Nagy László: Obožavanje vrućeg vetra (A forró szél imádata in Serbian)

Portre of Nagy László

A forró szél imádata (Hungarian)

Margitnak

Szél, te véremre támadó forró szél,
nőstényoroszlán sóhaja, délövi
lárma, te sárgaréz-mellű ragyogás,
nekimész a szemnek, táncolsz, a csókod: ragály,
ifjuságom zöldfüvü halma örökre tiéd,
visszanézve látom: tüzedtől csupa sömör,
lázító szél, te vízszintesen húzó sikoly,
selyemszalag-fűrész a vállamon, ereimet
riszáló, csonthártyáimon játszó vonó
téged micsoda csillag vezényelt énellenem,
hogy lázzal elárassz, nyugtalansággal betölts,
hogy szemem csak villám-csipkéket lásson, micsoda
haragos csillag parancsa a hangod, hogy irgalom nincs,
és irgalom nem lesz? – de így kell, de így kell nekem,
ha jól esett babonád mérgén kezdeni életemet!
Itt forogsz nyakam körül, kerekülsz uszályosan,
cián és arzén dühével világolsz, örökre bezársz,
íme, a torkom a tengelyed, te izzó korong,
óriás aszály-gallérom, lázálmok-pörgette tál -
tele vagy áldozatokkal, letépett kincseimet
sejtetve süvítesz körbe, éretlen szerelmem, csók
vad-ízű fürtjeit hordod, sír benned pirkadatom,
ártatlanságom báránya, szűz versem, arany hajam,
pénzt érő tajtékom, édes vétkeim láncolata
s középen bolond fejem is, mert neked énekelek
örvények örvénye, babiloni fojtó koszorú,
te forró, te sárga, te cigány szél, – te cigány!

Állj le, vagy lassulj, kincseimet akarom látni!
Hályog-bugyorba bekötve háborog boldog korom,
szám erejével kibontom, szimatolom idegesen -
kölykeit a fáradt állat: bámulom emlékeim.
Vérem és szemem emléke, mesebeli fény
s gyötretés udvara, ott él a kicsi király,
a világ közepén, a meggyfa tetején, s fújja a szél,
a szenvedély zöld-piros tornyában élő harang -
én vagyok az a harang, szerelem s riadalom
bongása bennem, nem hallja senki, senki se lát -
nézz ide fekete lány! Csak a nyaklánca dobál
arcomba rézpénz-napokat, szemeit a búzavirágról
nem emeli rám, pedig durmol a vérmes banda,
a kolomp-kalapálók, a réz-üsttel rémlők álma sugárzik,
szakálluk, hajuk a fűben, fekete körmük a fűben,
hanyattfekve álmodnak a nők is, kitárva a mellük,
ruganyos halom, hol tejben és cukros nyálban
csuszkálnak a göndör babák-ó, van-e isten!
Nézz ide fekete lány! Csak a sisakos mellei néznek,
búzavirág-koszorúba, azúr bilincsbe köti magát,
pedig horkol a kordéban ülve a vajda biblia-sötéten,
ferdén az ítélet tornya, kifogott szamarai:
patkós nyulai méláznak az árpakalász aranyában,
de áldassék a mózesi nyakszirt a kordé farán,
hordó-feje csüngjön, horkoló száját süsse a nap,
ezer fogát cirógassa, fűre leomló
haját és boros nyálát lengesse a szél sokáig!
Gyere ide fekete lány! Föláll és fordul felém,
kicsi rézkohó-csípeje megfeszül s combja közül
mint aranyírás a szentek avatott ajkairól
fényes csoda-szalag ível. Ne félj, a szemem lehúnytam.
Szép koszorúd van. Szép vagy. S forró akár a szél.
Mirigyeim égve-égnek, pengenek érted fogaim,
letérdelek érted, káromkodok érted – ó cicomás
kárhozat ez a délután, halálfejen tollas kalap!
Hallod ezt a lármát? Litániáznak Máriához,
banyák a tudatlan szűzek selyemhavu zászló-ligetben.
Megzizzaszt ez a lárma, a gabonatáblákon át
lobogók, zsibogó csengők, rémes harangok jönnek,
meghalsz te gyalázatos, kiált a plébános úr, a kardok
óriásra nőnek, s dagadozva a magyar királyok
rámlovagolnak – ó átkok, megrontjátok álmomat is!
Itthagytál, fekete lány. Koszorúd alvó karomon
drága kékpikkelyű kígyó, kinyúlva borzong,
országút fehér porában vonul a sörényes banda,
dalodat bánatomra hullatja a forró szél.

Ülve a sárga sáncon kívánlak nyugtalanul,
dúdolok érted, magamat kábultra bagózom érted,
s mire ujjaim, ajkaim arannyá érnek, megérkezel,
ríkató-nevettető móka jön, árva kis feje kopasz,
s kévébe kötött haját a lábamhoz ejti vonítva.
Ki nyírta meg a tündért? A halál – azs a vén halál,
egy talpas kis tükör miatt a halál – azs a rohadt halál,
ebe elfogta, fia lefogta, úgy nyírta meg a halál.
Meghalok, ha sírsz, idesüss, ez a báránykafelhő
könnyeidet issza, e pusztítótól hajad lesz hamar,
a vénembert pedig fiastul, ebestül kiherélem,
besózom, bepaprikázom, ne nyírja meg a tündért soha.
Holt hajadat ontom a szélbe, minden szálára jut egy madár,
fölviszik a kék levegőbe, ott rebegnek édesdeden
s madárfészkek mennyországa örvend a te fényes hajadnak.

Oroszlánfejű tündér, zengeted vérem szobáit
mikor a város zöld öve sorvadni kezd a hőben,
mikor sóhajtva kifakul minden torony,
a vityilló kátránypapír-födele pörge levél,
kehes lovak zihálnak begyémántozva legyekkel,
a szél idején, mikor a zománc pattog
fűbedobált rossz fazekakról, palánkról a léc,
a szél és láng idején, mikor egy tévedt sugár is
szivendöfi a hegedűt, s parázsló beggyel jajongnak
föl-alá szállva a pacsirták: isten jojói,
ha már hanyattestem s rínak a tücskök hajamban,
s fogaim közt füstölve kigyullad a fűszál,
mert várja a tűz a tüzet, s nehogy hiába várja:
sárgaszoknyásan fejem fölött átlépsz, te gyönyör, te gyász!

A Grand Hotel B-ben a vén pincérnek bevallom:
a balcsiki szél, papa, a balcsiki szél,
az eszi a vérem, szárítja a csontom, de irgalom nincs,
nem óv meg tőle se jégszekrény, se északi csillag,
íme a forró levél : ha bátor vagy, várlak újra! -
besötétített szobámban üzenete sárgán lángol,
zsaroló vízióval harcol a szemem, de hiába:
ég a homokbánya fölött a végső zöld korona,
kettőnkből rakott máglya, szerelem emészti el,
ikonokat elönt a láz, a fákról izzó uszály
s Dobrudzsa száz perzsa ménje rohan ordítva
hűlni a Fekete-tengerbe – jaj nekem, jaj!
A reptéri vámos pisztolycső-szemeinek bevallom:
igen, a rózsát kivittem, de csak üszkét hoztam haza.

Megérkeztem, de hová! Katonás kő-emberekhez,
kő-fejükbe fúrt lukon át kisüvít a hideg:
kő-vé-vál-tozz, kő-vé-vál-tozz, kő-vé-vál
Nem! Nem változom kővé, kő-emberek, jaj, ti kövek,
a forró szelet imádom, kiabálok érte sírva,
hidegetek ellen, kő-urak, forgatom tüzes késem.
A te mosolyod éget, gyere velem Sávos Hajú,
majd ráénekeljük a kőre a vér sikolyát,
szenvedni nagyon tudok – a sors az idillt megölte,
de az iszonyat vizein, s a borotvák élein is
átvisz a forró szél, mert magának rég kijelölt.
Csoda, hogy elfér ide, albérleti pici szobába,
fogaid villáma, táncoló sávos hajad,
fullasztó gyönyöröm! Forró vagy akár a szél!
De kővé váltak a kiszemelt násznagyok idő előtt,
koszorús-lányaidon csupa mészkő a csipke,
esküszünk rózsás blúzban, egyetlen ingben szelíden,
kilencszázötvenkettő, a lagzi egy tányér fekete meggy
s Csuri nagysága kredencéről pattogó kenyérhajak.
Hányingeresen fehér ingemben vonaglik szád és szemöldököd
s aranyharsonák szavára érik a te méhed gyümölcse!

Szél, te síromat vigyázó forró szél,
te hű ebem – inkább hű ordasom,
ki az a csillag, ki ide-ültet fölém,
ki küld ide téged, hogy itt se nyugodjak soha?
Pedig húsom nincs már, csak a csont, csak az árva csont,
csak dús hajam s őrölhetetlen koronám!
Szél, te csoda-kisütő szél, te prófécia,
súgod-mormolod-süvíted: eljött a föltámadás!
Legelőbb te állsz lábra, a nyirkot, a sötét hideget
megölöd s a földnek esel, te tüzes,
te cigány szél, a dögöt is kikaparod,
szél, szilaj angyal, a lelkedet fújod belém,
rámrakod koronám, s beűzöl az Édenbe, kard-ragyogás,
föl a zöldfülű dombra, randevúra a nagy hold alá
minden éjszaka hozzá, kit kiszemeltél nekem,
hogy minden hajnalban ámuljon el a világ,
fekete foltokat látva a domboldalon:
odanézzetek, oda, a Szerelem ujra odahevert!



Uploaded byFehér Illés
Source of the quotationhttp://hycry.wordpress.com

Obožavanje vrućeg vetra (Serbian)

Margiti

Vetre, ustao protiv krvi
vrući vetre, uzdahu lavice, južni
žamoru, žuti odsjaju bronzanih grudi,
u oči srljaš, poljubac ti je: zaraza,
zelena trava moje mladosti zauvek je tvoja
gledajući unazad vidim : od tvoje vatre sam   hrapav,
buntovni vetre, što ispuštaš horizontalu krika,
na ramenima svilena traka testere, žile
mi piliš, gudalo na membrani koštane
srži, koja zvezda te je vodila protiv mene
da me vatrom preplaviš, nemirom ispuniš,
da mi oči samo vezove munja vide.
od kakve ljute zvezde je zapovest, da milosti nema,
i da je neće biti? - al tako, tako mi i treba
kad mi je godilo život na otrovu praznoverja početi!
Oko vrata mi se vrtiš, u vrtlozima skutova
svetliš besom arsena, ciana, zauvek me zatvaraš,
vrat mi je tvoja osovina, ti, užareni disk,
golemi ovratnik suše, u bunilu vrcana
činija - put si žrtava, otkinuta blaga mi
strepnjom obavijaš, nezrela ljubav, nosiš divljim
okusom grozdove poljubaca, plače u tebi moja
zora, jagnje bezazlenosti, pesma nevinosti,
lanac slatkih grehova, kosa zlatna, i u žiži
moj suludi um, jer tebi pevam vrtlog vrtloga,
babilonski venac što guši, ti usijani,
ti žuti, ti ciganski vetre, - ti Cigančice!

Stani, il' uspori, svoja blaga želim videti!
Svezan u naramak od mrene buni se moj sretan
vek, snagom usana razdirem, nervozno njuškam –
kao umoran pas štenad: promatram svoje uspomene.
Prisećanje oka i krvi, odsjaj bajki
i dvorište propaćenosti, tamo živi
mali kralj, u centru sveta, na vrhu breze, i nosi
ga vetar, zvono u zeleno-crvenoj kuli strasti –
ja sam to zvono, zvuk ljubavi i bojazni u
meni, ne čuje to niko, ne vidi me niko –
pogledaj, crna curo! Samo njen đerdan baca
mi u lice dane bakrenih novčića, na me ne diže
pogled s krasuljka, a sangvinična banda drombulja,
sjaje snovi kovača klepetuša i bronzanih bakrača,
u travi su im brade, kose, u travi su crni nokti,
i žene razdrljene poleđuške sanjaju,
elastične humke gde u mleku i medenoj
slini kudrave lutke klize - zar bog postoji!
Pogledaj, crna curo! Tek me kacigaste grudi gledaju,
sebe u venac različka, u okovani azur veže,
mada vojvoda na taljigama u mraku psalma duboko spava,
iskrivljen je toranj presude, ispregnuti magarci:
potkovani zečevi u žutilu ječma tumaraju,
al halal lobanji proroka u šaragama,
nek mu visi naduta glava, usta nek sunce ozari,
zube nek miluje, na travi raštrkanu
kosu i gnusnu slinu nek vetar dugo talasa.
Dođi, crna curo! Ustaje, prema meni se okreće,
uzak bronzani struk se napinje, od bedrenjače
kao zlatni stih iz usta svetaca čudovišni
svod se proteže. Ne boj se, oči su mi zatvorene.
Lep ti je venac. Lepa si. I kao vetar vruća.
Vatrom gore moje žlezde, zubi za tobom zvekeću,
klečim zbog tebe, psujem zbog tebe - gizdavo prokletstvo
je to popodne, pernati šešir na mrtvačkoj glavi!
Čuješ li tu galamu? Večernja molitva Mariji,
u dolini svilenih zastava, babe i glupe device.
Prestraši me ta galama, preko pšeničnih polja
barjaci, čudan zveket užasnih zvona dolazi,
umrećeš bedniče, poviče gospodin župnik, mačevi
golemo narasli i oholi mađarski kraljevi
konjima gaze me - o kletve, i snove mi kvarite!
Napustila si me, crna curo. Na mom ramenu
tvoj venac je ispregnuta zmija modre krljušti,
grivaste bande duž bele prašine druma se vuku,
tvoju pesmu vruć vetar na moju žalost duva.

Sedeći na žutom nasipu žarko te želim,
za tobom pevušim, duvan do iznemoglosti pušim
i kad mi prsti, usne u zlato sazriju, stižeš do me,
otužna-smešna prilika dolazi ošišane glave
i u snopove vezanu kosu uz nogu mi spušta.
Ko je ošišao vilu? Pa smrt - islužena smrt,
smrt zbog malenog ogledala s postoljem - ta trula smrt,
pas uhvatio, sin zgrabio, tako ju je smrt ošišala.
Umirem ako plačeš, pogledaj, ovaj proziran
oblak suze ti upija, od tog sredstva kosa će ti izrasti,
a starcu i sinu i psu mošnice ću smožditi,
posolit ću i zapapriti, da vilu nikad niko ne striže.
Mrtvu kosu vetar nosi, ptice kljunom uzimaju vlasi,
lete s njima u beskonačnost, ushićeno lebde tamo,
krenu u raj ptičjih gnezda gde tvoju sjajnu kosu hvale.

Vilo, s glavom lavice, oživiš mi krvne sudove,
kad u vrućini zelenilo grada vene,
kad teškim uzdahom svi tornjevi blede,
i crep trošne kolibe poput suhog lišća pada,
i muhama okićeni, sipljivi konji dahću,
za vreme vetra, kad gleđ pucketa
sa odbačenih sudova i dasaka s tarabe,
za vreme vetra i vatre, kad jedan zalutali zrak
violinu usmrti i usijanom gušom slavuji
bezglavo leteći kukaju : božji kalemi,
kad sam već pao i u kosi mojoj cvrčci plaču
i među mojim zubima trava zadimi
jer vatra vatru čeka, i da uzalud ne čeka:
preko glave mi prelaziš u žutoj suknji, ti naslado, ti koroto!

U Grand Hotelu B priznajem starom konobaru:
vetar sa Balčika, taj vetar sa Balčika
krv mi ždere, kosti mi suši, al milosti nema,
ne štiti me ledena škrinja, ni severna zvezda,
zov vrućeg pisma : ako si hrabar, opet te čekam! –
žuto gori poruka u mom zamračenom kutku,
moje oči vizije ucenjuju, al uzalud:
nad peščanim rudnikom gori zadnja zelena kruna,
od ljubavi, od nas dvoje načinjena lomača,
ikone vatra preplavi, užareni skut drveta,
i stotinu perziskih pastuha Dobruđže juri
u Crno more tražeći hlada - joj meni, joj!
Priznajem izbuljenim očima carinika:
ružu sam izneo, al tek njen pepeo poneo.

Stigao sam, al gde? Do postrojenih kamenih bića,
iz probušenih kamenih glava zima huji:
ka-men-si-već, ka-men-si-već, ka-men-si.
Ne! Nisam kamen, kamena bića, joj, vi kamenovi,
ja vruć vetar obožavam, plačući vičem za njim,
protiv ledene kamene gospode vrućom sabljom se branim.
Prži me tvoj osmeh, dođi sa mnom Prugasta Koso
već ćemo na stene opevati krik krvi,
patiti znam ja - idilu je ubila sudbina,
al preko talasa užasa i oštrica noževa
prenosi me vruć vetar, jer nosim obeležje.
Čudo, da stane tu, u iznajmljenoj sobici
odsjaj tvojih zubi, prugasta kosa što se talasa,
slasti koje guše! Vruća si kao vetar!
Al odabrani kumovi su u kamen pretvoreni,
deveruše krečom vezane košulje nose,
venčavamo se u ružičastoj košulji, jedinoj,
devetstopedesetdruga, slavlje uz tanjir crne višnje
i sa kredenca gospođe Čuri sušena kora hleba.
U mučno-beloj košulji grče se tvoja usta i veđe,
uz zvuk zlatnih fanfara sazreva plod tvoje maternice!

Vetre, ti kriptu mi čuvaš, vrući vetre,
verni moj psu - rađe verni moj vuče,
koja zvezda te je nad mene stavila,
ko te tu šalje, da mira ni ovde ne nađem?
Mesa nemam, samo kosti, usamljene kosti,
samo bujna kosa i nesameljiva kruna!
Vetre, ti što čudo isijavaš, ti vetre, ti profecijo,
šapćeš-mrmljaš-urličeš : došlo je vaskrsnuće!
Prvo ti staneš na noge, vlagu, mračnu zimu uništiš
i samu zemlju napadaš, ti usijani,
ti ciganski vetre, i crkotinu iskopaš,
vetre, razuzdani anđele, dušu u me usadiš,
krunom teretiš, goniš u Eden, sjaj mačeva,
gore na zelenu humku, u susret punog meseca,
svake noći do nje, koju si za mene birao,
da svake zore svet sa snebivanjem
promatra crne pege na padini humke:
pogledajte, tamo, Ljubav je ponovo zasela tamo!



Uploaded byFehér Illés
Source of the quotationhttp://feherilles.blogspot.com

minimap