Nádas Péter: Kniha pamätí (Emlékiratok könyve in Slovak)

Portre of Nádas Péter

Emlékiratok könyve (Hungarian)

Szép, igen, szép volt.
Egymás mellett állt a két barát, nézték, és nézték a holdat.
Tőlük valamivel távolabb, puhán toccsantak egy őr léptei a nedves havon.
Látták az őrt, négy lépést tett a bódéja előtt, majd vissza ugyanennyit, és az őr látta őket.
Olyan különös volt az egész, tulajdonképpen el is felejtettem, hogy Melchior valamilyen baljósat akarna mondani.
Finoman a vállamra engedte a karját, s az arcát egyszerre három fény, a hold, a sárga utcai lámpák és a reflektorok világították, de mindez nem adott árnyékokat, mert ugyanakkor mindhárom fényforrás fénye visszaverődött a hóról is, mégse volt világos, inkább a sötét sokszínű derengése.
Egyszóval, elmegyek, mondta halkan, meg van szervezve, a kétharmada, tizenkétezer márka, ki van fizetve; másfél hete vár a megerősítő üzenetre.
Egy telefonra vár, és akkor el kell mennie sétálni, követni fogják, egy cigarettázó férfival kell találkoznia, aki majd elindul felé, tüzet kell kérnie tőle, mire a férfinak azt kell válaszolnia, hogy sajnos otthon felejtette az öngyújtóját, de szívesen segít.
Szerencse, hogy faképnél hagyott minket, mert mire a színházból hazarohant, telefonáltak és megtörtént.
Ezért kért tüzet attól a bolond fiútól is, úgy érezte, hogy valamit elrontott, hiszen nem volt semmiféle telefon, csak a feszültsége működött, és bizonyára megértem, nagyon nehéz fegyelmeznie magát ebben a várakozásban, így történt, ne haragudjak, ezért ütött.
Nem tudom, mikor vette el a vállamról a karját.
De miért éppen itt kell, suttogtam, menjünk innen, miért éppen itt.
Az őr nem jött közelebb, ám minden negyedik lépése után megállt és megnézett minket.
Még otthon vagyok, mondta a régi hangján.
Otthon, ismételtem a szót.
És ezt minden félelem nélkül mondja el nekem, de mégse akarta volna úgy, ahogyan eredetileg tervezte.
Nem szeretne szó nélkül elmenni.
Rajtam kívül senkitől nem búcsúzik el, semmit nem mozdít el a lakásában, a végrendeletét megírta, de hiszen úgyis mindent elkoboznak, vigyék, tehát inkább amolyan eszmei végrendelkezés, és arra kér, hogy csak az elutazása után vegyem magamhoz.
Talán elmegy még az édesanyjához, de neki se mondja el, jó lenne, ha vele tudnék menni, ha nem túl nagy megpróbáltatás, mert akkor könnyebben hallgatna minderről.
Három nap múlva fogják értesíteni a közelebbi részletekről, s akkor már semmire nem lesz idő.
Ezért mondja most.
Azt sem tudom, mikor fordultunk el egymástól, néztük a holdat, mondtam, semmilyen szempontból ne tartson tőlem.
Az elkövetkező három napon mindent úgy teszek, ahogyan kívánja, ahogyan jó.
Ezt kár volt mondanom, mert úgy hangzik, mintha valamilyen csöndes szemrehányás lenne.
Hallgattunk.
Mondtam, az idézet persze nem pontos, de Tacitus szerint a germánoknak van egy olyan hiedelmük, miszerint sorsdöntő vállalkozásaikra igen kedvező teliholdnál felkészülniök.
A barbárjai, mondta, és mindketten hangosan felnevettünk.
És akkor egy kölcsönösen félbemaradt mozdulatunkból megértettem, hogy miért éppen itt, miért a falnál, miért a fényben, miért az őr szeme láttára és hallótávolságon belül kellett mindezt elmondani; többé nem érhettünk egymáshoz.
Mondtam, akkor én most inkább kimegyek Schöneweidére.
Igen, ő is így gondolná jobbnak, majd telefonál.
Másnapra eltűnt a hó, derűs, kissé szeles, száraz napok következtek, éjszaka fagypont alá szállt a hőmérő higanyszála.
A Steffelbauer utcai ház első emeletén, Kühnerték lakásában ültem, minden ajtót nyitva hagytam, és képtelen terveket forgattam a fejemben.
A harmadik nap éjszakájának utolsó óráit együtt töltöttük, úgy ültünk a szobájában, mint valami váróteremben.
Se gyertyát, se villanyt nem gyújtottunk, néha ő szólt ki az egyik fotelból, néha én a másikból.
Hajnali fél négykor háromszor csöngetett a telefon, s a negyedik csöngetés előtt föl kellett vennie, nem volt szabad beleszólnia, s a megállapodáshoz híven, a másik oldalon tették le először.
Pontosan öt perc múltán egyetlen egyszer csöndült a telefon, s ez azt jelentette, hogy minden rendben van.
Felálltunk, fölvettük a kabátunkat, becsukta a lakást.
A kapualjban két ujjával csippentette fel a szemetesedény tetejét, hanyag mozdulattal ejtette bele a kulcsait.
Játszott a közös félelemmel.
Az Alexander téri pályaudvar üvegcsarnokában szálltunk föl a Königswusterhausenba tartó városi vonatra.
Amikor Schöneweidére értünk, megérintettem a könyökét, kiszálltam, nem néztem vissza az elhúzó szerelvény kocsijára.
Eichenwaldéig kellett utaznia.
A Liebermann utcai temetőben vártak rá, az E 8-as tranzit úton vitték, és a Helmstedt-Marienborni átkelőn egy leforrasztott koporsóban, exhumált hullára kiállított papírokkal zsilipelték át a határon.
Esett az eső.
Esténként színházba mentem, a platánok lehullott leveleinek tocsogós szőnyegén enyhén átnedvesedett a lakkcipőm talpa.
Az elhagyott lakásban halkan zümmögött az üres hűtőszekrény, s ha kinyitottam, mintha mi sem történt volna, készségesen világított.
A táviratban mindössze három szó állt, ami az én nyelvemen egyetlen szó.
Megérkeztem.
Másnap elutaztam Heiligendammba.
A rendőrségi felszólítást nem vettem komolyan, megvártam, míg lejár a tartózkodási engedélyem, vártam az utolsó napig.
És két év múltán egy kicsiny betűkkel teleírt nyári levelezőlapon tudatta, hogy megnősült, a nagyszülei sajnos már nem élnek, kislányuk másfél hónapos.
A képen az Atlanti-óceánt lehetett látni, semmi mást, csak a haragosan hullámzó vizet a látóhatárig, de a felirat szerint Arcachonnál készült a felvétel.
Verset régóta nem ír, jóval kevesebbet gondolkodik, bort szállít, kizárólag vörösbort, boldog, igaz, nem mosolyog olyan sokat.
És a másik még mindig egy idegen házban állt ezzel a híradással, hol a lap írott oldalát nézte, hol a képet.
Hogy akkor ilyen egyszerű.
Arra gondolt, hogy akkor ilyen egyszerű.
Ilyen egyszerű, igen, ilyen egyszerű volt minden.


Bookpage (from–to)Emlékiratok könyve, III. kötet, p. 327-331., Jelenkor Kiadó, Pécs, 1994

Kniha pamätí (Slovak)

Bolo to pekné, veľmi pekné.
Obaja priatelia stáli vedľa seba a dívali sa, dívali na mesiac.
Obďaleč na mokrom snehu mäkko čvachtali kroky stráže.
Videli strážnika, urobil štyri kroky pred svojou búdkou, potom naspäť presne toľko, a aj strážnik videl ich.
Celé to bolo také zvláštne, vlastne som aj zabudol, že mi Melchior chcel povedať niečo zlovestné.
Jemne mi položil ruku na plecia, tvár mu osvetľovali naraz tri svetlá, mesiac, žlté pouličné svetlá a reflektory, ale to všetko nevrhalo tieň, lebo svetlo zo všetkých troch zdrojov sa zároveň odrážalo aj od snehu, a predsa to nebolo jasné, skôr to bolo mnohofarebné prebleskovanie temnoty.
Skrátka, odídem, povedal ticho, je to zariadené, dve tretiny, dvanásťtisíc mariek, sú vyplatené; poldruha týždňa čaká na potvrdzujúcu správu.
Čaká na telefonát, a potom sa musí vybrať na prechádzku, budú ho sledovať, má sa stretnúť s mužom, ktorý fajčí cigaretu, ten zamieri k nemu a on si má od neho vypýtať oheň, na čo muž má odpovedať, že si, bohužiaľ, zabudol zapaľovač doma, ale že mu rád pomôže.
Šťastie, že nás nechal tak, len čo totiž doletel z divadla domov, telefonovali a už sa to odohralo.
Preto si vypýtal oheň aj od toho bláznivého chalana, mal pocit, že zasa niečo pokazil, veď predtým nebol nijaký telefonát, to v ňom pracovalo len napätie, určite pochopím, že sa pri tom čakaní len veľmi ťažko ovládal, tak to bolo, nech sa nehnevám, preto ma udrel.
Neviem, kedy si zložil ruku z mojich pliec.
Ale prečo práve tu, zašepkal som, poďme stadiaľto, prečo práve tu. Strážnik neprišiel bližšie, ale po štyroch krokoch zakaždým zastal a zadíval sa na nás.
Ešte som doma, povedal svojím starým hlasom.
Doma, zopakoval som to slovo.
A hovorí mi to bez najmenšieho strachu, ale predsa len to nechcel tak, ako si to pôvodne naplánoval.
Nechce odísť bez jedného slova.
Okrem mňa sa s nikým nerozlúči, ničím v byte nepohne, závet napísal, ale veď beztak všetko zhabú, nech to berú, čiže je to skôr ideová posledná vôľa, a prosí ma, aby som si ju vzal až po jeho odchode.
Možno ešte zájde za svojou matkou, ale ani jej to nepovie, bolo by dobré, keby som mohol ísť s ním, ak to nie je priveľká skúška, lebo potom by sa mu ľahšie o tom všetkom mlčalo.
O tri dni mu dajú vedieť ďalšie podrobnosti, potom už nebude na nič čas.
Preto mi to hovorí teraz.
Ani neviem, kedy sme sa od seba odvrátili, dívali sme sa na mesiac, povedal som, aby sa ma v žiadnom zmysle neobával.
V nasledujúcich troch dňoch urobím všetko tak, ako si bude priať, ako to bude dobré.
To som nemusel povedať, lebo to znie ako nejaká tichá výčitka.
Mlčali sme.
Povedal som, že to síce neodcitujem presne, ale podľa Tacita Germáni veria, že najlepšie je, ak sa do svojich osudových podujatí púšťajú za splnu.
Tí jeho barbari, povedal a obaja sme sa nahlas rozosmiali.
A vtedy som z pohybu, ktorý ani jeden z nás nedokončil, pochopil, prečo mi to musel porozprávať práve tu, prečo práve pri múre, prečo vo svetle, prečo pred očami strážnika a v jeho dosluchu; už sa nesmieme dotknúť.
Povedal som, že teraz pôjdem radšej na Schöneweide.
Áno, aj podľa neho by to bolo lepšie, potom mi zavolá.
Sneh na druhý deň zmizol, prišli jasné, trocha vetristé, suché dni, v noci ortuť teplomeru klesala pod bod mrazu.
Sedel som na prvom poschodí domu na Steffelbauerovej ulici, v Kühnertových byte, všetky dvere som nechal otvorené a v hlave sa mi rojili nezmyselné plány.
Posledné hodiny noci po treťom dni sme strávili spoločne, sedeli sme v jeho izbe ako v nejakej čakárni.
Nezažali sme ani sviečky, ani svetlo, občas sa ozval v jednom kresle on, občas ja v druhom.
O pol štvrtej nadránom trikrát zazvonil telefón, pred štvrtým zazvonením mal zdvihnúť slúchadlo, nesmel sa ozvať a podľa dohody druhá strana položila ako prvá.
Presne o päť minút telefón jediný raz zazvonil, a to znamenalo, že je všetko v poriadku.
Vstali sme, obliekli sme si kabáty, zamkol byt.
V bráne dvoma prstami nadvihol veko smetnej nádoby a nedbanlivým pohybom do nej spustil svoje kľúče.
Pohrával sa so spoločným strachom.
V sklenej hale na stanici na Alexandrovom námestí sme nastúpili na prímestský vlak do Königswusterhausenu.
Keď sme došli na Schöneweide, dotkol som sa jeho lakťa, vystúpil som a na vozeň odchádzajúceho vlaku som sa neobzrel.
Mal ísť do Eichenwaldu.
Čakali ho v cintoríne na Liebermannovej ulici, potom ho viezli po tranzitnej ceste E 8 a cez hranice ho dostali na priechode Helmstedt-Marienborn, v zapečatenej truhle a s dokladmi vystavenými na exhumovanú mŕtvolu.
Pršalo.
Po večeroch som zašiel do divadla, podrážky lakových topánok mi na čvachtavom koberci opadaného platanového lístia mierne navlhli.
V opustenom byte ticho bzučala prázdna chladnička, keď som ju otvoril, ochotne svietila, akoby sa nič nestalo.
V telegrame boli len dve slová, v mojom jazyku je to len jedno slovo.
Došiel som.
Na druhý deň som odcestoval do Heiligendammu.
Policajnú výzvu som nebral vážne, vyčkal som, kým mi vypršalo povolenie na pobyt, čakal som do posledného dňa.
O dva roky mi na letnej pohľadnici popísanej drobným písmom oznamoval, že sa oženil, starí rodičia mu už, žiaľ, nežijú, dcérka má poldruha mesiaca.
Na pohľadnici bolo vidieť Atlantický oceán, nič iné, len rozbúrenú vodu až po obzor, ale podľa nadpisu záber pochádzal od Arcachonu.
Básne odvtedy nepíše, oveľa menej premýšľa, obchoduje s vínom, výlučne s červeným, je šťastný, ale pravda je, že sa toľko neusmieva.
A ten druhý ešte vždy stál s tou správou v cudzom dome, raz sa díval na popísanú stranu pohľadnice, raz na obrázok.
Že je to teda také jednoduché.
Myslel na to, že je to teda také jednoduché.
Také jednoduché, áno, také jednoduché bolo to všetko.


Source of the quotationKniha pamätí, p. 692– 695., Kalligram, Bratislava, 2004

minimap