij dat ze die had kunnen krijgen, want opa was er dol op. Ze had er twee uur voor in de rij moeten staan, maar ze had de vis moeilijk mee kunnen nemen naar de kerk. Als ze geweten had dat er die dag vis te koop was, had ze mij ook mee naar de winkel genomen. Ik vond daar niets aan, want de mensen riepen altijd: ‘Moet je eens zien hoe die daar staat te dringen!’ ‘U moet achteraan aansluiten! Wist u dat niet?’ ‘Bent u doof?’ ‘Zeg, wilt u soms dwars door me heen? Hoort u me niet?’ Oma hield mijn hand vast en trok me achter zich aan; ik kon niets zien tussen de mensen, die probeerden me uit de rij te duwen. Oma schreeuwde terug: ‘U moest u schamen! Ziet u niet dat ik een kind bij me heb?’ ‘Waarom heeft u uw dienstmeisje niet gestuurd?’ ‘Zo’n groot joch moet een kind verbeelden?’ ‘U had die jongen beter thuis kunnen laten. Waarom heeft u hem meegebracht?’ ‘Met een witte hoed! Dat komt met een witte hoed als er reuzel wordt verkocht!’ Oma rukte de hoed van haar hoofd, zodat iedereen kon zien dat ze bijna helemaal kaal was, en dan schoten we weer een stukje op. Oma zei tegen me dat die verkoopster iedereen beduvelde en dat ze geblondeerd haar had. Op een keer begon de verkoopster te krijsen. ‘O mijn God!’ Ze zwaaide wild met haar armen en krijste: ‘O mijn God!’ Ze stampte ook met haar voeten. ‘Ga weg allemaal! O mijn God, schei uit met dat gemier of ga anders weg! Ik ben een werkende vrouw! Zo gaat het niet langer! Zo kan ik niet rekenen! Ik moet rekenen! Zo gaat het niet! Ik word er knetter van! Ik schei ermee uit! Ik kan er niet meer tegen!’ Iedereen hield opeens zijn mond. Ze sneed met een groot mes een stuk reuzel af en smeerde dit van het mes op een stuk papier, terwijl iedereen doodstil toekeek. Ze gooide het papier op de weegschaal, sneed nog wat reuzel af, smeerde dit ook op het papier en keek weer naar de weegschaal. Intussen huilde ze. Wij stonden helemaal vooraan. De vrouw sneed huilend de reuzel af en veegde haar tranen af, zodat haar hele gezicht vet werd. Je hoorde alleen haar gehuil en het ritselen van het papier. Ik was bang dat ze ons zouden wegjagen. We deden de vis in de badkuip. ’s Nachts werd er op mijn raam geklopt. Ik durfde niet op te staan, ook al zag ik de legerpet van mijn vader. Omdat mijn vader in bad moest, deden we de vis zolang in de wasbak. Hij stond in de kuip en zeepte zich in. Toen we in de zelfbedieningswinkel waren, hield de vrouw met het geblondeerde haar ineens op met het afwegen van de reuzel. Ze beefde alsof ze bang was en huilde, terwijl ze nog altijd het grote mes vasthield. Toen ging er een man die ik in de kerk had gezien naar de vrouw achter de toonbank toe. Oma zei dat ik, als ik wat ouder was, misdienaar mocht worden, maar mijn vader mocht er niets van weten. Ik mocht dan de bel vasthouden. Als ik de bel luidde, moest iedereen neerknielen. Toen we neerknielden, keek de man die naar de vrouw was gegaan me aan. Ik begreep niet waarom hij zo naar me keek, want ik had niets gedaan. Hij sloeg zijn arm om de vrouw, liet haar op een kist plaats nemen en zei troostend: ‘Kalm nou maar! Kalm nou maar! Wind u niet zo vreselijk op. Ziet u wel, ze zijn al stil. U kunt rustig rekenen en werken.’ We knielden neer en in de toren begonnen de klokken uit alle macht te beieren. De priester toonde de hostie. De vrouw huilde en kon niet tot bedaren komen. Wij stonden daar en keken naar haar. Ik vond het leuk om te zien hoe mijn vader zich inzeepte; zelfs zijn rug sloeg hij niet over. De vrouw vouwde haar handen en beefde, alsof ze bang was voor iemand. Ze hield nog steeds het grote mes vast. ‘Neemt u me niet kwalijk! Ik kan er niet meer tegen! Ik kan er niet meer tegen! Neemt u me niet kwalijk!’ De man die ik in de kerk had gezien, streelde de vrouw over haar geblondeerde haar. ‘Kalm nou maar! Niemand neemt u iets kwalijk. We zijn allemaal maar mensen.’ Maar toen zei iemand dat die man de vrouw alleen maar troostte omdat hij het eerst geholpen wilde worden en daarop begon iedereen opnieuw te schreeuwen. De vis deed zijn bek open, bewoog zijn kieuwen en zwom rond in de badkuip. Oma zei dat we hem vrijdag zouden opeten. Ik stelde me het kruis voor. In de vestibule, in de la onder de spiegel, bewaarden we de hamer, de nijptang, de zaag en de spijkers. Ik keek naar mijn handpalm, maar ik durfde er geen spijker in te slaan. De vis zwom alsof hij een uitgang zocht. In de tijd dat hij een rondje zwom, opende hij vier keer zijn kieuwen. Opa vroeg of ik het verhaal wilde horen van het meisje met de vislucht. ‘Ja.’ ‘Let dan goed op,’ zei opa, ‘want je kan er wat van leren.’ We keken naar de vis. ‘Heel lang geleden, in een land hier ver vandaan, gebeurde er het volgende.’ Ik dacht dat opa de tijd van onze voorouders bedoelde, waarover hij op zolder had verteld, maar hij schudde zijn hoofd. ‘Nee! Ik heb je gevraagd op te letten, maar je doet het niet! Je voorouders hebben nog niet de tijd gehad om te sterven, ze leven voort in ons binnenste. Wat ik wil vertellen, gebeurde in een tijd die we al zijn vergeten, een tijd dat de aarde nog werd bevolkt door reusachtige monsters, slangengodinnen, draken en demonen. Ze leefden net zo als de mensen en ze beminden en haatten elkaar ook net zo. Er is niets van hen overgebleven, alleen de liefde en de haat. Als je een hagedis of een ringslang ziet, weet dan dat zij de schimmen zijn van die monsters. En nu zal ik je vertellen over die wonderbaarlijke tijd. Een ver land, ein unübersehbares Gebiet… Dat was een heel andere tijd. Onze voorouders leefden in het land Haraan, waar Abraham vandaan kwam, in Kanaän, waaruit Jakob heeft moeten vluchten, en in Egypte, waar Jozef onderkoning is geweest. Onze voorouders leefden in het dal van de Eufraat, in het stroomgebied van de Jordaan en aan de oevers van de Nijl, allemaal vlakbij ons, allemaal op een steenworp afstand. Hoor je het niet? Palmen, dadelpalmen, ritselen in de hete wind! Tussen je tanden knarst nog altijd woestijnzand! Om maar te zwijgen van de bloeiende olijven in Cordoba, of de geur van de Duitse eiken! Maar dat is allemaal vlakbij, daar hoef je geen ver in het verleden teruggaande herinneringen voor te hebben. Ik bedoel een tijd die jij je niet meer kunt herinneren. Daar moet ik beginnen, of misschien nog verder terug. Misschien moet ik wel beginnen bij „in den beginne schiep God hemel en aarde”. In den beginne, maar wanneer dan? Die tijd is niet alleen voor jou raadselachtig, maar ook voor mij. En waaruit schiep Hij dat alles? De stof uit de geest en daarna uit de stof de komedie van de geest? Maar laat ik niet hiermee beginnen, hieraan kom je later vanzelf toe. Enige tijd na de schepping, dat wil dus zeggen heel lang geleden en heel ver hier vandaan, was er een rivier, een grote rivier. Welke rivier? In die tijd hadden de rivieren nog geen namen, maar later werd zij liefkozend Ganga genoemd. Aan de oever van deze rivier leefde een hemelse fee. Nu begint het eigenlijke verhaal.



PublisherVan Gennep, Amsterdam
Source of the quotationp. 62-65.

minimap