Németh Gábor: Meghalálok

Portre of Németh Gábor

Meghalálok (Hungarian)

- szövegrontás -
„Meghalok"
(Csehov)


1.
A végzetet azonban nem kerülhettem el. Az ötvennegyedik születésnapom utáni napon, 1937. április 5-én este annyi veronált vettem be, hogy többé nem ébredtem fel. 6-án, kedden reggel nem keltem föl időben, s édesanyám 10 órakor sem tudott fölébreszteni. Délben a mentők szállítottak be a klinikára. Hiába volt minden erőfeszítés: este háromnegyed hétkor utolsót leheltem.

2.
Halálom 1664-ben a vadászaton nem vadkan által következett be, mint ahogy a fáma tartja, hanem puskalövés által, melynek golyója a szemem alatt hatolt a fejembe, hol meg is találtatott.

3.
Szeptember 3-án már mesterségesen akartak táplálni, de nem volt az egész klinikán egyetlen tojás. Az egész városban nem lehetett kapni. Lili szaladt ki érte Leányfalura.
Éjszaka megint tomboltam. Dobáltam magam, szörnyű hangok...
Sziréna nem búgott, a várost nem sötétítették el, s egyszerre bombák robbantak. Körül égtek a lámpák, most oltogatták. Az égen tűzcsóvák és zúgó
repülőgépek. Az első légitámadás Budapest fölött.
Mire a félelmetes muzsika elhangzott, 1942. szeptember 4-én, hajnali háromkor meghaltam.

4.
Fél órát töltöttem a pipafüstös kávéházban. Folyvást beszélgettem, élceket, cigány és tót adomákat meséltem. Amikor visszatértünk, s negyedóra múlva nagy rábeszélésre lefeküdtem, azt mondtam a nejemnek, hogy ha bármi sors érne, forduljanak Deák Ferenchez, Ő nem fogja őket elhagyni. Az ágyból, amelybe olyan nehezen feküdtem bele, többé sohasem keltem fel. Éjjel rosszul lettem, másnap reggel agyvérzést szenvedtem, s 1855. november 19-én, délután fél három előtt néhány perccel örökre lehunytam a szemem.

5.
A vég sokkal közelebb volt, mint az orvosok képzelték: január 26-án kora estétől kezdve másnap reggel 8 óráig egyvégtében aludtam. Nyolc órakor az ápolónő orvosságot (köptetőt) adott be nekem, mely után egy időre újból elcsendesedtem. 3/4 9-kor nyöszörögni kezdtem, mire az ápolónő, aki az ablak mellett varrogatott, az ágyamhoz sietett. Arra ért oda, hogy legyintettem egyet a karommal, mélyen felsőhajtottam, s az élettől és betegségtől elfáradt, meggyötört szívem - enyéimtől távol, idegenek között - utolsót dobbant, s azután végleg elpihent.

6.
Egy katonaorvos kiáltással hívta fel figyelmemet az iszonyú támadásra, de csak legyintettem: „Potomság." Ez az utolsó szavam, amelyet meglehetős valószínűséggel hitelesnek tekinthetnek.
Ekkor vettem észre, hogy ez nem olyan roham, mint amelyet Vízaknánál meg Szászsebesnél átéltem, s amelyet Bem visszaveretett - ezt a túlerőt nem lehet feltartóztatni, maga a vezér is futásnak eredt. Még láttam a menekülő Bemet, de a tábornokot kísérő lovasoktól Bem nem láthatott engem. Most már én is futni kezdtem. Futni, mert nem volt lovam! A fentebb említett katonaorvos a domb
tetejéről visszapillantva még egyszer felfedezett, a Fejéregyháza és Héjjasfalva közötti országúton menekültem: fedetlen fővel szaladtam, zubbonyom széttárult, lengett, mint valami jelzászló.
Mindabból, ami ezután következett, semmit nem tudnak hiteles forrásból. Legendák, kitalálások, feltevések, jóhiszemű vagy rossz szándékú mesék között válogathatnak, de meghalni engem egyetlen tanú sem látott.

7.
Utolsó olvasmányom Wolf Christian híres német filozófiai író Elementa matheseos universae műve volt s midőn már kezeim nem bírták a negyedrétű kötetet tartani, mellemre fektetve olvastam, szoktatván lelkemet ahhoz a végtelenhez, melybe átlépendő voltam. Különben is szenvedéseim csendesen, vidáman tűrtem, s mindvégig csodálatosan öntudatomon voltam, amint az a tüdőbajosok természete. Jókedvem, humorom pillanatig sem hagyott el. Mikor 1805. január 28-án szájam, nyelvem már koromfeketére üszkösödött s Szentgyörgyi, az orvos sem bírta megindulás nélkül nézni: sokan eljöttek barátaim és a kollégiumi ifjak, hogy még egyszer lássanak. Ezek közül estve 9 órakor egy Soltra János nevűhöz így szóltam: „nem afführolna még az úr? (t.i. nem ajánlana-e Szentgyörgyi József orvosnak?) én is mindjárt afführolom az urat Jézus Krisztusnál!" A látogatók könnybe borulva hallgattak, tréfás haldoklót, kinek ez volt végső szava: pár óra múlva csendben kimúltam.

8.
Április 25-én lettem először rosszul, a következő napokban mindazonáltal ismét jobban éreztem magamat. Ámde ekkor megjött a tüdőgyulladás: a kikerülhetetlen vég előfutára. Május 2-tól 5-ig viaskodtam vele. Mikor a fővárosban híre terjedt a betegségemnek, egyszerre felengedtek a neheztelő szívek, és aggódó tömegek indultak meg az Erzsébet körút 44. sz. ház felé. Országos előkelőségek,újságírók, ismerősök, orvosok, és az én régi lelkes olvasóközönségemből igen sokan hullámoztak kibe a kapun. Most tűnt csak ki, hogy mennyit szenvedtem titkon, némán az utóbbi években. A nagy, szeretetteljes érdeklődésre feledni tudtam aggasztó helyzetemet, a látogatók névjegyeit gyermekes örömmel forgattam, nézegettem, és láthatóan nagyon jól esett nekem az a tudat, hogy az az eset el van már feledve.
Május 5-én délután még beszéltem Beöthy Zsolttal, az orvosaimmal és a környezetemmel.
Este kilenckor nagy figyelemmel igazítottam órámat a pontos időre, meghallgattam, jár-e. Aztán így szóltam:
-Aludni akarok.
A fal felé fordultam, és valóban elaludtam, örökre.

9.
1882. október 10-én séta közben kigomboltam felsőkabátomat, hogy órámat megnézzem. Egyik életíróm szerint a delet jelző ágyúlövéshez akartam igazítani, a másik tudni véli, hogy egy fiúcska szólított meg: „Bácsi kérem, hány óra?"
A következmény: tüdőgyulladás, fulladozásig menő légzési zavarok. Az orvosi kezelést nehezen tűrtem, konzíliumról hallani sem akartam. Bármily különösen hangzik is, pipázással enyhítettem légzési zavaraimon. Pipázás közben, karosszékemben ért a halál. 1882. október 22-én. Vasárnap volt. Egy héttel azelőtt leplezték le Petőfi szobrát. Erősen terveztem volt, hogy ezen az ünnepélyen megjelenek.

10.
Mióta betegségem súlyosabbra fordult, állandóan foglalkoztatott a szándék, hogy holttestemet felboncoltatom. Egy 1893-ból származónak látszó levelemben kérem Nagy Miklóst: „Tizenkettedik napja, hogy veszélyesen beteg vagyok, talán már gyógyíthatatlan! - csont és bőr! - ijesztő váz! - Szégyenlek ember elé menni! -Emlékeztetem ígéretére a felboncoltatást illetőleg: bízhatom-e teljesen, hogy ezt végrehajtja és saját szemével meggyőződik erről? Agyamat és szívemet kivétetni és kásává aprítani kérem okvetlen - ha még gyomromat is kiveszik és a Dunába lökik, vagy csatornába - annál jobb -.
Ha ennek az elengedhetetlen kívánságomnak eleget tettek, a többivel nem törődöm."
Betegségem 1896. december elején fordult végzetessé. Hirtelen összeestem. Orvosaim, Müller Károly, Korányi Imre, Schaffer egyetemi tanárok, akik ingyen kezeltek, lefektettek. Attól kezdve egy harapást sem ettem, s január 17-én reggel negyed 9-kor éhen haltam.
Petrik Ottó egyetemi tanár hajtotta végre a végrendelet kívánta boncolást, amely kimutatta, hogy nagyfokú krónikus bélhurutban szenvedtem, a gyomrom és a belem nyálkahártyái teljesen elsorvadtak: a halál közvetlen oka a szívem lassú működése következtében beállott tüdővizenyő volt. Agyvelőm az átlagos 1300 grammal szemben 1500 grammot nyomott: az agy véredényei nemcsak teljesen épek voltak, hanem az érfalak finomsága, fiatalos rugalmassága egy huszonötéves ifjúéhoz hasonlított.

CODA
A doktor eljött, és pezsgőt adott nekem. Felültem, és jelentősen, hangosan mondtam az orvosnak: „Ich sterbe"... Aztán fogtam a poharat, Olgára mosolyogtam, és azt mondtam: „Már rég nem ittam pezsgőt". Nyugodtan kiittam az egész poharat, lefeküdtem bal oldalamra, és nem sokkal utána örökre elhallgattam.



Ich versterbe (German)

- Textdekonstruktion -
“Ich sterbe"
Tschechov


1.
Aber das Schicksal konnte ich nicht umgehen. Am darauffolgenden Tag meines 54. Geburtstages, am Abend des 5. April 1937 nahm ich soviel Veronal ein, daß ich nie mehr erwachte. Dienstag morgens, dem 6., stand ich nicht rechtzeitig auf, und meine Mutter konnte mich auch um 10 Uhr nicht aufwecken. Zu Mittag brachte mich die Rettung in die Klinik. Jede Bemühung war vergebens: abends um
dreiviertel sieben atmete ich ein letztes Mal.

2.
Mein Tod im Jahre 1664 trat nicht eines Wildschweines wegen bei der Jagd ein, wie die Fama geht, sondern wegen eines Gewehrschusses, dessen Kugel unter dem Auge in meinen Kopf trat, wo sie auch gefunden wurde.

3.
Am 3. September wollten sie mich schon künstlich ernähren, doch gab es auf der ganzen Klinik kein einziges Ei. Auch in der ganzen Stadt konnte man keines bekommen. Lili lief um eines nach Leányfalu.
In der Nacht tobte ich wieder. Ich warf mich hin und her, entsetzliche Laute...
Die Sirene heulte nicht, die Stadt wurde nicht verdunkelt, plötzlich schlugen Bomben ein. Rundherum brannten die Lampen, jetzt verlöschte man
sie. Am Himmel Feuergarben und dröhnende Flugzeuge. Der erste Luftangriff auf Budapest.
Bis die beängstigende Musik verklang, war ich am 4. September 1942 morgens um drei Uhr verstorben.

4.
Ich verbrachte eine halbe Stunde im verrauchten Kaffeehaus. Unentwegt redete ich, erzählte Witze, Anekdoten über Zigeuner und Slowaken. Als wir heimkamen und ich mich nach viertelstündiger Überredung niederlegte, sagte ich zu meiner Gemahlin, daß, sollte mich egal welches Schicksal ereilen, sie sich an Ferenc Deák wenden solle, er würde sie nicht allein lassen. Aus dem Bett, in das ich mich so schwer gelegt hatte, stand ich nicht mehr auf. In der Nacht wurde mir schlecht, anderntags Morgen erlitt ich eine Gehirnblutung, und am 19. November 1855, nachmittags einige Minuten vor halb drei schloss ich die Augen für immer.

5.
Das Ende war um vieles näher, als die Ärzte sich dachten: vom frühen Abend des 6. Januars bis anderntags morgens um 8 Uhr schlief ich in einem fort. Um acht Uhr gab mir die Krankenschwester Medikamente (Spucknapf) ein, aufgrund derer ich mich wieder beruhigte. Um dreiviertel neun herum begann ich zu jammern, woraufhin die Krankenschwester, die neben dem Fenster nähte, zu meinem Bett eilte. Sie kam hinzu, als ich mit meinem Arm abwinkte, tief aufseufzte und mein vom Leben und Krankheit ermüdetes und gequältes Herz - fern von den Meinen, unter Fremden - ein letztes Mal schlug und ich dann für immer entschlief.

6.
Ein Militärarzt lenkte meine Aufmerksamkeit mit einem Schrei auf den schrecklichen Angriff, aber ich winkte nur ab: “Kleinigkeit" Das war mein letztes Wort, welches man mit ziemlicher Wahrscheinlichkeit für glaubwürdig ansehen kann.
Da wurde mir bewusst, daß das nicht so ein Angriff war, wie ich ihn bei Vízakna und Szászsebes erlebt hatte und den Bern abwehren ließ - diese Übermacht konnte man nicht aufhalten, selbst der Heerführer begann zu laufen. Ich sah noch den flüchtenden Bern, doch Bern sah mich, des von Reitern geleiteten Generales wegen nicht. Jetzt begann auch ich schon zu laufen. Laufen, weil ich kein Pferd hatte! Der oben genannte Militärarzt entdeckte mich noch einmal, als er von der Kuppe des Hügels zurückblickte, ich flüchtete auf der Landstraße zwischen Fejéregyháza und Héjjásfalva: unbedeckten Hauptes lief ich, mein Rock öffnete sich, flatterte wie irgendeine Signalflagge...
Über all das, was danach geschah, weiß man nichts aus glaubwürdiger Quelle. Man kann zwischen Legenden, Erdichtungen, Hypothesen und gutgläubigen oder böswilligen Märchen wählen, doch sterben, sah mich kein einziger Zeuge!

7.
Meine letzte Lektüre war das Werk des berühmten deutschen Philosophen und Schriftstellers Wolf Christian Elementa matheseos universae, und da meine Hände den quartförmigen Band nicht mehr halten konnten, las ich diesen auf meine Brust gelegt, meine Seele an die Unendlichkeit gewöhnend, in die ich gerade im Begriff war hinüberzugehen. Im übrigen erduldete ich meine Leiden ruhig und fröhlich, und bis zuletzt war ich erstaunlicherweise bei Bewusstsein, wie das die Natur der Lungenkranken ist. Keinen Augenblick verließ mich meine gute Laune und mein Humor. Als am 28. Januar 1805 mein Mund und meine Zunge von der Narkose schon rabenschwarz waren, konnte selbst Szentgyörgyi, der Arzt, sie nicht ohne Rührung betrachten: viele kamen, Freunde und Jünglinge aus dem Kollegium, um mich noch einmal zu sehen. Abends um neun sprach ich so zu einem von ihnen, mit Namen János Soltra: “Würde der Herr noch nicht afführieren?"(d.h. würden Sie mich nicht József Szentgyörgyi empfehlen?) Ich werde den Herrn auch gleich bei unserem Herrn Jesus Christus afführieren!“ Die Besucher lauschten in Tränen aufgelöst dem launigen Sterbenden, dessen letzte Worte das waren: einige Stunden später schied ich hin.

8.
Am 25. April wurde mir zum ersten Mal schlecht, in den folgenden Tagen fühlte ich mich zwar wieder besser. Doch da bekam ich eine Lungenentzündung: Vorbotin des unausweichlichen Endes. Vom 2. bis 5. Mai rang ich mit ihm. Als sich in der Hauptstadt die Nachricht über meine Krankheit verbreitete, wurden die beleidigten Herzen weich, und sich sorgende Mengen strömten zum Haus in der Erzsébet Ringstr. Nr. 44. Die Nobilität des Landes, Zeitungsjournalisten, Bekannte, Ärzte und sehr viele von meinem alten begeisterten Lesepublikum wogten zum Tor herein und hinaus. Nur jetzt erwies sich, wie viel ich in den letzten Jahren im geheimen und stillen gelitten hatte. Ich konnte über das große, liebevolle Interesse meinen beängstigenden Zustand vergessen, mit kindlicher Freude drehte ich die Visitenkarten meiner Besucher hin und her, schaute sie an, und das Wissen darum, daß diese Geschichte schon vergessen ist, tat mir augenfällig sehr gut.
Am Nachmittag des 5. Mai sprach ich noch mit Zsolt Beöthy, meinen Ärzten und mit meiner Umgebung. Am Abend um neun Uhr stellte ich mit größter Aufmerksamkeit meine Uhr auf die Minute genau und hörte, ob sie auch ginge. Und dann sagte ich:
- Ich will schlafen.
Ich drehte mich zur Wand und wahrlich, ich schlief ein, für immer.

9.
Am 10. Oktober 1882 knöpfte mich mir unter dem Spaziergang meinen Überrock auf, um auf die Uhr zu sehen. Gemäß einer meiner Biographen wollte ich sie nach dem von Mittag kündenden Kanonenschuss richten, ein anderer vermeint zu wissen, daß mich ein kleiner Junge fragte: “Onkel, bitte, wie spät ist es?”
Die Folge: Lungenentzündung und Atembeschwerden, die bis zu Erstickungsanfällen führten. Ich ertrug die ärztliche Behandlung schwer, vom Konsilium wollte ich gar nichts hören. Wie eigentümlich sich es auch anhört, linderte ich meine Atembeschwerden mit dem Pfeifenrauchen. Der Tod ereilte mich unter dem Pfeifenrauchen in meinem Lehnstuhl. Am 22. Oktober 1882. Es war ein Sonntag. Eine Woche davor enthüllten sie die Petőfi-Statue. Es war mein fester Plan, bei dieser Feierlichkeit zu erscheinen.

10.
Seit meine Krankheit sich verschlechterte, beschäftigte mich ständig die Absicht, meinen Leichnam zur Sezierung freizugeben. In einem Brief, der anscheinend aus dem Jahre 1893 stammt, bitte ich Miklós Nagy: “Der zwölfte Tag, daß ich gefährlich krank bin, vielleicht unheilbar! - nur Haut und Knochen! - entsetzliches Gerippe. - Ich schäme mich unter Menschen zu gehen! - Ich erinnere Sie an Ihr Versprechen betreffs meiner Sezierung: kann ich gänzlich darauf vertrauen, daß Sie diese vornehmen werden und mit eigenen Augen sich derer versichern? Ich bitte mein Hirn und mein Herz unbedingt herausnehmen zu lassen, und zu Brei zu machen - wenn auch mein Magen heraus- genommen und in die Donau oder in den Kanal gestoßen wird - um so besser. - Wenn meinem unerlässlichen Wunsch Genüge getan wurde, interessiert mich das Weitere nicht."
Meine Krankheit erfuhr Anfang Dezember 1896 eine unheilvolle Wende. Plötzlich wurde ich ohnmächtig. Meine Ärzte, Károly Müller, Imre Korányi, Professoren an der Universität Schaffer, die mich kostenlos behandelten, legten mich nieder. Von da an aß ich keinen einzigen Bissen, und am 7. Januar, morgens um viertel neun starb ich den Hungertod.
Universitätsprofessor Ottó Petrik nahm die im Testament gewünschte Sezierung vor, die zeigte, daß ich an einer hochgradigen, chronischen Darmentzündung gelitten hatte, daß mein Magen und die Darmschleimhäute gänzlich geschrumpft waren: die unmittelbare Ursache meines Todes war ein, aufgrund langsamer Herztätigkeit eingetretenes Lungenödem. Meine Gehirnmasse wog im Vergleich zu den durchschnittlich 1300 Gramm 1500: die Blutgefäße des Gehirns waren nicht nur gänzlich heil, sondern die Feinheit und jugendliche Elastizität der Gefäße verglich auch der, eines fünfundzwanzigjährigen Jünglings.

CODA
Der Doktor kam und gab mir Sekt. Ich setzte mich auf und sagte bedeutungsvoll und laut zu dem Arzt: “Ich sterbe" ...nahm ich das Glas, lächelte Olga an
und sagte: “Ich habe schon lang mehr keinen Sekt getrunken" Ruhig trank ich das ganze Glas leer, legte mich auf die rechte Seite und nicht viel später
verstummte ich für immer.




minimap