Nagy László: Recitator (A versmondó in Serbian)

Portre of Nagy László

A versmondó (Hungarian)

Zsána Nikolova ablaka tárva

ingatag jegenyékre, eleven tüllök

poklaira, fényre, pára-örvényre,

de ő a tavasznak hátat fordít,

hiába a tünemény, levegőt-kavaró

sárga és fekete madarak csatája,

csőrök vércseppje, tollak esése,

mert ő a hegynek is hátat fordít,

ezüst-erű magas homlokának,

hóvíz-függönynek, miatta a medvék

bokszolhatnak ferde szivárvány-ringben

és beborúlhat a zöld övezet,

falait robbantva pillanatonként

udvaros csillagokat röföghet a vadkan,

ormánya feltúrt pici lila szoknyát:

emelhet ibolyát a nappali holdba,

mert ő a holdnak is hátat fordít,

hátat fordít a végtelenségnek,

csillag-bölcsőkkel forgó erőknek,

más ritmust átverő űri királynak,

az űr kigyulladt hulláinak, úszó

üstökösöknek s nyüveiknek, a vad

elemi részek zivatarának –

mert a mi tragédiánk érdekesebb,

mert a mi tragédiánk vérem és véred,

lélek és lélek karambolához

minden űrbeli katasztrófa törpe –

ragyogva itt ember tündérkedik,

s mennyei cirkuszokat semmibe siklat,

háta síkjától tavasz és madarak,

mámor-szakállú vadak, a világ

tornyai letűnnek, csak ő létezik

selyme éjjelében, mégse gyászban,

költők öngyilkos tüzétől virúl,

torkából megszüli nékem az angyalt,

a végzetes szenvedély angyalát, íme

ropog a test árva kis kápolnája,

jön ama bizánci szárnyas kifelé,

a fogak küszöbén ágaskodva

növekedik szárnyasan, sörényesen,

delelő ajándék, álma a vérnek

betölti a lázzá vált levegőt,

repeszti ketté, feje rámcéloz:

gyöngyfüggöny-szárnya jégverés rajtam,

hajsátra hatalmas éjszakám,

külön világom, itt kuksolok

a Hang teremtményei közt megigézve,

térden a valóság hamujában

hol sült béka a jelent jelentő

aranyóra s palaréteg a májusos naptár,

mert csak az igéző Hangot hallom,

szélként a gondolat gondja borong

s fényesedő láncok hullámain

rebeg már az örök és sötét vitorla,

itt országot-érő csípő mosolyog

s forgat bolygókat maga körül,

hóhérolt fejeket, balladák

vörös labodáit koszorúban,

hogy a szív nyögjön, pióca-szemöldök

rándul a szivárvány helyébe, harcos

hét-tükrű sisak az ég üvegét

csikorogva végighasítja,

hogy utána a könnyek vonuljanak

feltolakodva, hogy lent a sasok

ekévé váljanak ráúnva a dögre,

de a dühök azok nem csitulnak,

de a zászlók, a zászlók nem békülnek,

öltözik menyasszony-ruhába a kard,

hogy a zsarnokkal háljon, zúzmara-

kastélyok közt is zöldel egy olajfa,

idehordja a rongyos szabadság

rubintjait: lószügy-nagy sebeit,

mert ez a mítosz örök, a hit is örök,

Lázár, aki sétál s rohadó ingét

zöld erdővel tépeti magáról –

de bárány-koponyás halmokon át

elfeketülve jegenyék jönnek,

siratóasszonyok, téged siratnak

édes szabadság, érted lerogynak,

s az esküszegő már nem virágzik,

véres havakban nyüvi már hetedik

lepedőjét, csak az átok virágzik,

magam is cserepes számra veszem,

átkozódni tanulok a Hangtól,

éltető szerelem, érdekünkben

kiáltok: aki egymástól eltép,

tépje ki fekete pestis a lelkét!



Uploaded byFehér Illés
PublisherMagvető kiadó
Source of the quotationVersek és versfordítások 1-3
Bookpage (from–to)328. oldal
Publication date

Recitator (Serbian)

Širi se prozor Žane Nikolove

na vitke jablane, na pakao živih

koprena, svetlost, vir obalnih para,

ali ona okreće leđa proleću,

uzalud je čarolija, bitka u zraku

isprepletenih žutih i crnih ptica,

pad perja, krvareći kljunovi,

jer ona i brdu okreće leđa

visokom čelu srebrnih žila,

snežnom - vodenom zastoru, medvedi

mogu se tući u kosom ringu duge,

i može se zeleno smračiti,

zidove rušeći svake sekunde vepar

može besno izdisati zvezdane avlije,

njuškom razrovati sitnu ljubičastu suknju:

ljubičicu do meseca danju dići,

jer ona i mesecu okreće leđa,

okreće leđa  beskonačnosti,

vrtećim silama u kolevci zvezda,

svemirskom vladaru drugih ritmova,

užarenim leševima nebesa,

jadima plovećih kometa, divljoj

oluji osnovnih čestica -

jer naša patnja je zanimljivija,

jer naša patnja je moja i tvoja krv,

u usporedbi sudara duša

sićušne su katastrofe svemira -

ozareno ovde je čovek nimfa,

ništavnim proglasi cirkuse neba,

nestaju joj sa površine leđa

ptice i proleće, opijena divljač,

tornjevi sveta, samo ona postoji  u

svilenom mraku, ipak ne u žalu,

od samoubilačkog žara pesnika

buja, iz grla rađa mi anđela,

anđela sudbonosnih strasti, evo,

podrhti usamljena kapela tela,

izbija taj krilati iz Vizantije,

u podnožju zuba nakostrešeno

se razvija perjasto, grivasto

tumarajući poklon, san krvi

ispuni u groznicu pretvoreni  zrak,

prepolovi ga, glavom mene cilja:

biserna krila su za mene tuča,

čadar od kose beskrajna noć,

moj zaseban svet, opčinjeno

tu među stvorenjima Glasa šćućurim,

u pepelu stvarnosti klečeći

gde pečena žaba znači zlatan sat

sadašnjosti i sloj škriljaca majski kalendar,

jer tek očarajući Glas čujem,

mesto vetra čemer misli kruži,

i na valovima sve sjajnijih alki

muca već večan i mračan jarbol,

tu zemlju dodirujuće bedro se smeši,

oko sebe planete okreće,

odrubljene glave, u venac

svezane crvene labode balada,

neka stenje srce, pijavica - obrva

stupa na mesto duge, ratoborna

kaciga sa sedam ogledala

škripeći para staklo neba,

nek posle nagomilane suze

defiliraju, nek dole orlovi siti

crkotinama u plug se pretvore,

ali taloženi bes se ne stiša,

ali zastave, zastave se ne mire,

mač se u veo neveste oblači

da s tiraninom konači, i među

dvorova inja zeleni jedna maslina,

tu gomila dronjave rubine

slobode:rane veličine konjskih grudi,

jer taj mit je večan, i vera je večna,

Lazarus, koji memljivu košulju

sa sebe zelenom šumom kida -

ali preko brežuljka s lobanjama

ovnova garni jablani stižu,

narikače tebe oplakuju

slatka slobodo, zbog tebe kleče,

ne cveta više koji zavet lomi,

na prokrvljenom snegu već sedmu plahtu

haba, samo kletva cveta u jarku,

i ja ju na ispucale usne

uzimam, učim kletve od Glasa,

ljubavi, koja nas čuvaš, u našu

korist dižem glas: ko nas razdvaja

nek mu crna kuga dušu isčupa!



Uploaded byFehér Illés
Source of the quotationhttp://feherilles.blogspot.com

minimap