Nagy László: A zöld sátor elégiája

Portre of Nagy László

A zöld sátor elégiája (Hungarian)

Voltam én boldog is,
csontomig boldog ama völgyben:
az ártatlan Farkastorokban,
de ordasos korban boldog,
aki csodaütötten remél,
mert ingem riadalom jelképeként
legyűrve a bokor alá,
mert öltözöm az erdő meg a nap
zöldarany reflexeibe olyanná,
ki az üszök-hozó bandák szivét is
átdöföli nyári szemével.
Ama völgyben, a Farkastorokban,
nem voltam veszendő, kiírtható
a világ jegyei közül, se magányos,
mert mátkám a nomád isten édeslánya,
zengés, de lánctalan, levélkoszorús,
kinek nászajándékul küldi a sas
a legszebb tollát, hogy utálja a port.
Oltárunk rőzse tüze, szép az eskű,
nikotinos ujjacskák emelkedése
őrjítően üres zenitre a korból,
s koholva a jövőt, a mesét:
leveles ágból kettőnknek sátrat
én hajlítok majdani pátriárka,
az ősmama keze pedig vízben lappang,
rákok a fölesküdt ujjacskákon
csüngnek alá mohosan, konokan,
satuba fogják a rózsát, holdat,
de fazékbeli sírásuk jobban fájdít,
érezd a helyükbe magunkat
ahogy centuriók főznek veresre
s körmünk csikorog egy kondér falán.
De hála, a szerelem zöld sátorba
csókolózni fektet, s a magunk tüze
kínlat a gyönyörre hallatlanul,
étlen is a kreol csúcsokat hágom,
napfoltos hátamból zápor ered meg,
vadezüst cimbalom kívül, belül,
míg nyála kiszárad cukros szádnak,
s már egymás mellett fekszünk fölfeszítve
hattyúi keresztcsontunkra aléltan,
szép ál-halálban – de így is látom:
fölszállsz a zöld ágak ívein át,
légrepesztő lábaid énekelnek
s szivárványbugyorban hátacskádon
átmented a harmadik évezredbe
a porontyot, a csillagszeműt.
Most mennyezetem, mennyem, napom is mész,
most mészből pattintott leveleknek,
álomból fölrepedt szemhéjaknak
randevúját kell megérnem, idő.
Itt feküszik hanyatt acélrugókon
halványságom, de nem ez vagyok én,
ez a test nem enyém, valahol távol
egy zöld porondra igazi valómat
leszögezted, idő, elrekesztetted,
elsikkasztottad s még rácsok közt se
mutatod, bár cirkuszos úr vagy, idő.

Idővel paloták, házak, erős várak –
búgom a virágzó sort, de idővel
erős fog, hajzat és tűz is romolnak,
a mén tömör labdája, a gének, a vér,
s nem érkezik címre az ér postaútján
a küldemény, vagy föl se adatik,
szűz csomagként salakba fordul a só,
magnézium, foszfor s téved az óceán
éjszakájába virágoskertnek, idő.
Már nincs szavam értük és nem pityergem
magamhoz az ibolyántúliakat.
A tűzközpontokkal pepita űrben
sugárutak, lángkerekek, más-más távlat
varázsa se vonz, mert én sehová
nem óhajtok eljutni, istenhöz se.
A kozmoszi, egyházi vígaszt egyként
személyem ellöki. Miért legyek én
fűszál, vagy angyal, vagy éppen kakukk?
Végemben a kezdet? Ez jó mondóka,
mert megfordítva is rossz, ó mylord,
a laurus cilinder, mely ezt költötte,
pont ilyen magas és mély és kerek.
Itt világos kín beszél, dehogyis a gőg,
mert mész a mennyezetem, mennyem s napom,
s még zöldjét veszejtő fülem nem elég
fakó, a mész-lomb zenéje még bántja,
szívem se elég fakó, a várhatóval
a megbékülést még utálja, s hiába
pazarlom a vért a számon is át,
még nem vagyok fehérrel teljes fehér.
De mint véznát, kit erőszakosan
etetnek, te úgy fogsz le engem, idő,
te megetetsz mésszel rogyásig, idő,
és megpattantod a zöld susogás
íveit bennem s töröd mozsárban:
se emlék, se én. De idővel, idő,
te is kifordulsz, kidöglesz, idő,
kipusztít a semmi – én érzem a semmit
és sajnállak, idő, mert benned élek,
édesen éneklek, hallod-e idő?
Ez a zöld sátor elégiája.



Uploaded byFehér Illés
Source of the quotationhttp://feherilles.blogspot.com

Elegija zelenog čadra (Serbian)

Bio sam i sretan,
sretan do kostiju u toj dolini:
u nevinom Vučjem grotlu,
al sretan u doba vuka
koji se nada udaren od čuda,
jer moja je košulja kao simbol
straha pod đžbun je  zgužvana,
jer u zlatnozelenim   refleksima
sunca i šume u takvog se pretvaram
koji s letnjim  očima, donosiocima
ugarka i srca probada.
U toj dolini, u vučjem grotlu
nisam bio otpad, otpisan  sa
znakova postojanja, ni samotan
jer nevesta mi je kćerka boga nomada,
zvuk, al bez zveketa lanca s vencem od lišća
kojoj  orao za svadbu najlepše
perje poklanja, da mrzi prašinu.
Oltar nam je plamen suvadi, lep je zavet,
dizanje od duvana žutih prstiju
na suludo prazan zenit iz sadašnjosti
smišljajući budućnost, priču:
iz prolistalih grana čadar za nas
kao budući patriarh ja savijam
dok ruka pramame u vodi se skriva,
rakovi na prstima što su zavet
dale vise maljavo, uporno,
u presi drže mesec i ružu,
al više boli zadaje njihov plač u kotlu,
zamisli kako mesto njih
centurije nas kkuhaju do rumanila
i na steni lonca naši nokti škripe.
Al srećom ljubav nas ljubiti se u
zeleni  čadar stavlja, nas vlastiti
plamen tera na slasti nečujno,
i gladan na kreol - vrhove stupam,
iz preplanulih leđa mi pljusak pljušti,
divlje - zlatni cimbal izvan, iznutra
dok ti se isuši slatka slina,
već jedan kraj drugog razapeti na
labuđoj krstači, u krasnoj obamrlosti
ležimo klonulo - i tako vidim:
preletiš svodove zelenih grana,
parajući zrak noge ti pevaju,
i na leđima u zavežljaju duge
spašavaš za treći milenij
svog potomka, zvezdanookog.
Sad mi je i strop i nebo i sunce od kreča,
sad susret od kreča otkinutih
listova,  u snu napuklih očnih
kapaka doživeti moram, vreme.
Tu na čeličnim oprugama leži
mi bledilo, ali to nisam ja,
to telo nije moje, negde daleko
na zelenu binu si prikovao
moju stvarnost, vreme, pregradio,
proneverio, ni u kavezu ne
pokazuješ, klovn - gospodaru, vreme.

S vremenom palate, kuće, čvrste kule -
nizam rascvetali red, al s vremenom
se kvare čvrsti zubi, kosa, vatra,
gusta lepota pastuha, geni, krv i pošiljka
ne stiže putem pošte krvnih sudova
do adrese, ili se ni ne pošalje,
poput netaknutog paketa sol, fosfor,
magnezij u šljaku se pretvara i luta
do tame okeana da tamo cveta, vreme.
Nemam više reči za njih, ne slinim
za onim, koji su na drugom svetu.
U kariranom svemiru s plamenim čvorištima
čarolije avenija, žarnih točkova,
drugih perspektiva me ne privlače
jer nigde ne želim stići, ni do boga.
Crkvenu, kosmičku utehu moj um
jednostavno odbija. Zašto da budem
trava, anđeo ili pak kukavica?
U mojoj sudbi je početak? Dobar je refren
jer je i obrnuto loš, o gospodaru,
lovorov cilindar koji to smisli
baš je tako visok, dubok i okrugao.
Tu ne nadutost, sušta patnja govori
jer mi je i strop i nebo i sunce od kreča
i dok mi uši koji zeleno gube nisu
sasvim blede, para ih šum kreč-krošnje,
ni srce mi nije sasvim bledo, zazire
od primirja sa sudbinom, i uzalud
trošim rastrošno krv i kroz usta,
od beline još nisam potpuno beo.
Al poput slabašnog koga nasilno hrane
ti me tako držiš u stezi, vreme,
krečom do puknuća me hraniš, vreme,
i napukneš mi lukove zelenog
šuštanja i u mužaru lomiš:
nema mene, ni uspomene. Ali
s vremenom i ti ćeš crknuti, vreme,
uništit će te ništa - ja osećam ništa,
i žalim te, vreme, jer u tebi živim,
sladunjavo pevam, čuješ li, vreme?
To je elegija zelenog čadra.



Uploaded byFehér Illés
Source of the quotationhttp://feherilles.blogspot.com

minimap