Nagy László: Nebo i zemlja (Ég és föld in Serbian)

Portre of Nagy László

Ég és föld (Hungarian)

Oratórium

HANG
És látta az atya tolakvó könnyein át
a határtalant, és látta a tél paripáit
ahogy ezrével a dombokon hirtelen görcsben
térdre hull mind, és nyakak, fehér parabolák
tűződnek a magaslatokba hogy immár a gőz
lobogjon sörényként rajtuk, hogy bomoljanak
hogy jégcsont és irha pezsegjen, ezüst vizek
lezuhogva a völgybe az arany tüzekkel
kirobbantsák a zöldnek igátlan extázisát,
és látta az atya tolakvó könnyein át
a bürök fergeteg-fátylát, a cica-füvek
vad rugózását, látta, hogy a földarabolt
tavalyi rönk is kihajt, s a verem-kupolát
fölemeli csíráival egyetlen árva krumpli,
és látta az atya tolakvó könnyein át
a kiirthatatlan akác ivadékai közt
ahogy rozsda-tócsává egy vaskarika vérzik –
és akkor mennydörgető fiai jöttek újra,
csíkokat húzva és megfertőzve a kéket,
kócolódó koszorút ontva a szivárvány
kihűlt helyébe, körözve, hangrobbanások
sorozatával rombolva a házat tovább –
az atya pedig tenyerébe fogta fejét,
nehogy elrepedjen, pántolta boldogtalanul.

FIÚK
Jóreggelt jó atya, jóreggelt édesapánk,
jöttünk ide újra, tisztelgünk neked jelekkel,
fejed fölött a gépek visító liliomát
kitűzzük az égre és úntalan látnivalót
varázsolunk vén szemeidnek, ujjongjanak,
emelkedj ki végre bibliai sötétségedből,
éjjeléből a földnek, börtönéből a zöldnek,
emeld föl arcodat hozzánk az új ragyogásba,
rohamozóit a végtelenségnek figyeld rajongva,
jó reggelt jó atya, jó reggelt édesapánk!

ATYA
Hát itt vagytok újra, ádáz kölkei a földnek,
megéreztem előre, a gyomromat előbb
kavartátok föl mint az eget és fuldokoltam,
tudván: a levegőt is elcsavarjátok számtól,
száguldó zsiványok, ti köszörült kard-szárnyuak,
ti bivalybőr-sapkások, ti gömb-fejüek,
ti üveg-ököl-szeműek, ti orcátlanok –
úgy is hogy illetlenek, úgy is hogy nem emlékszem
csak bölcsőbeli vonásotokra és nincs hajatok,
csak az a csecsemő-fürt, amit kicsi kévébe
kötöttünk hajdan, cérnán függ a tükör fölött,
szívem fölött is, ha indultok, máris meginog.

FIÚK
Jó atya, jók a te radarjaid, de nagyon
egyéniek, a személytelen jelzőrendszer
bárhol, bármikor, bárkinek szolgálni bír,
parancsszóra a legravaszabb csillagot is
megmarkolja akár a pók és kiszívja rejtelmeit,
köpi az eredményt, piros meg arany betüket.

ATYA
Piros meg arany betüket a sírkoszorú
szalagjaira, ha ugyan lesz temetéstek,
mert ahol jártok, ott csak szétdurranni lehet,
fölfujt varangyok, ti, rücsök- és vérlabodák,
akik a csillagot káderezik, csak azért
hogy a tündöklést is igába fogják, mert végleg
elrontottak mindent a földön, – gyalázat,
ilyen kevélységet Isten se látott soha –
számítsátok ki: meddig türelmes az Isten!

FIÚK
De isten nincs, ami nincs, azt nem lehet mérni.

ATYA
Ahol a lehetetlen, ott áll mindig az Úr!

FIÚK
Akkor a te istened szüntelenül hátrál
akár egy király, ha országát elcsípdesik,
elfogy a köd, a lehetetlen, a titok hazája,
már óhajunkra a villám fátyollá lassul,
cirógatjuk vele magunkat, sziklát puhítunk,
és fecske-pehelyből a pirinyó rubin férget
fölnagyítjuk vér-mindenséggé, holdak, napok
lángolnak ott is és cirkálnak üstökösök,
bizonyítva azt, hogy kicsi és nagy relatív.

ATYA
Bizonyítva azt, hogy véremből híztatok nagyra,
hogy tetvet nagyítani kár, és bizonyítva,
hogy jobb ha a mennykő marad az Isten kezében.

FIÚK
És ő, akit hajmeresztő riadalmadból
alkottál magadnak, az isten visszaminősül,
kezében kócostorával kecskét legeltet,
akárcsak te, és dörmögtök a múltról, de mi –

ATYA
De ti megistenültök és ezüst palástban
röpdöstök az égen, míg rajtam rohad az ing.

FIÚK
De mi csillagzó fejünkkel utat hasítunk
át a homályon, át a butaságon, babonán,
és nem hajolunk meg moha-szemü bálványok előtt,
csak a ragyogó tények előtt, csak a tudás
bűvölhet minket, de úgy, hogy magasba emel –

ATYA
Úgy emel, hogy haskérgem reped ki újra meg újra.

FIÚK
De az érzelmek elragadó tenyészete
nem bomol ki bennünk, bimbait irtjuk faggyal,
illata a lelki virágnak gyilkol akár a gáz,
és irgalmatlan az irgalom kamilla-szeme,
az ibolya-szerénység: halál, és kerékbe tör
a mártírság margarétás szeme-fehérje,
mert józanságé a jövő, a fegyelemé.

ATYA
Vaspapok vagytok, rozsda a ti virágotok!

FIÚK
Mert a műszerfal gombjai se százszorszépek
és az ütközők pofája se bodzavirág.

ATYA
Gyűlöltök ti minden virágot, boldogtalanok,
szerettétek pedig hajdan, az istállóba
ágyatok fölé is virágból vontatok sátrat,
függtek a hajlított ágról akácvirágok,
rágtátok édes csecseiket éhes fogakkal,
kötöttetek tubarózsa-bocskort, fiaim,
virágot léptetek szegényen is mint a mesében,
és vizsgakor a pálcákat fölvirágozva
álltatok a térképhez, mutattatok Betlehemre,
meg az irtózatos óceánokra virággal,
virágkoszorúval anyátokat tetőtől talpig
befontátok, akár a májusfát, de vége,
rontás van rajtatok, nem ismertek apát, anyát,
és nincs már hazátok, csak az égbeli Bábel,
és nincs kapocs köztünk, a különbség: föld és ég.

FIÚ
Ég és föld, atyuska, ég és föld!

ATYA
Lerongyolódtam a földön a remény nevében,
sebződtem éktelenre értetek: a megváltásért,
s marad a kín, mert gyötretőnek álltok ti is!

FIÚK
Mi a mindenség törvénye szerint cselekedünk,
tusakodsz a mindenséggel.

ATYA
                                        A hűtlenekkel
kik megfutottak s leköpdösik tűzhelyüket.

FIÚK
Ó, báránya a földnek, távozzon tőled a kín!

ATYA
Asztalához anyátok is hiába hívott,
hasztalanul sóhajtozott, fellegek jöttek.

FIÚK
Köldökünkön azbeszt-pecsét van, megváltoztak
a kapcsolatok, atyuska, a kapcsolatok.

ATYA
Csak fellegek jöttek, vigyorgó ördögpofák,
forogtak torz figurák, préselődtek egybe,
paráznán fölpúposodtak, összeragadva
vonszolták egymást, eb-menyasszonyt eb-vőlegény,
esküvői fátylukat s beleik fodrozatát
vették a szájukba anyátok szeme előtt,
és jöttek fiai helyett martalóc bandák,
oroszlán-fejüek, trombitarézzel ragyogók,
pokoli vadászok doboltak a feje fölött,
lődöztek a szíve iránt, ha várta fiait,
és löktetek szeme elé köd-templomokat,
krokodilus-püspököket, téboly-világot,
sebbel rakott bölcsőt, rossz jövőt, szörny-unokát.

FIÚK
Szörnyű a vének látomása, tébolyodás,
összehabar mindent.

ATYA
                                        Megöltétek anyátokat,
lelketlen kölkök, küldtetek rá olyan telet,
hogy szíve repedt meg, szíve, diófa a fagytól,
a doktor ha fölbontotta volna, a doktor,
kimutatta volna, a szíve repedt meg.

FIÚK
Jaj, kár a mamáért, kár érte, kár!

ATYA
Jaj, te szegényem, jaj te igen árva asszony,
érdemes volt-e ezeket világra hoznod,
hát érdemes volt-e életet adnod nekik,
a latrok hadnagyainak, ha a halált
úszitják ránk, és érdemes volt-e etetnünk,
ha a levegőt is elveszik tőlünk, ruháznunk,
ha rongyunkat rontják, foltjait feszegetik,
érdemes volt-e tanítani őket beszédre,
szép beszédre, ha gorillaként visszamakognak,
érdemes volt-e szoptatnod őket, ha földdel,
ha férgeivel szívatnak meg idő előtt!

FIÚK
Jaj, kár a mamáért, kár érte, kár!

ATYA
Jaj, te szegényem, jaj te igen árva asszony,
már akkor mért nem lökted őket a fagyra,
batyuba kötve mért nem adtad ordas fogára,
édes jó társam, a zöld fejü karonülőket,
mért nem verted földhöz őket, akár a tököt,
tököt a disznónak, de te jó anya voltál,
öltél volna értük és íme, megöltek ők.

FIÚK
Jaj, kár a mamáért, kár érte, kár!

ATYA
Jaj, te szegényem, jaj ott a kicsi házban
temetői mátka vagy, fátylad a sok kis gyökér,
tudom, odavársz engem a csont-menyegzőre,
homokevésre, pohártalan zápor-italra,
jaj, már sötétbe, magamért is öltözök gyászba,
jaj, van-e nyugtod házadban, örök hazádban,
édes jó társam, tudom én, bántanak ott is,
rengetik sírhalmodat, fejfádat repegetik
röpködő kölkeid, pörgetik virágaidat,
ezek a temetőt is fölfujják a holdig,
a hold udvarába dúlják a csontokat is,
jaj nekünk, nincs pihenésünk földön, se földben,
irgalom nincs nekünk, nem jó se élet, se halál,
hazugság a vígasz is.

FIÚK
                                          Kár a mamáért, kár,
kár, hogy nem érte meg a holnapot, kár érte, kár!

HANG
És csönd lett újra és látta az atya rebegni
ujjai közt a kitépett meszes hajat,
és látta az atya tolakvó könnyein át
ahogy a hullt favirágból fehér kerekek,
nagy teleholdak tömörülnek fái tövében
s merülnek el, míg fönt kerekülnek zöld csecsemők,
és látta a bolond fecskét ahogy úntalanul
tömi a pöttöm aranyszájú puttonyokat,
és látott hiszékenységet: özvegy sárgarigót
ahogy ablaktükörben randevúzik sárga lánggal
s csókolja a semmit, és látott az atya magában
megbántott szívet bicegni ropogó ér-mankókon
epéje tócsáiban, akár egy leköpött koldus,
és belsejét kifordítva látta a láthatáron
mérgesen égni, látta önmaga alkonyatát,
s a gyászöltözetet, a virággal bélelt gödröt,
úgy ült a pillanatban, almafatörzsnek dőlve,
fejénél fölfeszítve szűzfehér gödölye-bőr,
angyali irhácska, díszlet a tragédiához,
tarkót becézni jó, de feje az őrült atyának
megrendült a csöndben az újabb rohamtól,
mert akkor mennydörgető fiai jöttek megint.

FIÚK
Jóestét, jó atya, jóestét édesapánk,
cserebogárillatu estét, akolszagu estét,
lapulevél-ízü kecsketejes estét,
csillagokra nyelvetöltő mécs-bohócos estét,
csigabiga-kanyarokat, béka-dinamikát,
denevér-aviatikát az édesapának,
történelem-előtti atyánknak, ős-tatánknak,
akit, íme, örvendezve szórakoztatnak
vérszerinti vendégei.

ATYA
                                                  Hívatlanok,
és csúfok, akik megcsúfolják alkonyatom!

FIÚK
Akik az alkonyat vértavain szűzen úsznak
s aggatnak az égre báltermi girlandokat,
és megtáncoltatják szemedet hogy könnye kihullik,
hogy élhess erőben, akár a hegyek, a Ság
meg a Somló.

ATYA
                             Ti fölkoncoltok hegyeket is,
hentesei az örök dolgoknak, és hiába
húzkodtok gyolcsot az égen, átüti a vér.

FIÚK
Kellene vígadnod végre, hogy utódaid
fölszálltak az aklok mocskából, az osztozkodás
fertőiből, lélekferdítő kuporiság
tébolyából, a hitvallás cirkuszaiból,
föl, – föl az űrbeli ércek és fények közé,
a szeplőtlen anyaghoz, hol tiszta lesz a lét,
leszünk a mindenség bűntelen pásztorai,
ott nem lesz ragály, nem kergül meg ember, se nyáj
ott sugár-tej s láng-arany bundák viharzanak,
tükrüknek a te irtó óceánod is kicsi,
s már nem jövünk vissza, nem jövünk vissza soha
mételyes rétre, mesgyekővel egymás fejét
beszakítani nem jövünk vissza soha.

ATYA
Jobb lesz a földnek is.

FIÚK
                                     Nem jövünk vissza oda,
ahol megőszül a haj, ahol húz a nehézség.

ATYA
A föld szabadul meg hűtlen koloncaitól.

FIÚK
Bátor, ki fölrepül!

ATYA
                                 Gyáva, mivel elmenekül
törvényeiből a földnek, véremet gyalázza.

FIÚK
Te véred hajt minket, s a zsarnok dezoxiribo-
nukleinsavak is hozzád hasonlítanak,
de rossz sorsodnak folytatása nincs, hát vigadj,
tombolj a sírig, egy porszemed se kell örökül.

ATYA
Kitagadva vagytok régen, sajnos csak a szívből,
más értékem jóval előbb kárba ment rátok,
eszem is elment, haldoklok már, sírni tudok csak.

FIÚK
Nyakát a hattyúdalnak csavard ki, füttyöt akarnak
a te fiaid!

ATYA
                                     Nem fiaim, dögmadaraim!

FIÚK
Zöld levélen sípolj, zengess nádihegedűt,
csókolja a hold karaját sarkadon a patkó,
nyírhatatlan bakszakállad fujja át a szél!

ATYA
Sípnak való csontjaimat fujja át a szél!

FIÚK
Atya, ne tagadd meg szádtól a tort, ne tagadd,
ha délibábod, a nálad is vénebb, kihúnyt.

ATYA
Szétcsigáztátok előttem, és látom az égen,
látom a röpködő keresztekre fölfeszítve,
vékony ezüstnyála, golgota-pírja megőrjít,
s kavarom a semmit, megfogódznom nincs már mibe.

FIÚK
Fogóddz a borosüvegbe, a sörösüvegbe,
felelned nincs már miért, neked mindent szabad.

ATYA
Nekem szabad immár innom a hitvány levekből,
szabad a parázna pancsoktól kapnom csömört,
nekem a sört is büdös hordóból méretitek,
ahová a kígyó döglött, lóhugyat inkább innék,
de már az sincs, de szalagosan nyerítező
üveg-acél kurváitok sárlanak olajt,
jó illat, jó íz nincs, lehűtött condra a hús,
olvad erőtlenné, de a nyű frissen mulat,
kenyeret patkány-prémeset löktök, mulass, tata!

FIÚK
Ó, te liliom-szájú atya, ölj gödölyét,
de öltözz tiszta fehérbe.

ATYA
Öltem gödölyét,
gyönyörű gödölyét öltem, a neve is szép volt,
Remény, Reménynek neveztem – hogy vagy Remény,
megyünk legelészni, Remény, a zöldbe, a harmat
függői közé, ott vadibolya-levelet nyírhatsz,
nyulsóskát meg csibehúrt nyírhatol ollócskáddal,
selymed ékesedjen, dagadjanak lánybimbaid,
ó, dédelget a lelkem, lesegetlek áhitattal,
kápolnai zászlókon is hópehely-arcod látom,
ó, a Szűzzel tévesztlek össze könnyeimen át,
könyörület ha van még, azt a te jóságod adja,
növekedj nagyra, támaszom csak te vagy, Remény!

FIÚK
Növekedj nagyra, támaszom csak te vagy, Remény!

ATYA
De ti belepofáztok ügyembe, ráordítva
a kedves tavaszi táncra, a gödölye-örömre,
szilánkos telet okádtok a gyönge virágra,
üvegököl-szemmel a világot megveritek,
szérümre lenéztetek s vak lett a gödölye, vak!

FIÚK
Vak lett a gödölye, ó vak remény, vak, vak, vak.

ATYA
Vakogtok sírbontó ebek a koncra, de én
annyiszor zúzódtam s jajdultam el kéken, lilán,
ahányszor a gödölye nekiment a falnak, fának,
neki a fejsze fokának és hordta fején
a játék vér-csillagát akár egy árva kislány,
aki ha táncol, megütik – nem bírtam elviselni,
nyakára a szalag mellé odatettem a kést.

FIÚK
Odalett a remény, meghalt a vaksi remény!

ATYA
Jaj, gida, gidácska, bocsáss meg szalagos árva
a késnek, a megszánó kéznek, öreg fejemnek,
de ártatlan véred jelölje meg őket örökre,
üvegálarcon át arcukat szeplővel üsd,
ne rakhassanak fészket a csillagok bizalmába.

FIÚK
Jaj, már igazán nem ismerünk szegény apánkra.

ATYA
Minek a zöld és minek a föld már, ha te nem élsz,
helyedbe jöjjön aszály, villámló sárga botokkal
zúzzon meg zöldet, hajnali-függős zöld füleket,
jöjjenek a sáskák, ne legyen a fának árnya,
csak a berregő szárnynak, potrohok hengerének,
csak a hemzsegésnek, hogy kölkeim röptit ne lássam,
ide a szakállamra, szélfújta fakó hajamra,
ide ingemre, őröljék meg inaimat,
csontjaimat is, csak jöjjenek a csörömpölő
zöldszárnyú malmok, ha élnem nincs már miért,
Remény, ha nem élsz már, társam az üldöztetésben.

FIÚK
Sírjon az ég, sirasson embert, ne gödölyét!

ATYA
Kislány vagy nekem, kékszalagos, fehérharisnyás,
lakkcipős pici szűz, aki a léceken is
örömömre végig sétált, aki hónom alatt
puha orral csiklandozott és nevettetett,
aki ríkat most engem, jaj nekem, hova lettél,
jaj nekem, jaj az asztalnak, amire feküdtél,
jaj a késnek, ami fölbontott kegyetlenül,
jaj, eperillatu húsod, jaj mária-kék
mellhártyáid, babszem veséid, jaj, a szived,
jaj, mind olyan gyerekes, gyerekhúst ki enne meg,
jaj, elföldeltelek gyorsan. Öltem gödölyét –

FIÚK
Atya, szép ma az est, és gyönyörű lesz az éj.

ATYA
Gyönyörű gödölyét öltem, téged, kit vakká tettek,
aki reményem voltál s fogadtalak kislányommá,
most hozzád vakulok, bekerít lassan a sötét,
de látlak selyem tűz, látlak a feketeségben,
ebben a korom estben én görnyedek csak a földön,
forgó fekete gömbön, jajgatva két sír között,
jaj, a harmadikba, enyémbe, elindulok!

FIÚK
Gyönyörű lesz az éj, elhallgat a kín meg a föld.

ATYA
Hangomtól, ti hűtlenek, nem menekültök soha!

FIÚK
Fúródsz a mélybe, zúdulunk mi messze az űrbe!

ATYA
Rámgondoltok, ha ropogtok a vihar szivében!

FIÚK
Sírból beszélsz, te, a sírból, a sírból beszélsz!

ATYA
A föld beszél itt, mert a föld az én torkom, a föld!

FIÚK
Ó, ne bánts már, végre nyugodj meg, jóéjszakát,
neked jóéjszakát, édesapa, jóéjszakát!



Uploaded byFehér Illés
Source of the quotationhttp://feherilles.blogspot.com

Nebo i zemlja (Serbian)

Oratorij

GLAS
I video je mudrac kroz naviruće suze
beskonačnost, i video  je ate zime
kako na  brežuljcima u nenadanom grču
na kolena padaju, i vratovi, bele
parabole strše u visinu da već para
mesto grive ih  kiti da se raspadaju
da kosti leda i ira penuše, srebrne
vode u dolini s zlatnim plamenima
nepomućenu ekstazu zelena izazovu,
i video je mudrac kroz naviruće suze
olujni skut kukute, divlje gibanje
maslačka, video je da i razrezani
prošlogodišnji panj zazeleni, zemljanu
kupolu podiže jedan siroti proklijali krompir,
i video je mudrac kroz naviruće suze
među potomcima neuništive akacije
kako se željezni kolut u lokvu rđe pretvara: -
tad su mu opet došli gromoglasni sinovi
šarajući, prljajući plavetnilo,
rutav venac ostavljajući na ohladnelo
mesto duge, neprestanim eksplozijama
glasa, kružeći, dalje rušeći sagrađeno -
a mudrac je dlanovima štitio glavu,
obručem stezao neutešno, da ne bi pukla.

MOMCI
Dobro jutro dobri mudrače, dobro jutro oče,
ponovo smo tu, poštu ti znacima odajemo,
na nebo od mašina stvarani vrisak ljiljana
kačimo i tvojim staračkim očima neprekidnu
znamenitost dočaravamo, neka likuju, sjaje,
uzdigni se već jednom iz biblijske tame,
iz mraka zemlje, zagrljaja zelene trave,
podigni pogled na nas, u novo bleštavilo,
ushićeno promatraj jurišnike horizonta,
dobro jutro mudrače,dobro jutro oče!

MUDRAC
Pa opet ste tu, sramni potomci ove zemlje,
unapred osetih: pre ste mi želudac
nego nebo okrenuli i gušio sam se
znajući: i zrak odvraćate od mojih  usta,
jezdeći  odmetnici, vi s krilima brušenih sablji,
vi s kapama bikove kože, kuglasto - glave,
vi s očima  staklenih šaka, bezobraznici -
i kao nedolični i kao ne sećam vas se
tek na čela iz kolevke i nemate kose
tek ta vitica dojenčeta koju smo nekad
u sitan snop svezali,  nad ogledalom i
mom srcu visi, kad krenete već se zaljulja.

MOMCI
Dobri mudrače, tvoje antene su dobre
ali su osobne, bezličan sistem signala
bilo gde, bilo kad, bilo kom može služiti,
na zapoved i najprepredeniju zvezdu
kao pauk šakom uhvati i isisa joj tajne,
ispljuje rezultat, crvena i zlatna slova.

MUDRAC
Crvena i zlatna slova na pogrebni venac,
ako ćete sahranu uopšte imati,
jer gde hodate samo se puknuti može,
naduvane krastače, vi labode od krvi
koji zvezde proveravate samo zato
da  i  bleštavilo zauzdate, jer napokon
ste sve pokvarili na zemlji - sramota,
takvu oholost ni Gospod još nije video -
izračunajte: dokle će Bog strpiti!

MOMCI
Ali boga nema, čega nema, nemerljivo je!

MUDRAC
Gde je nemoguće, tamo Gospod stražari!

MOMCI
Onda tvoj bog  neprestano se povlači
kao kakav kralj  kome domovinu krnje,
nestaje magla, nemoguće, zemlja tajni,
na naše želje grom se u skut pretvara,
milujemo time sebe, stene mekšamo,
sićušnu crv od rubina  iz paperja laste
do sveopšte lokve krvi uveličamo, dani
i meseci plamte tamo, komete krstare,
potvrđujući, varljive su veličine.

MUDRAC
Potvrđujući, od moje krvi ste se debljali,
šteta je vašku uveličati, i bolje je
ako gromovi u Božjoj ruci ostanu.

MOMCI
I taj koga si u prvoj prestrašenosti
za sebe stvorio, bog se degradira,
rutavom, rasparanom knutom čuva koze
kao i ti, i mrmljate o prošlosti, ali mi -

MUDRAC
Ali vi se dičite i u srebrnom plaštu
letate po nebu dok na meni trune košulja.

MOMCI
Ali mi zvezdanim glavama krčimo stazu
kroz maglu, kroz idiotluk i praznoverje,
ne klanjamo se pred idolima mahovinastih očiju
samo pred jasnim činjenicama, nas samo
znanje može očarati, u vis nas diže -

MUDRAC
Tako diže, da mi koža opet i opet puca.

MOMCI
Ali zanosna kultura osećaja ne
cveta u nama, pupoljke mrazom trebimo,
miris cveta duha kao plin  ubija,
nemilosrdne su kamilice - oči milosti,
skromnost ljubičice: smrt, poput  margarete
bele oči martirstva na lomaču teraju
jer budućnost redu, trezvenosti pripada.

MUDRAC
Željezni ste popovi, rđa je vaš cvet!

MOMCI
Jer dugmadi spremišta za alate nisu tratinčice
niti obrazi odbojnika cvatovi zove.

MUDRAC
Mrzite sve što je rascvetalo, nesretnici,
mada ste nekada voleli  i u štali
nad svoj krevet čadar od sveta pravili,
grozdovi cveta visili sa akacija,
slatke sise izgladnelim zubima grickali,
opanak od božura pravili, moji sinovi,
kao i u bajci gde ste stali  cvetovi nikli,
tokom ispita cvetom okićenim štapom
stajali kraj geografske karte i pokazali
gde je Betlehem, gde su zastrašujući okeani,
vašoj majci ste odelo od šarenih cvetova
ispleli, svečano ju obukli, ali je kraj,
prokletsvo je na vama, ne znate za oca, majku,
nemate više doma samo nebeski Babel,
nismo povezani, razlika je: zemlja i nebo.

MOMCI
Nebo i zemlja, starče, nebo i zemlja!

MUDRAC
U ime nade na zemlji u dronjcima sam bio,
radi vas sam se ranjavao: radi izbavljenja
ali ostaje bol jer i vi ste zbog mučenja tu!

MOMCI
Mi prema zakonima prirode delujemo,
sa prirodom se boriš.

MUDRAC
                                   Sa nevernicima
koji su pobegli i pljuju na ognjište.

MOMCI
O jagnjo ove zemlje, nek te napuste jadi!

MUDRAC
Do stola i mater vas je uzalud zvala,
zabadava uzdisala, oblaci su došli.

MOMCI
Na pupku su nam žigovi azbesta, odnosi
su se promenili, starče, promenili.

MUDRAC
Tek su oblaci došli, cereći đavoli,
izobličene figure su se vrtili,
stiskali, bubrili u bludu, jedan drugog
slepljeno tezmali, pas-nevestu pas-verenik,
venčanu haljinu i naborana creva
ispred vaše majke su uzeli u usta,
mesto sinova opake bande su došle,
gorde lavlje glave, bleštave od bakra trube,
nad njenom glavom lovci pakla su se razmetali,
u isčekivanju sinova njeno srce ste gađali,
pred njene oči crkve od magle gurnuli,
biskupa krokodila, pomahnitali svet,
ranjenu siku, nagrd potomak, lošu budućnost.

MOMCI
Jezivo je priviđenje staraca, bezumlje,
sve pobrka.

MUDRAC
                  Umorili ste vlastitu majku,
bezdušna deca, poslali ste joj takvu zimu
da joj je srce puklo, srce, orah od mraza,
da ju je lekar otvoriti mogao, lekar
bi dokazao, srce joj je puklo.

MOMCI
Jao, šteta zbog mame, šteta, šteta!

MUDRAC
Jao, ti siroto, ti samotna suprugo,
zar je bilo vredno njih na svet doneti,
zar ti je bilo vredno njima život dati,
poručnicima pustahija jer već smrt
gone na nas, zar je bilo vredno hraniti ih
jer i zrak od nas oduzimaju, oblačiti ih
jer naše dronjce habaju, zakrpe kidaju,
zar je bilo vredno učiti ih na lep govor
jer mesto odgovora kao gorile mucaju,
zar je bilo vredno dojiti ih jer zemljom,
crvima zemlje prerano ti suše krvne sudove!

MOMCI
Jao, šteta zbog mame, šteta, šteta!

MUDRAC
Jao, ti siroto, ti samotna suprugo,
već tad zašto ih nisi na mraz gurnula,
što ih svezane u svežanj nisi kurjaku bacila,
draga moja, te sisavce zelene glave
zašto poput bundeve nisi razbila,
bundevu svinjama, ali ti si dobra bila,
zbog njih bi i ubila, sad su te oni ubili.

MOMCI
Jao, šteta zbog mame, šteta, šteta!

MUDRAC
Jao, ti moja siroto u toj maloj kolibi,
nevesta si groblja, skut ti je mnoštvo korenčića,
znam, i mene tamo čekaš na pir kostiju,
na gozbu peska, bez pehara na piće pljuska,
jao, već u mrak, i zbog sebe crno oblačim,
jao, imaš li mira u tvom domu, u večnoj domovini,
draga moja družico, znam, i tamo te tuku,
potresaju ti humku, cepaju nadgrobni krst,
lebdeći potomci cvetove ti čupaju,
ovi čak i groblje do meseca duvaju,
u dvorištu meseca i kosti prevrću,
jao, ni na zemlji, ni u zemlji nemamo mira,
nemamo milosti, ni život, ni smrt ne valja,
laž je i uteha sama.

MOMCI
                              Šteta zbog mame, šteta,
šteta što sutra nije doživela, šteta, šteta!

HANG
I opet biva mir i video je mudrac kako
među prstima treperi isčupana krečna kosa,
i video je mudrac kroz naviruće suze
kako od opalih cvetova beli kolutovi,
puni meseci se zgusnu u podnožju stabla
i potonu, dok gore zelene bebe pupaju,
video je ludu lastu kako neprestano
šopa sićušne zlatno - kljune putunjaše,
video je lakovernost: udovu ženku kosa
kako u odsjaju prozorskog stakla žutim plamenom
se susreće i ljubi ništa, i video je mudrac kako
povređeno srce na štakama žila u vlastitoj
lokvi žuči kao popljuvani prosjak šepa,
i izvrnuvši se video je iznutrice na horizontu
ljutito goriti, video je vlastiti sumrak
i samrtno odelo, cvećem postavljenu raku,
tako je sedeo u trenu na jabuku naslonjeno,
nad glavom mu je  razapeta nevinobela jareća
koža, nebeska ira, kulisa uz tragediju,
dobra je za glađenje potiljka, al se glava ludog
starca potresla u tišini zbog novog naleta,
jer tad su opet gromoglasni sinovi došli.

MOMCI
Dobro veče dobri mudrače, dobro veče oče,
veče mirisa hrušta, veče mirisa obora,
veče s kozjim mlekom ukusa lopuha,
veče dedečavo s žiškom plazeći jezik na zvezde,
krivudavu stazu puža, dinamiku mira,
avijatiku slepog miša za našeg oca,
predistoriskom ocu, prastarom mudracu,
koga, vidi prizor, radosno zabavljaju
po krvi srodni gosti.

MUDRAC
                                Nepozvani,
i rugobe, koji moj sumrak kaljaju!

MOMCI
Koji nevino plove prokrvljenim jezerima sumraka
i girlande svečanih holova kače na nebo
i tvoje oči na ples primoraju, da se rasplaču,
da pun snage možeš živeti kao gore Šag
i Šomlo.

MUDRAC
             Iskasapite vi i brda,
mesari ste večnih vrednosti i zalud razapinjate
laneno platno na nebo, probija ga krv.

MOMCI
Trebalo bi da se veseliš, potomci su ti
se uzdigli iz blata štale, iz kaljuže
deobe, iz bezumlja škrtosti što dušu
razdire, iz paradnih verskih obreda,
gore - gore među nebeske odsjaje metala,
do iskonske materije gde čistota čeka,
bit ćemo bezgrešni pastiri svemira,
tamo nema zaraze, ne ludi čovek ni stado,
tamo mlaz mleka i plamenozlatne bunde vijore,
za takva ogledala i tvoj okean je malen,
i ne vraćamo se, ne vraćamo se više
na metiljastu livadu da stenama međe
razbijemo susedu lobanju, više ne vraćamo.

MUDRAC
I zemlji će biti bolje.

MOMCI
                                  Ne vraćamo  se tamo
gde kosa posedi, gde težina povlači.

MUDRAC
Zemlja se oslobađa od nevernih pretega...

MOMCI
Hrabar je, ko poleti!

MUDRAC
                                  Kukavica je, jer beži
od zakonitosti zemlje, moju krv skrnavi.

MOMCI
Tvoja krv nas goni, na tebe nalikuju i
silnici dezoksiribonukleinske kiseline,
ali ti je lošoj sudbi kraj, pa veseli se, besni,
u nasleđe ni delić od tebe nam ne treba.

MUDRAC
Odavno prognah vas, nažalost iz srca samo,
ostale vrednosti što imah zbog vas su nestali,
razum izgubih, umirem, samo plakati znam.

MOMCI
Zavrni šiju labuđoj pesmi, zvižduk žele
tvoji sinovi!

MUDRAC
                   Ne sinovi, moji lešinari!

MOMCI
Na zelenom listu zviždi, na fruli od trstike sviraj,
neka tvoje mamuze mesečev kolut ljube,
nek tvoju stoletnu bradu vetar prosvira!

MUDRAC
Neka moju golenjaču prosvira vetar!

MOMCI
Mudrače, ne odriči se gozbe, ne poriči
da ti se već ugasila prastara utvara.

MUDRAC
Ispred mene ste ju zdrobili, na nebu vidim,
razapetu na plovećim križevima vidim,
rumenilo golgote u ludilo me tera
i vrtim ništa, nemam za što da se uhvatim.

MOMCI
Uhvati se za flašu vina, za flašu piva,
odgovornosti više nemaš, sve ti je dozvoljeno.

MUDRAC
Dakle već smem piti kvarne tekućine,
smem od bludnih mešanaca čemer dobiti,
meni i pivo iz smrdljivih buradi točite
gde je zmija crkla, rađe bi mokraću ždrepca pio,
ali ni toga više nema, vaše trakama kićene
staklene - čelične kurve mesto izmeta ulje stvaraju,
nema mirisa, dobrog okusa, kvarno je meso,
u nemoć se pretvara, ali živahno banči crv,
hleb s krznom štakora bacate, veseli se, starče!

MOMCI
O, ti mudrače s ustima ljiljana, ubij jare,
ali u čisto belo se oblači.

MUDRAC
                                       Ubih jare,
ubih krasno jare, i ime mu je bilo lepo,
Nada, Nadom nazvah - kako živiš Nado,
idemo u pašu, Nado, u zeleno, među
viseće kapljice rose, listove ljubičice
i kiseljak i mišjakinju možeš rezati,
neka ti se prolepša svila, sazriju bradavice,
o, mazi te moja duša, pobožno te gledam
i na zastavama kapele tvoje čisto lice
vidim, kroz suze te sa Devicom zamenim,
ako postoji još milost, tvoja je dobrota daje,
ojačaj se, samo si mi ti oslonac, Nado!

MOMCI
Ojačaj se, samo si nam ti oslonac,Nado!

MUDRAC
Ali vi prljate moje stvari, urlajući
na ljupki ples proleća, na nevino ushićenje,
tvrdu zimu bljujete na krhke cvetove,
očima staklenih šaka udarate svet,
pogledali ste mi ugar i jare slep posta, slep.

MOMCI
Jare slep posta, o slepa nado, slepa, slepa.

MUDRAC
Psi groblja, režete na ostatke, ali ja 
sam se toliko udario i kriknuo modro
i ljubičasto koliko je jare o zid udareno,
ušica sekire nasrnulo  i nosio na glavi
krvavu zvezdu  igre kao sirota devojka
koju, kad pleše, udare - nisam podneo,
na njegov vrat pored trake bodež sam stavio.

MOMCI
Nestade nada, umire ćorava nada!

MUDRAC
Jao, jare, jarence, trakom kićeni  sirotico,
oprosti bodežu, ruci sažaljenju, mojoj starosti,
ali ta nedužna krv nek ih zauvek obeleži
i kroz staklene maske pegama ih udari,
nek se ugnezditi u poverenju zvezda ne mogu.

MOMCI
Jao, stvarno već ne prepoznajemo oca.

MUDRAC
Čemu zemlja i zeleno ako ne živiš,
nek dođe suša  na tvoje mesto, sevajućim,  žutim
štapovima nek dotuče zeleno, zelene
jutarnje ukrase, nek dođu skakavci, nek drvo
izgubi senku, tek šušteća krila, valjci,
tek vreva, senke, da ne vidim let potomaka,
tu na moju bradu na od vetra bledu kosu,
tu na moju košulju neka mi tetiva i kosti
samelju, neka dođu trešteći mlinovi
zelenih krila kad već nemam zašto živeti,
Nado, družico u prognanstvu, ako te već nema.

MOMCI
Nek plače nebo, nek oplakuje čoveka, ne jare!

MUDRAC
Devojčica si mi s plavom trakom, belom soknom,,
sićušna, nevina, koja je na moju radost
na daskama šetala, koja mekanim nosom
ispod pazuha me je škakljala i nasmijavala,
koja me sad u plač tera, jao, gde si nestala,
jao meni, jao stolu na kojem si ležala,
jao bodežu koji te je mučki rasporilo,
jao, tvoje mirišljavo meso, Marija-plave
plućne opne, sitne bubrege, jao, tvoje srce,
jao, sve je tako   detinjasto, ko bi jeo
to meso, jao, brzo su te sahranili. Ubih jare -

MOMCI
Mudrače, lepo je veče i krasna će biti noć.

MUDRAC
Ubih krasno jare, tebe, kojeg su oslepili,
koji mi  je nada bio i kćerkom prihvatio,
sad se do tebe spuštam, suton me okružuje,
ali  vidim  te svilena vatro, vidim te kroz mrak,
u toj garnoj noći samo ja grbačim na zemlji,
vrtećoj crnoj kugli, jao, plačući između
dve rake, jao, u treću, u svoju krećem!

MOMCI
Krasna će biti noć, utiša se zemlja i patnja.

MUDRAC
Od mog glasa, vi nevernici, pobeći nećete!

MOMCI
Toneš u dubinu, uzdižemo se u visinu!

MUDRAC
Na mene ćete misliti  u stezi oluje!

MOMCI
Iz groba, iz groba, ti iz groba govoriš!

MUDRAC
Zemlja tu govori, jer zemlja, zemlja je moje grlo!

MOMCI
O, ne diraj nas, smiri se konačno, laku noć,
laku noć tebi, mudrače, oče, laku noć!



Uploaded byFehér Illés
Source of the quotationhttp://feherilles.blogspot.com

minimap